Az itáliai középkor irodalma: Dante

2. Az eleven ligetben sötét színű fákká, elvadult bokrokká lett szenvedők az öngyilkosok (önmagukkal szemben voltak erőszakosak). Hárpiák (a görög mitológiában Zeusz szárnyas kutyái) legelik lombjukat: letört ágaik lángolnak, véreznek, jajgatnak.

3. Az istenkáromlók (Isten személyével szemben voltak erőszakoskodók) és az uzsorások, a természetellenes kéjelgők (az Isten által teremtett természet törvényeit sértették meg) meztelenül – különböző testhelyzetekben – tűzesőben égnek, még a puszta homok is lángol körülöttük.

A következő két mélyebb kör a csalók pokla. Egy mély szakadék tátong a VII. és a VIII. kör között, s ez akadályozza Dantéék útját. Geryon, a szörnyállat szállítja őket a mélybe.

A bűnök dantei hierarchiájában a csalásnak összesen 14 fokozata, változata van.

A VIII. kör tíz bugyrában, völgyében azok a csalók bűnhődnek, akikben eleve nem lehet megbízni. (Babits a VIII. kört – sajátos szóval – Rondabugyrodnak fordítja; az olasz eredetit inkább így lehetne visszaadni: Rondabugyrok.) Az egyre mélyebben elhelyezkedő tíz bugyorban a következő csalók nyerték el méltó büntetésüket:

1. kerítők, csábítók – meztelen testüket ördöghad ostorozza;
2. hízelgők – emberi ürülékben fulladoznak;
3. simóniákusok (akik pénzért árulják-vásárolják az egyházi méltóságokat) – a földbe fúrva egy lyukban fejjel lefelé szenvednek;
4. varázslók, jósok – kicsavart testtel (arcuk a hátukat látja) zokogva könnyeznek;
5. nyerészkedők, sikkasztók (közönséges csalók) – sűrű, forró szurokban főnek, s az ördögök vasvillával szorítják őket a bugyborékoló folyadékba;
6. képmutatók – ólomcsuklya és ólomcsuha terhe alatt nyögve szenvednek, mozdulni is alig tudnak;
7. rablók, tolvajok – hatalmas kígyótömegben futkosnak meztelenül, s kígyók csomózzák össze testüket;
8. rossz tanácsadók – tűzköpenyben lángokként lobognak;
9. viszályszítók – ördögök hasítják fel testüket, sebük azonban összeforr, s újra szörnyű sebet vágnak rajtuk;
10. hamisítók (alkimisták, pénzhamisítók) – rühes testüket örökké vakarják, körmükkel tépik.

A gigászok kútja után következik a IX. kör. Ez a Pokol legszűkebb köre: itt gyötrődnek az árulók, akik a bennük bízókat csalták meg; a Cocitus (kocitusz) folyó jegébe fagyva szenvednek. Mivel az árulásnak is vannak fokozatai, a IX. kör is négy lejjebb és lejjebb elhelyezkedő alkörből áll:

1. Kaina: rokonaik, hozzátartozóik elárulóinak, a testvérgyilkosoknak pokla;
2. Antenóra: a hazaárulók vezekelnek itt örök időre;
3. Ptolomea: vendégeik elárulói bűnhődnek ebben az alkörben;
4. Judecca (judekka): jótevőik elárulói kínlódnak itt.

A Pokol legmélyebb helyén, a Föld középpontjában áll félig jégbe fagyva Lucifer. A legszebb angyal volt, most a legrútabb sátán, mert fellázadt Isten ellen. Hatalmas bőrszárnyait verdesi, s az így keletkezett szélviharban fagyott be a Cocitus vize. Három feje van, s három szájával zúzza-tépi a három legfőbb árulót. Leginkább Júdást gyötri, ki Jézust árulta el. Másik két szájában szenved Brutus és Cassius (brutusz, kassziusz), Julius Ceasar gyilkosai. A ghibellin Dante a császársás árulóinak is ugyanazt a büntetést mérte ki, mint Jézus elárulójának. – (A Pokol keresztmetszete jól szemlélteti Dante elképzelése alapján az Alvilág beosztását, a bűnösök szenvedésének helyét, egyúttal a bűnök hierarchiáját – rangsorát – is.)

8. Paolo és Francesca

Dante az Isteni színjátékban a középkori vallás dogmái alapján szabja ki a halottak túlvilági sorsát: az örök büntetést vagy az örök üdvösséget. A Pokol köreiben azonban többször is találkozik olyan bűnösökkel, akik ugyan összeütközésbe kerültek a középkori felfogással, elbuktak, elkárhoztak, mégsem tartja őket igazán vétkesnek, szánja sorsukat, sőt némelyiket hősként magasztalja.

A Pokol második köre fogadta magába a szerelem bűnöseit, kik “vétkeztek a húsban”, házasságtörők voltak, kéjt kerestek (V. ének). A költő maga is érezte a szerelem gyötrő kínjait, s ezért megértő lélekkel, szánakozva nézi őket: nincs egyetlen elítélő szava sem, szemében részvétkönny remeg. Különösen egy gerleként keringő pár vonja magára figyelmét. Most sem tudnak egymástól elszakadni, a szerelem itt is megőrizte bűvös hatalmát. Francesca da Rimini (az ő unokája adott menedéket Danténak száműzetése utolsó idejében Ravennában) meséli el tragikus végű szerelmüket. Férje fivérével, Paolóval együtt olvasták a középkor egyik híres lovagregényét. A történet felgyújtotta bennük az édes vágyat, s aznap már nem olvastak többet. A férj azonban bosszút állt rajtuk, s mindkettőjüket megölte. Most a testvérgyilkosok poklában, Kainában szenvedi méltó büntetését. Francesca ajkáról háromszor jajdul fel a “szerelem” szó, hiszen ez volt csupán a bűnük. A költőt annyira meghatotta a zokogó szerelmesek sorsa, annyira együtt érzett velük, hogy elhalt egész valója, s mint valami holttest, összeesett.