Csokonai Vitéz Mihály: Még egyszer Lillához című versének pozitivista megközelítése

Hányatott sorsa, anyagi helyzetének reménytelensége és politikai várakozásainak beteljesületlensége után ez a kapcsolat jelentette volna az egyetlen biztos támpontot életében. Az Új esztendei gondolatok című versében megfigyelhető a kétségbeesetten kapaszkodó költő kiáltása szerelméhez:

„Csak te légy Lillám, enyim:

Mindég fogom becsülni, hogy születtem. „

Bár a kötet nem egészen ezt mutatja. Hiszen a harmadik könyv első verse, a Lillához távollétemben című könnyed hangneme már nem az első könyvet meghatározó zavartalan boldogságot jeleníti meg, viszont távol áll az utolsó versek keserű pesszimizmusától:

„ …De kedvem egybe sem lelem

Mert nincs az én Lillám velem. „

Bizonyos fokozatosságot figyelhetünk meg, ha ismét az Új esztendei gondolatok című verset nézzük. Itt már megjelenik az idő motívumával együtt a múlt felismerése, a mulandóság gondolata:

„ Óh, idő, futás idő!

Esztendeink sasszárnyon repülnek;

Vissza hozzánk egy se jő,

Mind a setét cháos ölébe dűlnek. „

A reménységérzés azonban még ekkor is élénken él a költőben, hiszen Köszöntő című versében a következőket írja:

„Add nekem te két orcádnak

Kellemes virágait,

Én ajánlom bíbor szádnak

Szám hevülő csókjait. „

Az Új esztendei gondolatok  párverseként foghatjuk fel a Békekötésre című verset, amely a ciklus ezen részének többi költeményétől annyiban különbözik, hogy a szerelem boldogsággal való azonosítása nem kizárólagos:

„Boldog Ország az, hol az árva s özvegy

Nem bocsát, sírván, az egekre átkot,… „

Ezután Az utolsó szerencsétlenség – „A mit bús lelkem talál, zaj, homály, kétség, halál.„ – előrevetíti a költő pesszimizmusát, ami a harmadik könyv utolsó harmadát határozza meg. Ebben az utolsó harmadban  a Még egyszer Lillához tölti be a tartalmilag szorosan összekapcsolódó A Pillangóhoz és A Reményhez című versek előfutárának szerepét.

A Még egyszer Lillához című vers záró strófájában megjelenő rab gerlice motívuma – ezzel azonosítja Lillát – tényleges élethelyzetet ábrázol: Lilla, akinek Csokonaitól kapott leveleit szülei elfogdosták, szenved a rákényszerített házasságtól. Az utolsó két sorral pedig Csokonai megteremti a kötetet lezáró, A Reményhez című vers alaphangulatát.

A Lilla – kötet záró párverse – A Pillanóhoz és A Reményhez – nem csak hangulatát tekintve különül el a többi költeménytől, hanem műfajilag is. A remény szerepe a kötetben, bár fel – fel bukkan, nem igazán meghatározó, annál inkább a harmadik könyv második felében. Bár az itt megjelenő remény sem teljesen ugyanaz, mint a kötet záróakkordját alkotó két versben.

A Reményhez című költeményben Csokonai búcsút vesz a földi boldogságtól, amelyet nem sikerült elérnie, de ezzel együtt megfogalmazódik benne az örök szépség utáni vágy:

„Bájoló lágy trillák!

Tarka képzetek!

Kedv! Remények! Lillák!

Isten véletek!!!„

Domby Márton, Csokonai kortársa, aki a költő halála után 1806-ban kétszer is meglátogatta Lillát, így jellemezte utólag Csokonai és Lilla egymásra gyakorolt hatását: „ Lilla tette Csokonait nagyobb részt poétává, Csokonai pedig Lillát halhatatlanná. „