Juhász Gyula 1883-1937
A vershelyzet az emlékidézést indítja el. A versbeszéd vallomásos, a lírai én közvetlen módon, egyes szám első személyben szólal meg, már-már a prózai nyelvhasználatra jellemző egyszerűséggel, a köznapi nyelvhasználat szófordulataival („egy voltál a sokból”, „ifjúság bolondság”, „félrecsúszott nyakkendő”, „elhibázott élet”) szinte teljes egészében mellőzve a lírára oly jellemző metaforikus nyelvhasználatot.
A mű három szimmetrikusan felépített, 6-6 sorból álló szerkezeti egységre tagolható, melyekben különböző idősíkok dominálnak. Az első hat sorban a múlt uralkodik. A lírai én a régi emlékek elmosódását, múlttá válását mintegy föléjük emelkedve, látszólag nyugodtan veszi számba.
Az emlékek hullámzását a rengeteg erős soráthajlás adja, a hang mégis tárgyilagos: a látszólagos nyugalom mögötti érzésekről a ritmus árulkodik. A “Ma már…” kezdetű szakasz a jelenre vonatkozik. A lélek már legyűrte a múlt által okozott megrendülését, nyugodtabb állításokkal bizonygatja közönyét a múlt iránt. Az erőltetett fölényes hanggal a lírai alany csak magának szerez fájdalmat.
A harmadik szerkezeti egység a jövőnek s az előző két idősíknak az összemosása. Juhász Gyula végleg megtöri az eddigi erőltetett nyugalmat, és az összefűzött határozók halmozásával hirdeti a múlt gyönyörűségét és Anna örökkévalóságát. E részben sok zaklatott ismétlés, fokozás: „És minden eltévesztett köszönésben / És minden összetépett levelemben / És egész elhibázott életemben”, felkiáltás, a “ne hidd” kétszeres kirobbanása. Minden Annával függ össze.
A költő próbálja bizonygatni, hogy Annát nem szereti, és el is felejtette már, de végül már nem bírja tovább magában tartani érzéseit, megvallja szeremét, hódol Anna előtt: „Mert benne élsz te minden félrecsúszott / Nyakkendőben és elvétett szavamban / Élsz és uralkodol örökkön, / Amen”. Az „Ámen” szó a vallásos himnuszok magasába emeli a költeményt, ezt nyomatékosítja a költő az „uralkodol örökkön” szókapcsolattal, mely az imák záró formulája.
A verszárlat felől válik nyilvánvalóvá a cím jelentése: a lírai én szerelme életre szóló örök érzés.
A gyengéd és finom záróhangulatot a lágy sorvégek is segítik: a sorvégeken lévő l és m hangzók.
Versek
Rövid az élet, rövidek a verseim, most is rövid leszek.
A bölcsőmnél – itt ringott a Tisza partján – megjelent két tündér.
Napkeleti barna tündér volt az egyik,
Szívemre tette forró kezét;
-Ez a szív eggyütt fog dobogni magyar fajtája szívével!
És magyar álmokat adott nekem.
Napnyugati szőke tündér volt a másik, a homlokomra tette
Keskeny kezét:
-Ez a homlok nyugati lázban fog égni!
És új álmokat adott nekem.
Ime az én fátumom, az én költészetem!
Ha meghalok – alkonyi órán – csak az egyik ajándékot viszem
Magammal a magyar földbe. A csöndes, magyar álmokat.
A vers címe távolságtartó, személytelen hangulatot áraszt, s ez ellentétben áll a vers személyes, vallomásos jellegével.
A felütés még igazodik valamelyest a cím tárgyilagosságához, a pattogó, köznapi, prózai mondatok révén, csupán a „verseim” szó birtokjeles alakja vetíti előre a lírai én jelenlétét, a költészetéről való elmélkedését.
A költemény ars poetica, melyben a lírai én költészetének kettős irányultságáról: a hagyományokhoz kötődő és újító törekvéseiről vall. Mindkét törekvés szimbólumokban ragadható meg, melyek egymással ellentétező versszerkezetet hoznak létre. E szimbólumok a tündérmesék világát idézik: a „Napkeleti barna tündér” és a „Napnyugati szőke tündér” más-más értékekkel érkezik a „bölcsőhöz”. A barna tündér az áldásadás gesztusával: „Szívemre tette forró kezét” magyar álmokkal ruházza föl. A szív metonímia a nemzeti értékekhez, hagyományokhoz való ragaszkodást, elkötelezettséget fejezi ki, amelyet szentenciaszerűen nyilvánít ki „ Ez a szív együtt fog dobogni magyar fajtája szívével!”
A „Napnyugati szőke tündér” az új, modern, nyugati álmok ajándékozója. Hozzá a „homlok” metonímia kapcsolódik, mely az ész, a ráció, a tudatos modernség fölvállalásának igényét sugallja.
A két tündér megszólalása az epikus versbeszédet dialogizáló részekkel egészíti ki, amelyek belesimulnak visszafogott lírai vallomásba. A beszédszerűséget fölerősíti a rímek hiánya, valamint az egyenetlen sortördelés. A szövegtest egységes, nincs versszakokra tagolva. A lírai én fölvállalja költészetének kettős gyökerét, sorsszerű találkozásnak érzi a magyar hagyományokba gyökerező modern költészet iránti elkötelezettséget „Íme az én fátumom, az én költészetem!”
Lapozz a további részletekért
