Eötvös József: Magyarország 1514-ben (1847), tartalom, elemzés

A polgárság korabeli helyzetét nagyon jól megmutatja Szaleresi Ambrus ingadozása. Rövid időre a személyes bántalom valóban teljesen a keresztesek mellé állítja, de igen hamar árulóvá válik. Határozatlansága, gyávasága élesen elüt Klári lányának merészségétől, kezdeményező vakmerőségétől. A szép, vidám, kacér leány egy nagy szenvedély hatására szinte monomániássá válik: a megszállottságában majdnem ördögi nő rajza Eötvös jellemző művészetének erejét mutatja.

Telegdi Fruzsina bája,jósága haloványabban van megrajzolva. Annál élőbb a köznemesi Artándi Pál karrierizmusának bemutatása. Jó külseje, okossága, harci erényei elleplezik a kortársak elől számítását, amellyel csak a társadalmi emelkedésre gondol. Érzelmei felületesek; valójában sem Klárit, sem Fruzsinát nem szereti igazán. Felületességére mi sem jellemzőbb önáltatásánál. Nem is próbál cselekedeteinek mélyére tekinteni. Típusa annak a magasra emelkedő nemesnek, aki önzésében a legnagyobb tragédiákba sodorja a nemzetet. Eötvös érzékelteti, hogy ő és a hozzá hasonló, a regényben szép számmal felvonuló urak készítik elő 1526-ot.

A nemesség idősebb nemzedéke, Telegdi, Bornemissza, az öreg Artándi emberileg sokkal józanabbak, tisztességesebbek, a nemzet érdekeit tartják szem előtt. Ok még Mátyás generációjának utolsó képviselői.

A tömeg jellemzésére már utaltunk. Emeljük ki azonban, hogy a nagy tömegjelenetekben az író általában kiragad egy-egy rövid időre feltűnő figurát, akinek az a szerepe, hogy alakjába sűrítse mindazokat az indulatokat, amelyek az adott helyzetben a többiekre is jellemzők. Ilyen szerep jut Telegdi lakának megostromlásakor a huszita parasztnak, Gáspárnak és a temesvári táborban egyéni szerencsétlenségét feltáró pórnőnek.

A széles sodrású epikus mű stílusa az előző művekhez képest egyszerűsödött; körmondattal ritkábban találkozunk, az író nyelvében a megfigyelést az analízis pontosságával egyesíti.

Eötvös kritikai realizmusára jellemző a történeti tények szinte aggályos pontosságú felhasználása, a cselekményben és a jellemzésben megmutatkozó, körültekintő, elemző valóságábrázolás. Mindezek után már szinte önként kínálkozik az eszmei mondanivaló kibontása, amelyet maga az író, mondat el a regény végén Lőrinccel. A nép szerinte csak a lassú fejlődés, a kulturális felemelkedés révén, nem pedig forradalmi úton válhat szabaddá. Ebben a mondanivalóban az tükröződik, hogy Eötvös megértette ugyan a parasztháború okait, a nép elkeseredését, azonosítani azonban nem tudta magát ezzel. Reformista illúziói elhitették vele, hogy a jobbágyok felszabadítása felülről is megoldható, másrészt félt a nép mindent elsöprő erejétől. Ez a befejezés már arra az Eötvösre vall, aki 1848 szeptemberében elhagyta a forradalmasodó Magyarországot.