Petőfi Sándor élete (1823-1849)

Részletek Petőfi Sándor költeményeiből:

Petőfi Sándor összes költeménye az alábbi linken érhető el

A borozó (1842)

Gondűző borocska mellett
Vígan illan életem;
Gondűző borocska mellett,
Sors, hatalmad nevetem.
(1.vsz.)

Jövendölés (1843)

„Anyám, az álmok nem hazudnak;
Takarjon bár a szemfödél:
Dicső neve költő fiadnak,
Anyám soká, örökkön él.”
(11. vsz.)

Én (1843)

Mint a róna, hol születtem,
Lelkem útja tetteimben
Egyenes;
(4. vsz. 1-3. sor)

Befordúltam a konyhára… (1843)

Befordúltam a konyhára,
Rágyujtottam a pipára…
Azaz rágyujtottam volna,
Hogyha már nem égett volna.

A pipám javában égett,
Nem is mentem én avégett!
Azért mentem, mert megláttam,
Hogy odabenn szép leány van.

Tüzet rakott eszemadta,
Lobogott is, ahogy rakta;
Jaj de hát még szeme párja,
Annak volt ám nagy a lángja!

Én beléptem, ő rám nézett,
Aligha meg nem igézett!
Égő pipám kialudott,
Alvó szívem meggyúladott.

A szerelem, a szerelem… (1843)

A szerelem, a szerelem,
A szerelem sötét verem;
Beleestem, benne vagyok,
Nem láthatok, nem hallhatok.
(1. vsz.)

Temetésre szól az ének… (1843)

Temetésre szól az ének,
Temetőbe kit kisérnek?
Akárki! már nem földi rab,
Nálam százszorta boldogabb.
(1. vsz.)

A virágnak megtiltani nem lehet… (1843)

A virágnak megtiltani nem lehet,
Hogy ne nyíljék, ha jön a szép kikelet;
Kikelet a lyány, virág a szerelem,
Kikeletre virítani kénytelen.
(1. vsz.)

Füstbe ment terv (1844)

Egész uton – hazafelé –
Azon gondolkodám:
Miként fogom szólítani
Rég nem látott anyám?

Mit mondok majd először is
Kedves, szépet neki?
Midőn, mely bölcsőm ringatá,
A kart terjeszti ki.

S jutott eszembe számtalan
Szebbnél-szebb gondolat,
Mig állni látszék az idő,
Bár a szekér szaladt.

S a kis szobába toppanék…
Röpűlt felém anyám…
S én csüggtem ajkán… szótlanul…
Mint a gyümölcs a fán.

Egy estém otthon (1844)

Borozgatánk apámmal;
Ivott a jó öreg,
S a kedvemért ez egyszer –
Az isten áldja meg!
(1. vsz.)

Mert mindenik tükör volt,
Ahonnan láthatám:
Hogy a földön nekem van
Legszeretőbb anyám!
(14. vsz.)

István öcsémhez (1844)

Hát hogysmint vagytok otthon, Pistikám?
Gondoltok-e ugy néha-néha rám?
Mondjátok-e, ha estebéd után
Beszélgetéstek meghitt és vidám,
Mondjátok-e az est óráinál:
Hát a mi Sándorunk most mit csinál?
(1-6. sor)

S anyánkat, ezt az édes jó anyát,
O Pistikám, szeresd, tiszteld, imádd!
Mi ő nekünk? azt el nem mondhatom,
Mert nincs rá szó, nincsen rá fogalom;
De megmutatná a nagy veszteség:
Ha elszólítná tőlünk őt az ég…
(29-34. sor)

Megy a juhász szamáron (1844)

Megy a juhász szamáron,
Földig ér a lába;
Nagy a legény, de nagyobb
Boldogtalansága.
(1. vsz.)

Elkeseredésében
Mi telhetett tőle?
Nagyot ütött botjával
A szamár fejére.
(4. vsz.)

Az alföld (1844)

Mit nekem te zordon Kárpátoknak
Fenyvesekkel vadregényes tája!
Tán csodállak, ámde nem szeretlek,
S képzetem hegyvölgyedet nem járja.

Lenn az alföld tengersík vidékin
Ott vagyok honn, ott az én világom;
Börtönéből szabadúlt sas lelkem,
Ha a rónák végtelenjét látom.
(1-2. vsz.)

