Charles Baudelair

– Baudelaire azonban az utolsó versszakban még megmagyarázza, mintegy megfejti a korábbi képsor jelképes tartalmát: a mélybe kényszerített albatroszhoz hasonlóan gyötrődik és szenved a magányos költő is a hozzá méltatlan, őt megérteni nem tudó durva környezetben. A szellem embere lenn, a földön “bús rab”, saját világából kiragadva mások gúnyolódásának, élcelődésének megvetett célpontja.

– De tovább is léphetünk a vers értelmezésében. Csak a kiemelkedő szellemóriások, a művészek élhetik át ezt a megalázó élményt? Baudelaire kötetének verseit témakörök szerint különböző ciklusokba csoportosította. A legterjedelmesebb az első, a Spleen és Ideál: a valóság unalma és a vágy eszménye közt vergődő ember szenvedéseit idézi.

14 költemény szól az albatrosz-sorsról, aztán 55 az élet legnagyobb drámájaként a férfi és a nő küzdelmes viszonyát énekli. Ide tartozik az Őszi ének is. A költemény első része az ősz és a tél közeledésével a halál elkerülhetetlenségét, a riadt lélek borzongó, borongó hangulatát érzékelteti. Annak a pillanatnyi lelkiállapotnak leheletfinom sugallata a költemény, amikor a lélek hirtelen rádöbben az idő gyors múlására (“Tegnap nyár volt; ma ősz van.”), a közös emberi sors tragikumára.

Ez az elégikus hangulat készíti elő a vers második részének halk szerelmi vallomását. A szerelem itt nem a férfi és a nő szenvedélyes párviadala, hanem “édes naplemente”, “őszi glória”, a forró nyarat elsirató “őszutó szelíd és sárga sugara”. A halál rettenetétől menekülő ember a vigaszt, a magány feloldását várja már csak az öleléstől, nem az érzéki gyönyöröket. Baudelaire a nagy amerikai költőtől, Edgar Allan Poe-tól (1809-1849) tanulta a szépségimádat esztétikáját.

Poe szerint a költészet célja nem az igazság és nem az erkölcsi tanulság, hanem “a szépség ritmikus megteremtése”. Benne tudatosodott először a tanítástól, politikai, valláserkölcsi és egyéb eszméktől mentes “tiszta költészet” fogalma. A költő feladata e szerint a “rajongó erőfeszítés a felsőbbrendű Szépség elérésére”. Ezt a Szépséget nem a való világban kell keresni, hiszen a látható, érzékelhető jelenségek egy rejtett, titokzatos valóság jelképei csupán; az egész érzéki valóság (az érzékszerveinkben tükröződő valóság) “jelképek erdeje”.

A jelenségek mögött Baudelaire és az új költők összefüggéseket sejtenek, s ezt az “igazabb valót”, a “rejtett lényeget” kell a költőknek megragadniuk, legalábbis erre kell törekedniük. Ezt az újfajta költői látásmódot elsőként Baudelaire “fogalmazta meg” Kapcsolatok című szonettjében. A vers nehezen érthető, homályos, hiszen csak sejtetni kíván egy “megfogalmazhatatlan”, pontosan fel nem deríthető megérzést.

A szonett első metaforája : “templom a természet” – már misztikus sejtelmességet, vallásos áhítatot áraszt. Ez a különös hangulat járja át a templom “oszlopait” is, a természetjelenségeit, tárgyait: ezek is ”élnek”, “szavakat mormolnak”, titkos üzeneteket “súgnak” egymásnak. Az ember útját, életét körülvevő természet elveszíti konkrétságát, s egy ismeretlen világ jelképeinek erdejévé válik. A valóság jelképes értelmű tárgyait – logikailag megmagyarázhatatlanul – “valami titkos és mély egység” kapcsolja össze, egymással összefüggenek, s a távoli visszhangok nyomán “egymásba csendül  a szín és a hang s az illat”. Ebben az egyetemes összefüggésben elmosódnak a különböző érzékterületek (látás, hallás, ízlelés, szaglás, tapintás) határai. – Benyomásainkban, élményeinkben sem különülnek el ezek, csak a tudat választja szét őket egymástól.

– Vannak oboa-édes, zöld szagok – állapítja meg a költő – s ezekhez még erkölcsi minőségek is kapcsolódhatnak: lehetnek “győzelmesek, romlottak, gazdagok”. Ugyanígy tűnik el a különbség a test és a lélek között is. Az új költészet az “érzékek zűrzavarával”, “összekeverésével” reméli felnyitni “a végtelen kapuit”, kíván közelebb jutni az ismeretlenhez, a valóság rejtett lényegéhez.

– A modern líra kedvenc kifejező eszköze lett a szinesztézia (a metafora egyik alfaja : különböző érzékelési területek benyomásainak összekapcsolása). A korábbi költők csak elvétve használták, most megnövekedett jelentőséget kapott.

A szimbolizmus