Juhász Gyula 1883-1937

Tápai lagzi

Brummog a bőgő, jaj, be furcsa hang, Beléjekondul a repedt harang, Kutyák vonítanak a holdra fel, A túlsó parton varjúraj felel.

Brummog a bőgő, asszony lett a lány, Az élet itt nem móka s nem talány, A bort megisszák, asszonyt megverik És izzadnak reggeltől estelig.

De télen, télen a világ megáll És végtelen nagy esték csöndje vár, Az ember medve, alszik és morog. Benn emberek és künn komondorok.

Brummog a bőgő, elhervad a hold, Fenékig issza a vőfély a bort, Már szürkül lassan a ködös határ, És a határban a Halál kaszál…

A költemény Juhász Gyula tápai-verseinek sorába tartozik, amelyek ciklusba szerveződnek életművében. Pár percre az egyetemi várostól, a klinikáktól az ősréginek háborítatlan szigete Tápé. A századelő mintegy jelképként fedezi fel magának ezt a falut. Festők, népzenekutatók, írók egész csapata jár ki Tápéra. Kodály Zoltán is innen indul népdalgyűjtő útjára. Tápé egyszerre a megmaradás, a változó történelem alatt megbúvó ősi erő jelképe, s a nyomor, panasz, gyász világa is. Ezt a különös világot idézi meg Juhász Gyula verse is.

A költemény címe konkrét, vidám életképet ígér, sőt személyes hangú, kedélyes előadást, hiszen a bizalmas helyett éppen a közvetlenség, a meghittség irányába lendíti a cím hatását. A cím ígérte elvárásnak épp az ellenkezőjét nyújtja a vers: egy kopár, fájdalmas, rideg világ képét.(Cím és versegész ellentétben áll egymással) Erre a világra kívülről, személytelenül, távolságtartó nézőpontból tekint a vers beszélője.

A címben megjelölt alapvershelyzetbe a lakodalom, a lagzi világába groteszk, furcsa hangulatot lop a „brummogó” bőgő hangja. Vidám, színes, lendületes zene helyett egyetlen hangszer szólal meg: a mély, tompa, nehézkes hangzású bőgő. A hozzá kapcsolt hangutánzó ige, a „brümmög” – hangzásával és jelentésével is felerősíti a tónus sötétségét. Hangsúlyos helyzetben, strófakezdésként való megismétlése pedig sejteti, majd egyre inkább elmélyíti a gondolatot: itt semmi sem olyan, mint amilyennek az emberi élet normális menetében lennie kellene. Az egész vers hangzásának sötét, komor színezetét a mély és magas magánhangzók előfordulásának aránytalansága, a hangokban rejlő hangszimbolika erősíti.

Nemcsak a lehangoló hangszín miatt, hanem még inkább a disszonanciától válik nyugtalanító hatásúvá a vers. Ezt közvetítik a hangra utaló igék: „beléjekondul”, „vonít”, „morog”, a jelzők: „furcsa hang”, „repedt harang”. Hangzás tekintetében a szöveg a hangos felől a csönd felé tart.

A további szakaszokban már alig találunk hangzásra utaló elemeket. A vers zenei karakterével kifejeződő tartalmi vonást erősíti a szöveg néhány mondattani jegye is. A súlyos, tömbszerű elrendeződés a szakaszonkénti tömörítés jele, annak, hogy egy-egy versszak általában egyetlen összetett mondat. Ez a tördeltség a második versszakban felerősödik, mert itt kettőzések, párhuzamok és ellentétek aprózzák, törik szét a sorokat: „ A bort megisszák, asszonyt megverik,/ és izzadnak reggeltől estelig.”

A szenteciaszerűen fegyelmezett mondatok az állítások keménységét fokozzák, és ezt erősíti fel az is, hogy a mondathangsúly legtöbbször az igei állítmányra esik: „megisszák”, „megverik”, „izzadnak”, „alszik”. A vers felütésében elsősorban hangokkal, hangutánzó szavakkal jelenítette meg a szemlélő a külső világot, a vers második részében viszont a színek dominálnak. Nyomasztó sötétség, lidérces holdfény, végül ködös derengés lengi be a tájat, a látványból látomás felé tolva a képet, a konkrét egyedi eseményt az általánosítás szintjére emelve.

Ezt az általánosított tendenciát támasztja alá a vers tér-és időszerkezete. A vers két időben és színtéren zajlik: a konkrét és az elvont, az általános világában. A vers konkrét ideje a lakodalmi idő, estétől reggelig tart. A konkrét időhatárt az esti harangszó, a holdfény illetve a hajnali szürkület jelzi.

Az elvont időnek, az emberi lét idejének a képzetét, a konkrét időtől elszakadó utalások keltik föl bennünk: „ izzadnak reggeltől estelig”, „télen, télen a világ megáll,/ és végtelen nagy esték csöndje vár.” Az utolsó szakasz, bár visszatér a konkrét idővezetéshez, a „hervadó hold”, „a ködös határ” és a megszemélyesített halál képével az emberi sorsnak a pusztulásba hanyatló voltát sugallja. A két idődimenzió összemosódik, az igealakok szinte kivétel nélküli jelenidejűsége az általánosítás nyelvi-formai jele.