Babits Mihály élete és munkássága

Babits Mihály

Ady mellett Babits Mihály (1883 – 1941) volt a Nyugat legmarkánsabb arcélű lírikusa. A XX. század legműveltebb írója: eredeti nyelven olvasta végig csaknem az egész európai irodalmat. Az európai irodalom története (1934 – 35) mégsem tudományos mű, hanem izgalmas beszámoló egy rendkívül kulturált ember olvasási élményeiről.

Nyelvtehetsége tette legkiválóbb műfordítónkká. Lefordította többek közt Dante Isteni színjátékát is.

Babits Mihály Szekszárdon született 1883-ban értelmiségi családból. Apja erkölcsi szigora s anyjának finom műveltsége, a család mély vallásossága rányomta bélyegét életére. Budapesten szerzett magyar-latin szakos középiskolai tanári oklevelet. Baján, Szegeden, Fogarason, Újpesten később Budapesten tanított. A Holnap antológiában, majd a Nyugatban jelentek mag versei. A háború alatt pacifista versei miatt elvesztette tanári állását. 1919 januárjában egyetemi tanárrá nevezték ki. Az ellenforradalom győzelme után egyetemi tanszékétől és tanári nyugdíjától megfosztották. Élete vége felé az erkölcsi felháborodás fordította szembe a fasiszta embertelenséggel. Alkotóereje teljében halt meg hosszas szenvedés után gégerákban 1941-ben.

Lázongó elégedetlenség

Élete külső eseményekben szegényes volt, de e mögött rengeteg változás, szellemi izgalom rejtőzött.

In Horatium (1909)

Első kötetének – Levelek Irisz koszorújából – legelső verse is ezt a nyugtalan kutatást tükrözi. Az In Horatium latin cím, magyar jelentése: Horatius ellen vagy Horatiusszal szemben.

Ars poeticának is felfoghatjuk a fiatal Babitsnak ezt a költeményét. A bevezető négy sor Haratius-idézet (III. 1.), s ez egyben kihívás is. Az ókor és a világirodalom egyik legnagyobb költőjéhez, Horatiushoz méri magát: hozzá hasonlóan „soha nem hallott verseket” akar dalolni. Babits Mihály „arisztokratizmusát” olvashatjuk ki belőle: csupán a beavatottaknak, az értő olvasóknak a figyelmére számít.

A továbbiakban is a görög filozófiára hivatkozva a világ folytonos mozgását fejezi ki a gyors, rövid mondatokkal. S ebből az élményből vonja le a saját célkitűzését: „Ekként a dal is légyen örökkön új.” Horatius az arany középutat propagálta, Babits ezzel szemben a „soha-meg-nem-elégedés” himnuszát akarja „dallani”: a költészet legyen mindig új, tűz, örökös lobogó.

A vitázó mondanivalót Horatius kedvelt versformájában, alkaioszi strófákban zengi végig – tökéletesen, hibátlanul.

A fiatal költő művészete egyszerre konzervatív és újító: a klasszicistát és a modernséget együtt akarja megvalósítani. Tudatosan folytatta elődeit: azonosult velük, de mert folytatójuk, különbözött is tőlük. Témák, hangnemek, versformák gazdagsága jellemzi első köteteit. Feltűnt bravúros formai virtuozitása, hajlama a különös rímekre, a nyelv zenei lehetőségeinek kiaknázására.

A soha meg nem elégedés szavával kezdte kötetét, s a kínzó elégedetlenséggel zárta. A Levelek Irisz koszorújából utolsó költeménye A lírikus epilógja c. szonett (1904).

A lírikus epilógja (1904)

A vers szonett formában íródott.

Az első strófában felhangzik a hiábavaló erőfeszítés („birok”), a valóság és a vágy ellentmondó feszültsége: a mindenséget megverselni vágyó költő csak az „én”-ről, önmagáról tud énekelni. Az önmagába zártság fokozódó keserűségét, sőt undorát érzékeltetik az „én”-hez kapcsolódó metaforák, hasonlatok: „vak dióként dióban zárva”. Az én-nel szemben álló mindenség ezzel párhuzamosan veszít konkrétságából, halványabbá válik. Ezt jelzi az igék határozottabbá válás is. Az első versszakban még világosan beszél a mindenség létéről: „a mindenséget vágyom versbe venni”. A következőben az „azt hiszem” már kétségbe vonja létezését. A harmadik versszak „jól tudom” igéje határozottan tagadja az énen kívüli világot: a vágy nyila még kiszökhet, de hiába, mert a vágy „sejtése csalfa”. A lélekben lezajló vita negatív eredmény hívja elő az énhez kapcsolódó újabb metaforákat az utolsó strófában, s ezeket a rímhelyzet még ki is emeli. S a megszokottal fordított sorrendben jelenik meg: „ómega s az alfa”. A sötét hangszínű negyedik versszakból (a magas és mély magánhangzók aránya 8 : 24) háromszor sír fel a sorok lején az én szó. – Bezárult a bűvös kör, az utolsó szakasz így visszakapcsol az elsőre: magányos, elszigetelt versei világában is. Az alfa és az ómega szimbolikája ugyanakkor az én világának végtelenségét sejteti.