Az ötvenes évek hírhedt kommunista vezérei

Sztálin 1953. március 5-ei halála után pozíciója hirtelen meggyengült; egy pártdelegációval az 1953-as „választás” után alig egy hónappal júniusban Moszkvába rendelték, ahol a Szovjetunió Kommunista Pártja vezetői szándékosan a vezetőtársai előtt súlyos személyes bírálatban részesítették a „beképzelt, (…) kollektív módon dolgozni képtelen” Rákosit. Az eset után kormányfői posztjáról Nagy Imre javára le kellett mondania. Ahogy a szovjet utódlási harcok közepette a vele leginkább ellenséges Lavrentyij Beriját letartóztatták, majd 1953 decemberében kivégezték, úgy kezdte újra magához ragadni a hatalmat és visszafordítani a Moszkva által elrendelt enyhülést és a koncepciós perek áldozatainak rehabilitálását.

Tette mindezt úgy, hogy például elérte, hogy a törvénytipró perek kivizsgálására összeállított bizottság elnöke legyen. 1956-ig váltakozó sikerű hatalmi harcot folytatott Nagy Imrével, akit rendszeresen személyesen igyekezett lejáratni Moszkvában. Ezekben az években is tanúbizonyságot tett kiváló taktikázó képességeiről, s végül 1955-re sikerült elérnie Nagy Imre leváltását. Helyére bizalmi embere, Hegedüs András került.

Az SZKP XX. kongresszusa után, 1956. július 18-án szovjet nyomásra az MDP Központi Vezetősége első titkári tisztségéből eltávolította, ekkor Hruscsov parancsára a Szovjetunióba kellett távoznia, s többet már nem is tért haza. A pártfőtitkári székben a legközelebbi elvbarátjának számító Gerő Ernő követte. a kirgizisztáni Tokmakba telepítették át. Innen 1967-ben térhetett vissza a Gorkiji területen fekvő Arzamaszba. Élete végéig abban a hitben volt, hogy őt Magyarországon szeretik és visszavárják.

Az MSZMP KB sokat foglalkozott hazatelepedési kérelmeivel, amihez feltételül a közügyektől (vagyis a politikától) való eltiltást és a házi őrizetet ajánlották fel. Mivel Rákosi ezt nem fogadta el, Gorkijban maradt és ott is érte a halál 1971-februárjában. Későbbi kutatások szerint, élete utolsó 14 évében, 1957 és 1971 közt szegényes körülmények közt éldegélt egy olyan házban, melyben nem volt biztosított még az ivóvíz sem. Egyes szemtanúk szerint ő maga hozta a vizet a közeli kútról vödrökben, miközben háza előtt a KGB állandóan megfigyelés alatt tartotta.

Gerő Ernő (1898-1980)

Rákosi jobb keze, és rangsorban őt követő legfontosabb embere volt az 50-es évek Magyarországán. Ő is zsidó családban nőtt fel. Eredetileg orvosnak készült a Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Orvostudományi Karán, de tanulmányait két év után 1918-ban abbahagyta, amikor belépett a Szocialista Ifjúmunkások Szövetségébe, majd a Kommunisták Magyarországi Pártjába. A Tanácsköztársaság alatt a Kommunista Ifjúmunkások Szövetsége apparátusában dolgozott, küldött is volt a szövetség 1919. június 20-a és 22-e között tartott kongresszusán.

A Vörös Hadsereg tagja is volt, de nem teljesített frontszolgálatot. A Tanácsköztársaság bukása utáni három évben a kommunisták szolgálatában dolgozott Bécsben, Bukaresten és Pozsonyban. Végül 1922 –ben hazatért, de itt szinte azonnal letartóztatták, majd májusban 15 év börtönre ítélték. 1924-ben azonban kiadták a Szovjetuniónak. Itt beiratkozott a Nemzetközi Lenin Iskolába. Felvette a szovjet állampolgárságot és a NKVD (KGB elődje) ügynöke lett. Később a Kommunista Internacionálé Vezető Bizottságához került, és a spanyol polgárháborúban harcolt. A háború alatt a a Szovjetunióban élő emigráns magyar kommunisták lapját szerkesztette (Új Hang). A háború végén, 1944 novemberében részt vett a magyar fegyverszüneti delegáció tárgyalásain, majd Farkas Mihállyal, Nagy Imrével és Révai Józseffel együtt Szegeden megalakította az MKP új Központi Vezetőségét. [1]

A kommunista hatalomátvétel idején, 1945 és 1949 között közlekedésügyi miniszter, 1948 – 1949 között pénzügyminiszter, majd államminiszter. 1952 és 1954 között miniszterelnök helyettes volt. 1954 és 1956 között az MDP Központi Vezetősége Gazdaságpolitikai Bizottságának elnöke volt és ebben a minőségében azon fáradozott, hogy visszafordítsa a Nagy Imre által első miniszterelnöksége alatt hozott intézkedéseket. Rákosi lemondása után 1956 júliusától Gerő volt a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége első titkára mint a keményvonalasok Rákosi után legerősebb vezetője.