Szép vagy, alföld, legalább nekem szép!
Itt ringatták bölcsőm, itt születtem,
Itt borúljon rám a szemfödél, itt
Domborodjék a sír is fölöttem.
(12. vsz.)

A helység kalapácsa (1844)

Szeretnek istenek engem,
Rémítő módra szeretnek;
(I. 1-2. sor)

Már estefelé volt.
A nap gombóca piroslott,
Valamint a paprika
Vagy mint a spanyolviasz.
Oh te piros nap!
Mért vagy te piros?
Szégyen-e vagy harag az,
Mi arany súgáraidat
Megrezesíti,
Mint a bor az emberek orrát?
(III. 35-44. sor)

Oh Hamlet! mi volt ijedésed,
Mikoron megláttad atyád lelkét,
Ahhoz képest, amint megijedt
A helybeli lágyszívü kántor
feleségének látásán?
(157-161. sor)

 

János vitéz (1844)

Tüzesen süt le a nyári nap sugára
Az ég tetejéről a juhászbojtárra.
Fölösleges dolog sütnie oly nagyon,
A juhásznak úgyis nagy melege vagyon.

Szerelem tüze ég fiatal szivében,
Ugy legelteti a nyájt a faluvégen.
Faluvégen nyája mig szerte legelész,
Ő addig subáján a fűben heverész.

Tenger virág nyílik tarkán körülötte,
De ő a virágra szemét nem vetette;
Egy kőhajtásnyira folyt tőle a patak,
Bámuló szemei odatapadtanak.

De nem ám a pataknak csillámló habjára,
Hanem a patakban egy szőke kislányra,
A szőke kislánynak karcsu termetére,
Szép hosszú hajára, gömbölyű keblére.
(I. 1-4. vsz.)

„Gyere ki, galambom, gyere ki gerlicém!
A csókot, ölelést mindjárt elvégzem én;
Aztán a mostohád sincs itt a közelben,
Ne hagyd, hogy szeretőd halálra epedjen.”

Kicsalta a leányt édes beszédével,
Átfogta derekát mind a két kezével,
Megcsókolta száját nem egyszer, sem százszor,
Ki mindeneket tud: az tudja csak, hányszor.
(1. 11-12. vsz.)

A természet vadvirága (1844)

Nem verték belém tanítók
Bottal a költészetet,
Iskolai szabályoknak
Lelkem sosem engedett.
Támaszkodjék szabályokra,
Ki szabadban félve mén.
A korláttalan természet
Vadvirága vagyok én.
(2. vsz.)

Fa leszek, ha… (1845)

Fa leszek, ha fának vagy virága.
Ha harmat vagy: én virág leszek.
Harmat leszek, ha te napsugár vagy…
Csakhogy lényeink egyesüljenek.

Ha, leányka, te vagy a mennyország:
Akkor én csillaggá változom.
Ha, leányka, te vagy a pokol: (hogy
Egyesüljünk) én elkárhozom.

Emlékezet… (1846)

Emlékezet!
Te összetört hajónk egy deszkaszála,
Mit a hullám s a szél viszálya
A tengerpartra vet… –

A bánat? egy nagy óceán (1846)

A bánat? egy nagy óceán.
S az öröm?
Az óceán kis gyöngye. talán,
Mire fölhozom, össze is töröm.

 

Sors, nyiss nekem tért… (1846)

Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek
Az emberiségért valamit!
(1. vsz. 1-2. sor)

Reszket a bokor, mert… (1846)

Reszket a bokor, mert
Madárka szállott rá.
Reszket a lelkem, mert
Eszembe jutottál,
Eszembe jutottál,
Kicsiny kis leányka,
Te a nagy világnak
Legnagyobb gyémántja!

Teli van a Duna,
Tán még ki is szalad.
Szivemben is alig
Fér meg az indulat.
Szeretsz, rózsaszálam?
Én ugyan szeretlek,
Apád-anyád nálam
Jobban nem szerethet.

Mikor együtt voltunk,
Tudom, hogy szerettél.
Akkor meleg nyár volt,
Most tél van, hideg tél.
Hogyha már nem szeretsz,
Az isten áldjon meg,
De ha még szeretsz, úgy
Ezerszer áldjon meg!

