Thomas Mann: Mario és a varázsló (1930)

A tánc groteszk jelenetei után, ebben a felfokozott hangulatban kerül sor Mario, a fiatal, mélabús arcú pincér „mutatványára”. Ő az egyetlen Cipollán kívül, akit nagyítóüveg alatt mutat be az író, részletesen elénk tárva képét, s megint az intellektuális jellemzés módszerének felhasználásával, azaz a külső vonások bizonyos értelmezésével. Ez az ábrázolás is arra vall, hogy elérkeztünk a szerkezeti és hangulati csúcsponthoz: fellépett a közönséget eddig egyedül uraló Cipolla ellenfele. A jelenet, amelyben a bűvész elhiteti, hogy ő Silvestra, Mario szerelmese, hátborzongató. Egyben az is fokozza a hatást, hogy Silvestra nevét a varázsló által sokat gúnyolt, az estét disszonáns akkorddal megindító fiatalember árulja el otromba kárörvendezéssel. Mario megcsókolja Cipollát, de magára eszmélésének első tetteként rálő az őt megalázó szörnyetegre. Ez a gyors, filmszerűen pergő megoldás, szűkszavú lezárás éppen az előző oldalak elemző, részletező, okokat kutató intellektuális ábrázolási módszerével szemben rendkívül döbbenetes hatású.

Tehát látható a fentiekben a légkörteremtés problémája, és nyilvánvaló, hogy ebben az értelemnek, az elemző észnek is milyen nagy szerepet juttat az író.  A szerkezet látszólagos lazasága, apró mozzanatai mögött a tudatossága sem a véletlen műve: minden hangsúlyt kap a cselekmény kibontakozásában, semmi sem felesleges, sőt megfigyelhető a fokozatosság is (pl. a Cipollával szembeszegülő két férfi szerepeltetése). Láttuk a sajátos manni ábrázolásmódot, amelyben a képszerű, szépirodalmi ábrázolást állandóan kiegészíti, hangsúlyozza az értekező, elgondolkoztató próza. Mindezek után a legnehezebb kérdésre kell választ adnunk, a mű mondanivalójának problémájára.

A műben nem egyszerű allegóriáról van szó.

A húszas évek Itáliájában, Mussolini nacionalista érzelmekre alapozó fasiszta államában vagyunk. A „fasiszta” szó nincs leírva a novellában, de állandóan kísért a feszélyezett, nyomasztó, idegesítő légkörben. Maga Cipolla is beszél a fasiszta vezető körökkel ápolt kapcsolatáról, beszél a vezér és a tömeg viszonyáról, de hogy ő maga a fasizmus megtestesítője, ezt az író sehol sem mondja ki, csupán félreérthetetlenül érzékelteti: „… ez a férfi úgy tűnt számunkra, mint testet öltése mindannak a furcsaságnak, kísértetiességnek, feszültségnek, amely otttartózkodásunk egész atmoszféráját megtöltötte.” Az író fő mondanivalója szembefordulás a fasizmussal, amint a befejező sorokban mondja, „fölszabadító” végnek érezte Cipolla szörnyű halálát. Mégsem nevezhető a varázsló a fasiszta prototípusának. Inkább azt mondhatnánk, szerepe az, hogy alakja kiélezett, végletes formában érzékeltesse, milyen lélektani szituáció tette lehetővé Mussolini hatalomra jutását. Azok az olasz kispolgárok, akiket Mann felvonultat, hajlandók vakon alávetni magukat egy rendszernek, amelyet Mussolini megszemélyesít. A felelősség megszűnte, az egyéniség feladása vezeti el őket ahhoz a megalázáshoz, amelyet a fasizmus jelent számukra. Pusztán csak nem akarni, pozitív program nélkül szembefordulni valamivel, pszichológiailag lehetetlen. Minthogy a fasizmus uralomra jutásának lélektani hátterét kutatja itt Mann, válasza is a lélektan síkjáról közelíti meg a problémát: ebből a megalázásból csak a megváltó, elhatározó, pozitív tett szabadíthat ki.

Mann elbeszélése harci tett volt annak idején, hiszen fel akarta hívni honfitársai figyelmét az őket ekkor már igen közelről fenyegető veszélyre. Az elhatározó tettre, a cselekvésre irányította figyelmüket, s a legmagasabb rendű művészet eszközeivel foglalt állást a fasizmussal szemben. Látszólag objektív hangján nemes humanista pátosz izzik; ez éppen az utolsó sorokból tűnik ki. A tépelődő, gondolkodó, az eseményeket, minden apróságot mérlegelő író egyértelműen elveti azt a borzalmas rendszert, amelynek emberellenes, az egyéniséget megcsúfoló vonásait már ebben a művében elénk tárja.