A személyes és a közösségi emlékezet József Attila költészetében

József Attila sokat várt ettől a kapcsolattól, ám ekkoriban már állandóan a halál képzeletével viaskodik. Így versben egyenrangúan jelenik meg az élet és halál. Itt nem éleződik ki a szeress! vagy meghalok! feszültsége. Éppen ez adja irodalmunkban páratlan tartalmi-hangulati erejét. A halál is elfogadható állapot lenne a szerző számára: „Mert jó meghalni”. Ám jobb ennél, azaz élet, amelyben Flóra szerelmét érzi a költő: „Mert szeretsz s nyugton alhatom”.

A szerelem érzése egy régi, talán gyermekkori képet elevenít fel az alkotásban: egy hajó út emlékét. A Duna piszkos, szennyes hordaléka itt szépségessé és varázslatossá válik. A szerelem érzése teszi széppé a költő leírását.

József Attila történelmi jelen és jövőképe

Az 1937-es év nemcsak a költő életében volt fontos, hanem az európai politikában is. József Attila egészségi állapota egyre kilátástalanabb lett, ám ettől függetlenül kiváló érzékkel látta meg, hogy milyen veszély fenyegeti a világot, s ezen belül a magyarságot. A Németországból kiinduló, s egyre jobban fenyegető fasiszta ideológia fokozatosan tört előre Európában. Az ekkor keletkezett verseiben mindig megtalálható a hazáért, s az emberiség jövőjéért érzett aggodalom. Fölmerülő és gyakran visszatérő kérdése ezeknek a műveknek: hogyan alakul Magyarország sorsa; mi lesz a későbbi korok emberével; és hogy neki, a művésznek mi a feladata ebben a helyzetben?

A haza és az emberiség féltése a legerőteljesebben a Hazám című versfüzérében jelenik meg (1937).

1. szonett: A verskezdet egy kellemes hangulatot árasztó természeti kép, ami a második versszakra teljesen megváltozik. A „háltak az uccán” kezdetű sor arra utal, hogy sokan, lakásuk nem lévén, kénytelenek a szabad ég alatt aludni. A költőben az együttérzés hangja szólal meg, sajnálja a kitaszított embereket. Az utolsó strófában a tehetetlen düh már káromkodásra készteti az embert, majd végül megszemélyesítve megjelenik maga a „nemzeti nyomor”.

2. szonett: Hosszú panaszáradat veszi kezdetét, amelyben megjelenik a modern 20. század sok gondja, problémája: „népbetegség”, „szapora csecsemőhalál”. Teljes reménytelenséget áraszt az első két versszak. A költőt felháborítja, hogy a felelősök nem tesznek semmit, hogy a helyzet jobbra forduljon. Ebben a tragikus helyzetben sokan csak az öngyilkosságban látják a megoldást.

3. szonett: Egy feudális történelmi helyzetet jelenít meg a költő, amelyben éles hangon kritizálja a parasztokat kizsákmányoló és befolyásoló földesurat. József Attila egyértelműen elítéli a feudalizmusnak ezt az elkorcsosult maradiságát, az erőszakot, a csendőrséggel megteremtett, félelemmel teli világot.

4. szonett: Ebből az antidemokratikus világból sokan a tehetséges emberek körül az ország elhagyására, kivándorlásra kényszerülnek:

„s kitántorgott Amerikába

másfél millió emberünk.”

A költő bár keserűen, de elfogadja, hogy sokan elhagyják Magyarországot, ám nem helyesli a kivándorlást, hiú ábrándnak tartja azt, hogy az emberek könnyen boldogulhatnak az új világban. A költő vágya az, hogy a múlt és a jelen problémái inkább kovácsolják össze a magyarságot, és az új életet ne idegenben keressük, hanem itthon próbáljuk megvalósítani.

5. szonett: A parasztság helyzete után most a munkásosztály nyomora kerül a középpontba. A munkásosztály nem elég erős és határozott, ezért aztán megalázóan kevés fizetést kapnak, vagyis kénytelenek beérni az élet apró örömeivel. A költői gúny és irónia egyértelmű megjelenése az utolsó előtti sor alliterációja: „kacag a krajcár”.

6. szonett: Itt ismét a magyar parasztság kilátástalan és jogfosztott helyzetét érzékelteti a poéta. Olyan furcsa világot mutat be, ahol a szegény épp úgy fél a gazdagtól, mint fordítva. Ezekben a sorokban erőteljes forradalmi és lázító gondolatok találhatók. Népmesei motívum jelenik meg a 3. versszakban a szerencsét próbáló fiú alakjában.

7. szonett: A korábbiakhoz képest váratlan befejezése lesz a műnek. A sok keserűség, harag és bírálat után fordulat következik, a „s mégis” felkiáltással változik meg a hangulat. A sok pusztulás és nyomorúság ellenére is ragaszkodik József Attila a hazájához, s annak hűséges fia szeretne maradni. A 2. versszakban fogalmazódik meg a szerző költői hitvallása. Feladatának érzi, hogy amíg tud, és amíg lehet, írjon szépet és jót Magyarországon, magyaroknak, magyarul. Az utolsó versszakban a jövőért és a magyarságér érzett aggodalmának ad hangot. Megjelenik a korábban már említett fasizmus fenyegető réme: „mi ne legyünk német gyarmat.”