A személyes és a közösségi emlékezet József Attila költészetében

A vers segítségével többféle válasz is adható arra a kérdésre, hogy József Attila hogyan látta a 30-as évek közepén a történelem akkori helyzetét, és hogyan vélekedett az emberiség jövőjéről. Az egyértelműen kijelenthető, hogy a jelenre vonatkozóan mind az emberiség, mind a magyarság helyzetét és sorsát kilátástalannak és reménytelennek látja. A jövőről alkotott képe már nem ennyire egyértelmű. Itt talán érzékelhető a jövőbe vetett hit.

Az éjszaka motívumai József Attila költészetében

József Attila költészetében fontos motívum az ürességet és sivárságot kifejező külvárosi táj. Verseinek szintén meghatározó tényezője az éjszaka, pl. a Külvárosi éj, a Téli éjszaka és az Eszmélet című versekben. A költő kettős értelemben használja az éjt. Egyrészt a verseinek jelenideje, vagyis a leírás az éjszakáról és a sötétről szól. Ugyanakkor az éjszaka szimbolikus jelentésű is, hisz az adott korokat az emberi lét sötétségét, kilátástalanságát fejezi ki.

A költői fordulat kulcsverse az 1932-ben megjelent Külvárosi éj cím kötet címadó verse. Ez a mű az egyre táguló képeivel, a nyomasztó sötétet megtörő fel-felvillanó fényeivel, ódai szárnyalású részeivel még egy eljövendő jobb világ reményét sugallja („piros kisdedet álmodik…”).

A költemény első szerkezeti egysége az 1-3. versszakig tart. Egy konkrét, tárgyilagos leírással indul a mű. A szemlélődés helyszíne egy külvárosi lakás belseje. Leszáll az este, aminek csendjét csak apró neszek törik meg.

A második egység (4-6. strófa) első versszakától a költő kitágítja a látóhatárt, megjelenik a gyártelep. Az eddigi valóságos látványból látomásba vált át. Ezek a sorok vészjósló, baljós hangulatot tükröznek.

A 7. versszak csak egy szóból („Vonatfütty”) áll, aminek kettős funkciója van: egyrészt megtöri a leírás csendjét, másrészt kettéosztja a verset.

A 8-10. versszakig tart a harmadik szerkezeti rész, amelyben megjelenik az ember. A külváros jellegzetes alakjai és helyszínei is előtérbe kerülnek: rendőr, munkás, kocsmáros. Ismét valóságossá válik a látvány.

A 11-14. strófáig tartó egységben ismét a látvány tárul az olvasó elé, amelyben sivárság és kopottság jellemzi a tájat.

A mű befejezése (15. versszak) elégikus.

A vers formájára jellemző, hogy szabálytalan egységekből és rímelő sorokból áll. A mű tájleíró költeménynek indul, de több lesz annál.

Ez a mű József Attila nagy gondolati költeményei közé tartozik.

A Téli éjszaka (1933)

indítása eltér egy szokásos tájleíró versétől. A költemény első sora egy rövid felszólító mondat: „Légy fegyelmezett!” Ez a nyitómondat nehezen értelmezhető, a vers egészére vonatkozik. Egyszerre lehet önfelszólítás, és az olvasóhoz intézett jó tanács is. A virrasztó ember magatartására utal, amely ahhoz szükséges, hogy mindent fel tudjon mérni és el tudjon viselni, s hogy filozófiai síkon értelmezni tudja az emberi lét ellentmondásait. Ezt a filozófiai nézőpontot rögzíti a vers különös indítása, a parancsoló felszólítás. A vers végső soron a világ anyagi egységét is megfogalmazza, s ebben az egységben rétegződik egymásra a biológiai és társadalmi, az ösztönös és a tudatos lét, a szív és az elme.

Az indítás különös feszültsége tehát nem önmagában, hanem a rákvetkező részekhez viszonyában van. A konkrét tájelemek egy belső táj, egy totális valóságlátomás felépítéséhez szükségesek. A Téli éjszaka tája és tele nem lelhető fel a természetben. A konkrét táj és a belső táj egymásra rétegzettsége nemcsak a vers egészében, hanem egyes részeiben is folyamatosan jelen van. A valóság tárgyi elemei beépülnek a világegyetem általános létezési törvényeibe, a konkrét látvány áttűnik az elvont értelmezésbe. A valóság és az értelmezés síkjainak különbözőségét szinte vizuálisan is érzékelteti a költő: a talaj, a táj szintje „felett remeg” az a másik táj. Ugyanakkor a tárgyias látvány szinte mindig valami elvonthoz kapcsolódik: a cserjeág a lég finom üvegét karcolja meg. Az ág-motívum érzékletesen szemlélteti e kettősséget: cserjeág, bokor oldala – a világ ág-boga, illetve a hozzá kapcsolódó vékony ezüstrongy – mosoly, ölelés. Erre is utal a talányos „szép embertelenség”. Jelenti a táj embernélküliségét és az ember nélküli táj harmonikus nyugalmát, de jelenti a világban magára maradt ember léthelyzetét is. Az emberi lét korlátozottságára kell rádöbbenni.