A személyes és a közösségi emlékezet József Attila költészetében

Ezt a korlátozottságot erősíti a tanya és a hazatérő földmíves képének ellentétes hangoltsága. A 3. szakasz melegséget, otthonosságot ígérő emberiesített képei („alkonyi tűz”; „párolgó tanya”) helyébe a földmíves elszemélytelenített alakja lép („Mintha a létből ballagna haza”). A szép embertelenségre a nehéz, vérző embertelenség következik. Fokozás (nehéz – nehezebb) és ismétlés („vérzik a nyele” – „vérzik a vasa”) nyomatékosítja a leírt léthelyzetet.

Az 5. szakasz hasonlata már csak visszautal a tanya képére, az egész kép kozmikussá növekszik, s ily módon előkészíti a 6. szakasz elvont világát. A holt táj. Az embertelenség és az éjszaka motívumához itt kapcsolódik a tél motívuma a kék, vas éjszaka képében. A vers egyik csúcspontja ez a rész.

Az elme a bezártságot is tudomásul veszi. A nyárnak minden emléke ellobban, véglegesen a téli éjszakába érkezünk. Az 5. szakasz a kéményből szálló füst képéhez hasonlította az éjszakát, a 8. szakaszban a hasonlat mindkét tagja elvont. Se fény, se hang, se meleg nem hatolhat be a téli éjszakának és a gondolatnak a közvetlen érzékeléstől elvonatkoztatott, a lényegi törvényszerűségeket feltárulni engedő világába. Az elme nemcsak hallja (7. szakasz), hanem látja is (9. szakasz) a bezártságot, amely most már végérvényesen kozmikus magányra kárhoztatja az embert, akit sötétség, némaság vesz körül, az űr is hideg, a csönd is kihűl.

A 10. szakasz a vers legnegatívabb része, a szépségét is elvesztő embertelenség abszolút nulla pontja. De a feloldás már itt megkezdődik, a megfagyott csönd mintha megszólalna, a dermedtség mozgásba csap át („összekoccannak a molekulák”).

A hideg űrből a vers lírai hőse visszatér a földre. A verskezdő helyzet komorabb variációját kapjuk.

Az újból emberi léptékűvé váló versbeli világ uralkodó képe a városba tartó tehervonat. Az 5. szakaszban a kéményből szálló füst képe tűnt át a szikrázó csillagú éjszakai égbolt képébe, s indította el a kozmikus látomást. A 13. szakaszban mintegy a tehervonat füstje vezeti vissza tekintetünket a kozmoszból az „ölnyi végtelenbe”, az égbolt csillagaitól a vonat füstjének szikracsillagáig.

A vonat nemcsak a tanyát és a várost, hanem a világegyetemet és a tájat is összeköti. A vonat lesz a téli éjszaka és a végtelen viszonyítási pontja, a külön kis éj maga is „véges végtelen”.

A téli éjszaka szemléje véget és: visszatérünk a kiindulóponthoz. A lírai hős most rajzolja be önmagát is a képbe. A zárókép emberiesíti az alapképet. A karcoló cserjeág, a tőrt emelő át után a homályból előhajol egy rozsdalevelű fa, s a fa alatt ott áll a világot elemző, birtokba vevő költő.

A Téli éjszaka a feloldhatatlan ellentmondások verse. Alapellentéte az a tény, hogy az ember egy tőle idegen világban kénytelen élni. A verset végig dialektikus ellentétpárok tartják feszült egyensúlyban. Ilyenek: sötétség – színek, fények; mozgás – mozdulatlanság; közel – távol; csend – hang; nyár – tél. Az egymásra épülő párhuzamosságoknak is nagy szerepük van: konkrét táj – elvont táj; tanya – város.

A vers csak látszólag laza szerkezetű. A 18 változó terjedelmű szakasz igen szigorú, klasszicista fegyelmű kompozícióba épül, ahol a részek sohasem határolódnak el mereven, hanem át- meg átjátszanak egymásba.