William Shakespeare: Rómeó és Júlia

Időközben Mercutio megtudja, hogy Tybalt párbajra hívta ki Rómeót. Amikor barátját meglátja, mégsem szól erről semmit, hanem kamaszos malackodásba kezd. A a malackodás ezúttal nincs Rómeó ínyére: a fellegekben jár éppen. Nem is avatja be barátait a titkába: ha nem voltak még szerelmesek, úgysem értenék meg.

A dajka tűnik fel, és új arcát mutatja: úrhatnám cseléd, aki ravaszul hízeleg, és képmutatóan szabadkozik, bár elfogadja Rómeó pénzjutalmát. Nem rosszindulatú, csak közönséges, míg játszogat Júliával: úgy tesz, mint aki rossz hírt hoz, hogy a jó hírrel meglephesse.

III. felvonás

A lappangó veszélyforrások mind felszínre törnek. Verona közterén összefut Mercutio Tybalttal, és beleköt, hogy tőle Rómeót megóvja – tudja, hogy Tybalt ellene készül, s azt is, hogy kiváló vívó. Csakhogy éppen feltűnik Rómeó, így Tybalt elengedi Mercutio sértéseit a füle mellett, és hősünk ellen fordul. Egy sértést emleget, de mikor sértette meg őt Rómeó? Soha. Capulet sértése jár az elvakult Tybalt eszében, hiszen a bálon Rómeó miatt apósa lehorkolta, azért a sérelemért venne most elégtételt. De hiába provokálja, Rómeó kitér előle, hiszen Tybalt immár Júlia nagybátyja a szemében. Házasságáról azonban nem számolhat be senkinek sem, ezért Mercutio gyávának véli, s helyette maga ront rá a gyalázkodó Tybalt.

A felvonás első párbeszédében, melyben Marcutio látszólag Benvoliot szapulja indulatos, kötekedő természete miatt, valójában önmagát csúfolja, hiszen az értetlen Benvolio így szól: „Ha én annyi viadalban ott vagyok, mint te, ne / adjanak a fejemért egy fületlen gombot.” Azaz Mercutio kötekedő figura, és ezt tudja is magáról.

Shakespeare pesszimista emberképe mutatkozik meg abban, hogy pár perccel később mégis nekiront Tybaltnak, merő hiúságból, hiszen Rómeó nincs veszélyben. Nincs igaza, amikor a két viszálykodó családod hibáztatja haláláért: saját maga okozta elsősorban.

Rómeót lelkiismeret-furdalása, szégyenérzete elragadja: párbajban megöli sógorát, Tybaltot. De alig ereszti le a kardját, ráébred ostobaságára, és feljajdul: „Én, sors bolondja, én!” Elmenekül, mikor a város összesereglik. Megérkezik a Herceg is, és ítéletet hirdet. Hiába füllenti Benvolio, hogy Tybalt rontott Mercutiora, a Herceg Rómeót önbíráskodásért mégis száműzetésbe küldi. Belőle is az indulat beszél: „Gyülölségtekkel haragom vetekszik: / Vérem, Mercutio – vérében fekszik.”

A soron következő jelenet a II. felvonás 5. színét idézi, de a félreértés ezúttal nélkülözi a komikumot: míg a Dajka beszámol a történtekről Júliának, Júlia azt hiszi, Rómeó öngyilkos lett. Mikor Júlia végre megtudja mi történt, átkozni kezdi férjét. Finom részlet, hogy ugyanezt a dajkától nem tűri el. Sőt, szenvedélye egészen elragadja: apja és anyja halálát óhajtaná inkább, mint Rómeó száműzetését. Maga is rádöbben, hogy elvetette a sulykot, s kijózanodva azonnal szülei után kérdez. Kétségbeesését látva a Dajka öngyilkosságtól félti – ezért rohan lélekszakadva Rómeóért.

Lőrinc barátnál folytatódik: hozzá menekül Rómeó, s tőle tudja meg az ítéletet. Akárcsak Júlia, ő is hisztérikusan reagál a hírre: nem hallgat a józan érvekre, földhöz vágja magát, és öngyilkos akar lenni. Akár egy gyermek, csak akkor józanodik ki, amikor az érkező Dajka ráripakodik, és Lőrinc barát is összeszidja. A két felnőtt megszervezik a fiatalok nászéjszakáját: arra számítanak, hogy egymás karjai közt visszatér életkedvük.

Míg a szerelmesek az emeleten ölelik egymást, a Capulet-ház földszintjén Capulet és Páris sorsdöntő dialógusa zajlik. Capulet ezúttal maga sürgeti Júlia és a gróf esküvőjét: így próbál rokonságba kerülni a Herceggel, akiről úgy véli, biztosan neheztel rá. Hiszen Mercutio a Herceg rokona volt, s Tybalt ölte meg, Capulet feleségének öccse. Hétfő van, s kitűzik az esküvőt csütörtökre.

Rómeó és Júlia hajnali búcsúja a középkori lovagi líra egyik műfaját, a szerelmesek hajnali elválásán kesergő alba műfajt idézi. Shakespeare így jelzi, hogy csak titokban szerethetik egymást, jóllehet házastársak. A beteljesül gyönyör visszaadja Rómeó életkedvét. A száműzetés, Mantova sem olyan ijesztő már. „Ott vár az élet, itt vár a halál” – mondja.