Charles Baudelair

A “kapcsolatok” tapasztalatilag, logikailag alig vagy egyáltalán nem indokolhatók, legtöbbször szemben állnak mindennapi szemléletünkkel, csupán a költői hangulat teremt szabadon, illetve érez meg illó kapcsolatokat, újszerű összefüggéseket a világ dolgai, jelenségei között. A századvég polgári költészetének ez a hangulati sejtelmesség lesz egyik legjelentősebb vonása, s a pillanatnyi benyomások, futó hangulatok rögzítésére, megörökítésére törekszik az impresszionista festészet is. Baudelaire Kapcsolatok című versében is megfigyelhető ez az erős hangulati töltés, s ennek – többek között – itt is a melléknevek és a főnevek halmozása a legfőbb eszköze. Baudelaire-t tekinthetjük a szimbolizmus elindítójának, előfutárának, bár maga az elnevezés csak a 80-as évek közepe táján jelzi az új lírai törekvéseket. Baudelaire és követői (Mallarmé, Verlaine, Rimbaud) fedezték fel, hogy lelki tartalmakat, folyamatokat, belső történeteket a külvilág sejtető, többnyire látomásszerű képeivel ki lehet fejezni. A szimbólum vagy jelkép ősrégi szókép: valamely gondolati tartalom, elvont eszme, fogalom érzékletes képpel való kifejezése, helyettesítése. Pl. a lánc a rabság, a fekete szín a gyász, a lant a költészet érzéki jele stb. A kapcsolatot, az összefüggést ezekben a megszokás, a megegyezés, a hagyomány hozta létre. A szimbólum eredetileg a görögöknél a felismerést lehetővé tevő titkos jel volt (pl. kettévágott tárgy; az őskeresztényeknél ilyen szimbólum volt a hal képe, mert a “hal” szó görög betűit egy keresztény jelszó rövidítésének fogták fel).

A XIX. század végének költészete által használt szimbólumokban nincs semmiféle szokványos összefüggés az érzéki kép és a rejtett tartalom között, közéjük hiba volna matematikai egyenlőségjelet tenni. A szimbolista költészetben az érzékletes – többnyire kibontott, továbbvitt – kép vagy képrendszer önállóvá válik, önmagára irányítja a figyelmet, s mintegy arra kényszerít, hogy kutassuk fel a szövegösszefüggésen belül keletkezett jelképes értelmezést. A kép vagy képrendszer Ő csak megsejtet, szuggerál valamilyen pontosan nem tudatosított s éppen ezért a köznapi nyelven kifejezhetetlen, megmagyarázhatatlan homályos érzést, hangulatot, lelki tartalmat, belső élményt. A kép és a tartalom közötti kapcsolat önkényes és meglepő, többnyire csak hangulati összefüggés van közöttük.

– A szimbolista jelrendszer egyes elemei és a megsejtendő tartalom között nincsenek részmegfelelések, épp ez különbözteti meg az allegóriától. A szimbolista líra képhasználata merészebb és mozgékonyabb lett, ugyanakkor szubjektívabb, homályosabb is, s nem is mindig követhető. A szimbolisták mámorosan keresték az új szókapcsolatokat, a nyelvi mágiát.

– A világos megnevezést kerülő sugalmazás szükségképpen együtt járt a homályossággal, a kevésbé érthetőséggel, de a költők bátran vállalták ezt a következményt. Úgy vélték, hogy míg a világosság a hiányzó mélység jele, a homály már önmagában költői. Ezzel függ össze a szimbolizmus arisztokratizmusa is: csak kevesekhez, a kiválasztottakhoz akart szólni. Szimbolista vonás a zeneiségre való törekvés is, ez azonban nem csilingelő csengést-bongást jelent, inkább azt a hatást, amit a zene gyakorol az emberre. A tiszta rímnél jobban szerették a lágyabb asszonáncot, s kedvelték az alliterációt. A szimbolista líra erős hangulatisága érintkezik az impresszionista költészettel, s e két irányzathoz tartozó alkotásokat nem mindig lehet egymástól elkülöníteni.