Thomas Mann: Mario és a varázsló (1930)

Az eddigi nyomott légkör összetettebbé, veszélytől terhessé válik ezen az estén. Ennek Cipolla személye, a belőle áradó erőteljes hatás az oka. Éppen ezért a légkör problémáján belül tárgyaljuk meg a „varázsló” személyiségét, Cipolla jellemzését. Bemutatása leírással kezdődik, a Mannra jellemző intellektuális ábrázolási módszerrel. Sohasem elégszik meg a tények puszta közlésével, hanem a felkeltett asszociációkat s a hozzájuk fűződő gondolatokat is elénk tálja; mintegy értekezik bizonyos kérdésekről. A jelenségek hátterét, összefüggéseit is bemutatja, nagy távlatokat villantva fel egy-egy mindennapinak tűnő jelenség mögött. Ez az oka a gyakori kettős jelentésnek, a szimbolikus és a valóságos egybeolvadásnak.

Ennek illusztrálására álljon itt néhány sor:

„Talán sehol sem olyan eleven még ma is a XVIII. század, mint Itáliában, s vele a ciarlatano típusa, a széltoló tréfacsinálóké, aki oly jellegzetes alakja volt a kornak, és akivel már csak Olaszországban lehet meglehetősen korhű példányokban találkozni. Cipolla megjelenésében éreztette ezt a történelmi veretet, s a figurához tartozó fantasztikus, feltűnést hajhászó hóbortosság hatását azzal is föl tudta kelteni, hogy igényes ruházatát különcködve, itt rosszul feszesre húzva, ott rosszul ráncba ejtve viselte testén, mintha úgy volna minden ráhányva: valami nem volt rendben az alakjával se elöl, se hátul – később mindez érthetőbb lett számunkra.”

Cipolla különlegesen torz púpossága, s egész lénye mindennek ellenére „szigorú komolyságot”, „rosszkedvű gőgöt”, méltóságot, sőt önteltséget áraszt.

Hamarosan megmutatja nekünk az író a „karomszerű, ezüstkampójú lovaglóostort” és a színpad asztalkáján álló, egyre sűrűbben kihörpintett konyakos poharat is. Nagy mennyiségű alkohol fogyasztása és a számok közben az ostor pattintgatása – ez a két „munkaeszköz” szimbólummá, a narkotizálás és idegen akaratok letiprásának jelképévé válik. Ugyanakkor valóságos, az adott alkalomhoz tapadó értelme is van a produkciónak.

Bizonyos értelemben jelképes az is, hogy a műsor kihívással, az egyik karzati fiatalember hányaveti köszönésével kezdődik. Már ennél az első, disszonáns mozzanatnál kibontakozik Cipolla szónoki tehetsége.

Az ékesszólás is segíti abban, hogy közönségét lenyűgözze, saját akaratát rákényszerítse. Hiszen ne feledjük, hogy félelmetes hipnotizőrrel állunk szemben. A kötekedő fiatalember hamarosan tapasztalhatja ezt: rákényszerül a nyelvkiöltésre, majd a kólikás ember megalázó testhelyzetének felvételére. A mutatványok az est első részében kevésbé jelentősek: bizonyos számtani trükkök, kártyával kapcsolatos mutatványok, különféle játékok – amelyekben már Angiolierinénak is jut szerep – kerülnek sorra. Az író elmélkedik a látott jelenségekről: a közönség „lázadása a föld alatt maradt”, azaz ellenállása a kívülről rákényszerített jelentéktelen apróságokkal kapcsolatban nem tört felszínre. Sőt, az elismerés is tapasztalható a kétségtelenül bravúros „bűvészkedés” láttán. Látjuk, Cipolla számára is megerőltető munka, hogy ura maradjon a helyzetnek, a feladott kitalálnivalókat megoldja stb.

Szünet után, az est második részében a lenyűgözött közönség olyan látványban részesül, amely már határozottan megalázza: csak megemlíteni szeretnénk a deszkaszerűen megmerevített fiatalembert, akire Cipolla ráül, a karját felemelni nem tudó urat és a rángatózó táncőrületre kényszerítetteket. Ebben a részben kerül sor Angioleri asszony elcsábítására is, amire már fent utaltunk. A légkör egyre félelmetesebbé válik. Az író és családja sem bírja kivonni magát hatása alól. A hangulat megértéséhez, összetettségének hangsúlyozásához az író Cipolla lelkiállapotára is utal: a torz szörnyeteg igényli a részvétet. Amikor ugyanis a megmerevített, megalázott fiatalember mellett felhangzik a sajnálkozás, azt kiáltja, ő szenvedi mindazt, amit a közönség a másik személyén lát, hiszen az ő akarata érvényesül a tehetetlen bábbá vált médiumon.

A tapasztalható és a valóságos ellentéte kellemetlen érzést vált ki belőlünk is, akárcsak az elbeszélés nézőközönségéből. A hangulat megértéséhez és az egész mű mondanivalójához is legfontosabb értekező jellegű részek itt olvashatók. Már az est első felében, a kártyamutatványoknál elhangzott az engedelmeskedni nem akaró fiatalemberrel kapcsolatban a bűvész megállapítása: „A szabadság is valami, ami van, az akarat is valami, ami van; akaratszabadság azonban nincs, mert az akarat, amely tulajdon szabadságára irányul, a semmibe nyúl.” Amint ez a fiatalember sem tudta magát függetleníteni Cipollától, ugyanígy nem képes rá az est vége fele az az úr sem, aki nem akar táncolni. Ehhez már az író maga fűzi hozzá elmélkedésének eredményét: „Nem akarásból, úgy látszik, lelkileg élni nem lehet: valamit nem akarni megtenni, tartósan nem jelenthet élettartalmat: valamit nem akarni és egyáltalában semmit sem akarni, tehát a parancsoltat mégis megtenni, talán túl közel áll egymáshoz, semhogy a szabadság eszméje ne kerülne közöttük kutyaszorítóba…” Szerkezetileg ugyanaz az idegen akarattal szembeszegülés kerül ismét” elő, csak magasabb fokon, tisztázottabb formában. Az író mintegy saját gondolatainak kialakulását tárja itt elénk.