Charles Baudelair

A modern francia líra legelső nagy költője Charles Baudelaire (1821-1867) volt. Párizsi polgárcsaládból származott. Amikor megszületett, édesanyja 27, apja 61 éves volt. Az apa halála után a fiatal, csinos özvegy feleségül ment egy nagy karrier előtt álló katonatiszthez.

 Az új házasság a gyermek számára szerencsétlenséget, szakadatlan összeütközést, rengeteg szenvedést hozott. Később szakított családjával, s a maga ízlése szerint alakította életét. Bohém, züllött, különc életmódja, különböző kábítószerek élvezete, egy mulatt színésznővel való szerelmi kapcsolata egyre mélyebb, megalázó nyomorba taszította. Hitelezői elől menekülve, Belgiumban érte a súlyos betegség, s teljesen elszegényedve halt meg.

Életét és költészetének témáit is végletes ellentétek jellemzik. Mesterséges gyönyörök mámorában, bűnben és szennyben élt, de valójában a tisztaság megszállottja volt. Egyre mélyebbre hullt a földi élet poklába, közben lelke a “lét fölött lebegett”, “túl a szférák örök csillagöves határán”. Egy fokozatosan elzüllő félvér nőhöz, a “fekete Vénusz”-hoz láncolták erotikus vágyai, s ugyanakkor éveken át kereste a biztonságot és az üdvözülést a tiszta, angyali szerelemben.

Rendetlen és szertelen életet élt, de folyton a rend, a rendszeresség után sóvár ott. Egész léte hatalmas lelki dráma, örökös vergődés a kiábrándító való és a valóság fölé emelő eszmények között. Baudelaire a romlottságból a művészet virágait fakasztotta, s ez magyarázza meg kötete végleges címének kontrasztját. A Romlás virágai első kiadása 1857-ben látott napvilágot. Ezt az egyetlen verskötetet építette, bővítette újabb és újabb versekkel egészen haláláig.

– Rendkívül lassan, hihetetlen műgonddal dolgozott. Készen, tökéletes formában akart jelentkezni. Megjelent írásait is folyton javította, csiszolta. Legmélyebb élménye lehetett az emberi természet kettősségének átélése, hogy az emberben benne él az állat és az angyal is, a romlottság és a tisztaság is. Sok-sok versében szólaltatja meg az ember gyarlóságát, a züllés undorát s a vágyakozó sóvárgást az “ideál” felé.

E tragikus sors igazi átélői és áldozatai a művészek, a költők, akik éppen túlfinomult érzékenységük miatt a legotthontalanabbak az emberi társadalomban. A világ nyers közönségessége és a tiszta ideál közötti vergődés Az albatrosz című költemény témája is.

Az első három strófa epikus jellegű allegorikus képsort mutat be : a rabul ejtett, a magasságból a mélybe kényszerített madár szánalmas, esetlen sutaságát.

(Az albatrosz hatalmas szárnyú, hófehér tollú, kissé rövid törzsű tengeri madár; mozdulatlan szárnyaival is gyönyörűen tud repülni, “vitorlázni”.) A költemény két végletet állít szembe: a “fenn” és a “lenn” világát, a magasságot és a mélységet. Az ellentétet fokozza, hogy különböző előjelű értékek kapcsolódnak mindkét térbeli tartományhoz.

A “fenn” egyértelműen a kéklő tisztaságot, a végtelenséget, a korlátok nélküli szabadságot, a szép kalandokat, a földtől való elszakadást: a pozitív tartalmú értékeket hordozza. Ez az albatrosznak, a vizek nagy madarának az igazi, éltető eleme, sajátos közege. Itt felszabadultan csatangoló, kalandokra szálló utas, “a kéklő lég ura”, “szép csoda”, “légi herceg”. A metaforák sokasága a hangulatkeltés eszközeként az együttérzés kifejezője.

– “Lenn” csak fásult és unatkozó, durva élcekkel szórakozó matrózok vannak : ez a rabság, a megalázás, a rút röhögés és romlottság világa. A “fenn” értékei “lenn” értéktelenné válnak, visszájukra fordulnak. A kéklő légben gyönyörűen szálló nagy madár ebben az idegen közegben “esetlen, bús, beteg”, s éppen magasba emelő szárnyai teszik nevetségessé, félszeggé, kiszolgáltatottá. Kiválik méltatlan környezetéből, más, mint a többiek, s ezért magányos, védtelen és sebezhető: csüggedten tűri a megalázást és a gúnyolódást.

A költői leírás rendkívül érzékletes, s az erős hangulatiság már az első három strófában is sejteti, hogy a képek többet és mást jelentenek, mint csupán egy érdekes jelenet egyszerű közlését. A képsor túlmutat önmagán : az értékpusztulás tragikus élményét, a tisztaság és a szépség elkerülhetetlen konfliktusát sugallja a durvasággal, a közönségességgel.