A magyar nemzet (1846)

Ha a föld isten kalapja,
Hazánk a bokréta rajta!
(7-8. sor)

Egy gondolat bánt engemet… (1846)

Egy gondolat bánt engemet:
Ágyban, párnák közt halni meg!
Lassan hervadni el, mint a virág,
Amelyen titkos féreg foga rág;
Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál,
Mely elhagyott, üres szobában áll.
Ne ily halált adj, istenem,
Ne ily halált adj, énnekem!
(1-8. sor)
S holttestemen át
Fújó paripák
Száguldjanak a kivivott diadalra,
S ott hagyjanak engemet összetiporva –
Ott szedjék össze elszórt csontomat,
Ha jön majd a nagy temetési nap,
Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével
És fátyolos zászlók kiséretével
A hősöket egy közös sírnak adják,
Kik érted haltak, szent világszabadság!
(27-36. sor)

(Szabadság, szerelem!… ) (1847)

Szabadság, szerelem!
E kettő kell nekem.
Szerelmemért föláldozom
Az életet,
Szabadságért föláldozom
Szerelmemet.

Ha férfi vagy, légy férfi… (1847)

Ha férfi vagy, légy férfi,
S ne hitvány gyönge báb,
(1. vsz. 1-2. sor)

A farkasok dala (1847)

Fázunk és éhezünk
S átlőve oldalunk,
Részünk minden nyomor…
De szabadok vagyunk!
(5. vsz.)

A XIX. század költői (1847)

Előre hát mind, aki költő,
A néppel tűzön-vízen át!
Átok reá, ki elhajítja
Kezéből a nép zászlaját,
Átok reá, ki gyávaságból
Vagy lomhaságból elmarad,
Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad,
Pihenjen ő árnyék alatt!
(3. vsz.)

Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!
(5. vsz.)

Levél Arany Jánoshoz (1847. febr. 4)

Hiába, a népköltészet az igazi költészet. Legyünk rajta, hogy ezt tegyük uralkodóvá! Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század föladata (…).

Arany Jánoshoz (1847)

TOLDI írójához elküldöm lelkemet
Meleg kézfogásra, forró ölelésre!…
Olvastam, költőtárs, olvastam művedet,
S nagy az én szivemnek ő gyönyörűsége.
(1. vsz.)

A Tisza (1847)

Nyári napnak alkonyúlatánál
Megállék a kanyargó Tiszánál
Ott, hol a kis Túr siet beléje,
Mint a gyermek anyja kebelére.
(1. vsz.)

Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz. –
(11. vsz.)

Pár nap múlva fél szendergésemből
Félrevert harang zugása vert föl.
Jön az árviz! jön az árviz! hangzék,
S tengert láttam, ahogy kitekinték.

Mint az őrült, ki letépte láncát,
Vágtatott a Tisza a rónán át,
Zúgva, bőgve törte át a gátot,
El akarta nyelni a világot!
(14-15. vsz.)

 

 

Levél Arany Jánoshoz (1847. márc. 31)

Ami igaz, az természetes, ami természetes, az jó és szerintem szép is. Ez az én esztétikám.

Arany Lacinak (1847)

Laci te,
Hallod-e?
Jer ide,
Jer, ha mondom,
Rontom-bontom,
Ülj meg itten az ölemben,
De ne moccanj, mert különben
Meg talállak csípni,
Igy ni!
(1. vsz. 1-9. sor)

Falu végén kurta kocsma… (1847)

Falu végén kurta kocsma,
Oda rúg ki a Szamosra,
Meg is látná magát benne,
Ha az éj nem közelegne.

Az éjszaka közeledik,
A világ lecsendesedik,
Pihen a komp, kikötötték,
Benne hallgat a sötétség.
(1-2. vsz)

Beszél a fákkal a bús őszi szél… (1847)

Beszél a fákkal a bús őszi szél,
Halkan beszélget, nem hallhatni meg;
Vajon mit mond nekik?
(1. vsz. 1-3. sor)

keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.
(refr.)

Szeptember végén (1847)

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyül már,
A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet…
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegy fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világbol
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyedén elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged:
Még akkor is, ott is, örökre szeret!

