Babits Mihály élete és munkássága

Babits ebben a költeményében az ún. szubjektív idealizmus problémáival viaskodik. Ez feloldhatatlannak tartja a tudat és a lét ellentétét. Azt hirdeti, hogy az énen kívüli világról semmit sem tudhatunk, mert csak érzékszerveink kétes ismeretei adnak hírt róla. A költőt gyötri a világ megismerhetőségének tagadó világszemlélet, elfogadásába nem tud belenyugodni.

A háború ellen

A külvilág olykor erőszakosan tört be a börtönné vált énbe. A „véres csütörtök” is megszólalásra kényszerített (Május 23. Rákospalotán).

A világháború alatt az emberi élet védelme érdekében tiltakozott az élet- és értékpusztítás ellen. Maga mondta el Húsvét előtt (1916. március) c. versét a Zeneakadémián 1916. március 26-án. Zaklatott, egymásba indázó mellékmondatokból felépülő versmondat a költemény első része: az akkor merész igazság kimondásának félelme vissza-visszarettenti a költőt, de legyűri félelmét, s kimondja azt, mit már a vers elején ki akart mondani: „hogy elég! elég! elég volt! – hogy béke! béke! – béke! béke már! – Legyen vége már!” A versnek ez a legfontosabb üzenete: a soviniszta propagandával szemben a békevágy bátor kinyilvánítása. De míg idáig eljut a vers, sok-sok merész gondolatot, motívumot sodor magával.

Háromszor tér vissza a szenvedést is vállaló feltételes mellékmondat egy visszarettentő főmondat kezdetével: „S ha kiszakad ajkam akkor is…” Ezek biztosítják a szerteágazó mondatokban a rendet, alkotják a vers gerincét. Nem a háborús „diadalokat” zengi („szakadjon a véres ének!”), hanem azt ünnepli, aki először meri kimondani a „béke” szavát. A lírai én maga mondja ki ezt először zsúfolt jelzőbokorral kiemelve és felnagyítva.

Miután a szó lehangzott a könnyed magyaros dalforma jelzi a lélek viharainak elcsitulását: dallamos, kétütemű hetes és hatos sorok váltakozása jelzi az általános megbékélést. A félrímek csengése, a mondatok ritmikai egysége pedig a rendet, az áhított békét sejteti, ígéri.

Fortissimo c. verse 1917-ben jelent meg a Nyugatban. (A cím olasz, magyarul: legerősebben, legnagyobb hangerővel.) Istenkáromlás miatt perbe fogták a költőt, s elveszítette tanári állását.

Sziget és tenger

Háború utáni magatartását a visszahúzódás jellemezte. 1925-ben megjelent kötetének címe is – Sziget és tenger – arra utalt, hogy a magánélet nyugalmában szeretett volna elbujdosni. Bár a Baumgarten-díj intézője lett, mégis egy rossz érzés uralkodott el rajta.

Költészete is elkomorult. Kiszorult verseiből a játékos virtuozitás, a forma „egyszerűsödött”. Ez azonban tudatos munka eredménye volt. Művészete ezekben az években mélyült el igazán. Az új mondanivalókhoz nem illettek a régi díszek.

A gazda bekeríti házát c. vers ekkori jellegzetes magatartását fejezi ki.(Az istenek halnak, az ember él c. kötetben jelent meg, 1929-ben.) – A cím és az első sorok felidézik az esztergomi Élőhegyen lévő nyári lak kertjét, de a metaforák már a mélyebb értelmet bontják ki: a léckerítés a lírai én sün-életének tüskéi, a minden idegent kizáró testőrsereg. A költő komorságára vall, hogy a létben szépségnek csak a „táj varázsa” marad meg.

Léckatonái nem tudják megvédeni a „modern szelektől”. A győztes ellenforradalmi rendszer propagandája csak hazudja az életet, s a lélek már előre sejti az elpusztító rettenetet. Mégis szeretné menteni az emberi kultúra értékeit az új „sisakos hordák (…) elől” – mint a népvándorlás középkori szerzetese.

A vers Ady küldetéstudatára emlékeztet. Adyéval azonos a túlélés reménye is, egy eljövendő tavasz hit, mikor az elesett léckatonák helyén „élő orgona hívja illattal a jövendő méheit”.

A költemény rímtelen (szabadvers-szerű) sorokból áll: a jambikus lejtést megzavarják daktilusok és anapesztusok is: a lélek félelmét közvetíti a vers zenéje. Verselési sajátossága a szándékolt enjambement-ok uralma: négy sor kivételével a természetes ritmikai egység – a verssor- nem esik egybe a mondat logikai rendjével. Ez is a zaklatottság kifejezője.

A „szigetre” menekülést az aggodalom váltotta ki a költőből. „Ez nem az én terem, a költő itt idegen madár” – vallja Keresztülkasul az életemen c. önéletrajzi visszaemlékezésében. Babits ki tudott lépni „bűvös köréből”, s rokonszenvvel közeledett a városi szegények felé. Ennek egyik legszebb bizonyítéka a Cigány a siralomházban c. (1926) keserű, mások fájdalmával együttérző verse.