Thomas Mann: Tonio Kröger (1903)

Tonio Kröger talán az egyetlen, aki mind a két zsákutcát elkerüli s valamiféle megoldást talál. éppen bevallott vonzódása a „szőkékhez és kékszeműekhez”, azaz a mindennapok életéhez, menti meg a magábazárkózástól, a széthullástól. Róluk akar írni, „az emberi, az eleven, a közönséges dolgokhoz” való vonzódásából merít minden melegséget, minden jóságot és minden humort, ami – Mann szavaival élve – képes egy irodalmárból költőt fejleszteni. Ez a vonzódás azonban még nem jelent beolvadást és nem is jelenthet, hiszen a „szőkék világa” nem akármilyen életet jelent, hanem a polgári létet, s az ebben való teljes feloldódás a kritikus ábrázolást tenné lehetetlenné.

(MÉSZÁROS VILMA)A Tonio Kröger középpontjában a művész-polgár ellentét áll. Ebben a tekintetben a mű előzménye A Buddenbrook-ház c. regény (1901), későbbi követője a Halál Velencében című novella (1912). Jelen elbeszélésünk számos önéletrajzi elemet foglal magába, ennek okát az író egyik nyilatkozata világítja meg: „él bennem a hit, hogy csak magamról kell beszélnem és meg tudom szólaltatni a kort, a társadalmat.” Thomas Mann a saját személyes életében is a kor legjellegzetesebb problémáit élte át; ő századunk egyik legérzékenyebb, legmélyebbre látó és legnagyobb hatású íróegyénisége.

„Két világ között állok, egyikben sem vagyok otthon” – fogalmazza meg fő dilemmáját Tonio Kröger a mű utolsó részében. A hős kettőssége már származásából következik. édesapja nagypolgár, aki azonban már némiképp szembehelyezkedik a szokásokkal, édesanyja pedig déli származású, akitől Tonio a fogékonyságot és művészi hajlamot örökölte. Elbeszélésünk a művész helykeresését mutatja be az adott polgári társadalomban, általánosítva a környezet és a személyiség, az átlagember és a különleges tehetség viszonyát elemzi.

A „polgár” ebben az elbeszélésben a társadalmi elvárásoknak maradéktalanul eleget tevő személy. Tökéletes betagozódás, engedelmes szerepvállalás és jellegzetesen szűk életvitel jellemzi. Még a legtekintélyesebb nagypolgárok (a nagykereskedők, a város vezető tisztségeinek viselői) is a „tisztes középszer”-hez, a normához idomulnak. Tonio apja a szokást megbontva nősül, ez a csekély különbözés a gyökere elbeszélésünk konfliktusának. A polgári rend elsősorban a viselkedést, a külsőségeket szabályozza. („Milyen csodálatosan simult a selymes fekete szalonkabát Knaak úr telt csípőjéhez!”) A polgár kifejezetten a felszínre tekint, csak a jelenségeket látja. („Nem nézett ő a dolgok mélyére, odáig, ahol bonyolultakká és szomorúakká válnak”)

A normát tökéletesen képviseli Hans Hansen, és ezért mindenki rajong érte. Az ő közvetlen jellemzésével az író a polgári értékrend egészét is minősíti – külső jellegzetességeket és fizikai képességeket hangsúlyoz, a szellemieket csak említi -: „kitűnő tanuló volt, amellett edzett, katonás fiú, aki lovagolt, tornászott, és úgy úszott, mint egy hős” É „feltűnően csinos, jó alakú fiú volt, széles vállal, keskeny csípővel, nyílt, éles pillantású, acélkék szemmel.”

A jellemek rendszerét egy alapmotívum kapcsán tekinthetjük végig. Az elbeszélés kifejező eszközei között kitüntetett szerepe van a „szem”-nek: típusokat és azokon belül egyéni sajátosságokat is sugároz, a világhoz fűződő kapcsolatot érzékelteti. A „kék szem” a boldog, felhőtlen tekintet jele (párhuzamban a mű másik alapmotívumával, az „égbolt”-tal). Hans Hansen szeme ezen az alaptípuson belül „nyílt, éles pillantású, acélkék”, Kröger konzul pedig „tűnődő kék szemű” férfi volt. A felesége a másik alaptípushoz tartozik: „fekete szemű” (ezzel összefüggésben „sötét bőrű, tüzes”); Magdaléna „nagy, sötét, félénk szeme csupa komolyság és rajongás”; Lizaveta „apró, fekete, fényes szempár”-ral a dolgok és jelenségek mélyére pillant; a főhőst szerelemre lobbantó Ingeborg Holmot viszont a „nevető kék szem” megint csak az északi típusba sorolja.

Toniót, a főhőst kamaszkorában, a változás és a személyes kibontakozás időszakában ismerjük meg. Jóllehet megvan a társadalmi rangja („tizennégy éves fiatalúr”), de alig tanul, kevés benne a betagozódás szándéka. Mintegy ezt ellensúlyozandó, elemi erővel vonzódik Hanshoz, a norma tökéletes megszemélyesítőjéhez. Adottságai – érzékenysége, kivételes kifejezőkészsége, külseje – elkülönítik társaitól („barnás és déliesen éles metszésű arcából sötét, szelíden árnyékolt, túlságosan súlyos pillájú szempár pillantott elő álmodozón és kissé félénken”). Délies, olaszos keresztneve is kívülállásra ítéli, ő mégis tartozni akar társaihoz. Nem mindenkihez, nem a csoporthoz, hiszen ő – személyisége alapvonásaként – tökéletességre tör, hanem azon belül csak a kivételes egyénekhez, akik a maguk nemében hibátlanok. Szeretetigénye is a rá jellemző legmagasabb hőfokon jelentkezik. Vonzódása Hanshoz, majd Ingéhez viharos erővel tör fel benne, amivel a társ nem is tud mit kezdeni. Felnőtté érlelődésében ideálok szolgálnak számára támaszul, és a vágyakozást irántuk izzó szenvedéllyel éli át. —gy jut túl ezen az időszakon, hogy átadja magát az érzelmeknek, és hagyja őket lecsengeni.