Pató Pál úr (1847)

Mint elátkozott királyfi
Túl az Óperencián,
Él magában falujában
Pató Pál úr mogorván.
Be más lenne itt az élet,
Ha egy ifju feleség…
Közbevágott Pató Pál úr:
„Ej, ráérünk arra még!”
(1. vsz.)

Nemzeti dal (1848)

Talpra magyar, hí a haza!
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk, vagy szabadok?
Ez a kérdés válasszatok! –
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Rabok voltunk mostanáig,
Kárhozottak ősapáink,
Kik szabadon éltek-haltak,
Szolgaföldben nem nyughatnak.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Sehonnai bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Fényesebb a láncnál a kard,
Jobban ékesíti a kart,
És mi mégis láncot hordtunk!
Ide veled, régi kardunk!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

A magyar név megint szép lesz,
Méltó régi nagy hiréhez;
Mit rákentek a századok,
Lemossuk a gyalázatot!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Hol sírjaink domborulnak,
Unokáink leborulnak,
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Föltámadott a tenger… (1848)

Föltámadott a tenger,
A népek tengere;
Ijesztve eget-földet,
Szilaj hullámokat vet
Rémítő ereje.
(1. vsz.)

Jegyezd vele az égre
Örök tanúságúl:
Habár fölűl a gálya,
A alúl a víznek árja,
Azért a víz az úr!
(5. vsz.)

Szülőföldemen (1848)

Itt születtem én ezen a tájon,
Az alföldi szép nagy rónaságon,
Ez a város születésem helye,
Mintha dajkám dalával vón tele,
Most is hallom e dalt, elhangzott bár:
„Cserebogár, sárga cserebogár!”
(1. vsz.)

Gyermek vagyok, gyermek lettem újra,
Lovagolok fűzfasípot fújva,
Lovagolok szilaj nádparipán,
Vályuhoz mék, lovam inni kiván,
Megitattam, gyi lovam, gyi Betyár…
„Cserebogár, sárga cserebogár!”

Megkondúl az esteli harangszó,
Kifáradt már a lovas és a ló,
Hazamegyek, ölébe vesz dajkám,
Az altató nóta hangzik ajkán,
Hallgatom, s félálomban vagyok már…
„Cserebogár, sárga cserebogár!”… –
(5-6. vsz.)

Vörösmartyhoz (1848)

Nem én tépem le homlokodról,
Magad tépted le a babért.
(refr.)

Az apostol (1848)

Csendes kivűl a nagyvilág,
Csendes belűl a kis szoba,
Csak néha sóhajt kinn az őszi szél,
Csak néha sóhajt ott benn az anya.
(2, 1. vsz.)

Az ember meghalt benne s él a polgár.
Ki a családé volt elébb,
Most a világé;
Ki három embert ölelt az imént,
Most milliókat ölel át.
(3, 2. vsz. 4-8. sor)

„A szőlőszem kicsiny gyümölcs,
Egy nyár kell hozzá mégis, hogy megérjék.
A föld is egy nagy gyümölcs,
S ha a kis szőlőszemnek egy nyár
Kell, hány nem kell e nagy gyümölcsnek,
Amíg megérik?
(11, 8. vsz. 1-5. sor)

Mi célja a világnak?
Boldogság! s erre eszköz? a szabadság!
(11, 8. vsz. 39-40. sor)

„Az ember nemcsak polgár,
Egyszersmind ember is;
Mindig másoknak éljen-e
És sohase magáért?
(12, 10. vsz. 12-15. sor)

Itt van az ősz, itt van ujra (1848)

Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.
(1. vsz.)

Európa csendes, ujra csendes… (1849)

Európa csendes, ujra csendes,
Elzúgtak forradalmai…
Szégyen reá! lecsendesűlt és
Szabadságát nem vívta ki.

Magára hagyták, egymagára
A gyáva népek a magyart;
Lánc csörg minden kézen, csupán a
Magyar kezében cseng a kard.
(1-2. vsz.)

Szörnyű idő… (1849)

Szörnyű idő, szörnyű idő!
S a szörnyűség mindegyre nő.
Talán az ég
Megesküvék,
Hogy a magyart kiirtja.
(1. vsz. 1-5. sor)