Az itáliai középkor irodalma: Dante
Az Isteni színjáték egyúttal a legteljesebb emberi színjáték is: a költőben földi gondok és szenvedélyek izzanak. A túlvilági tájakat a 13. és a 14. századi Itália s a történelem emlékezetes szereplői népesítik be, Dante politikai meggyőződése szerint a Pokolban bűnhődve vagy a Paradicsomban megdicsőülve.
5. Az eltévedt ember
Dante műve nehéz olvasmány, a maga korában is már tudós magyarázatokra szorult. Legelső kommentátorai között találjuk Boccacciót, aki az első Dante-életrajz szerzője is. Különösen a Purgatórium és a Paradicsom megértése igényel nagy tudományos felkészültséget, a korabeli tudomány, mindenekelőtt a teológia alapos ismeretét. A mai ember számára a legkönnyebben felfogható része a nagy műnek a Pokol, bár ez is tele van a korabeli eseményekre való utalással, rejtett célzásokkal, allegorikus jelentéssel.
Az Isteni színjáték hőse az emberélet útjának felén, 35 éves korában eltévedt az élet “nagy sötétlő erdejében”, ebben a sűrű, kusza, vad vadonban, mivel elvesztette s elhagyta Beatricét, a tökéletességet. Fel szeretne jutni az erény dombjára, de három allegorikus vadállat állja útját: a kéjvágy foltos bőrű párduca, a gőg és az erőszak oroszlánja s a kapzsiság vézna, örökké éhes nőstényfarkasa. Erre a hűtlen és méltatlan állapotra utal a Purgatórium XXX. énekében Beatrice is, mintegy összefoglalva a költő jelképes életrajzát:
„Egy darabig csak jött amerre mentem, fiatal szemem igaz útra vonta, míg földi arcommal előtte lengtem. De amikor második korszakomba elértem én és életet cseréltem: elvált és tőlem máshoz tért naponta.
Oly mélyre süllyedt: láttam, íme nincsen eszköz üdvére más mint megmutatni a veszett népet az örök bilincsben. Ezért kellett érette látogatni holtak határát, s arra ki idáig fölhozta, könnyel könyörögve hatni.”
(121-126., 136-141.)
A halott mennyei szerelmes, Beatrice, leszállt az égből a Pokol tornácára megkérni a nagy római költőt, a középkorban csaknem szentként tisztelt Vergiliust, hogy legyen segítségére az utat tévesztett, sírva kesergő léleknek. (Vergilius egyben a császárság képviselője is, az ókorban ugyanis Augustus birodalmi céljait szolgálta.) A nagy római költő kalauzolja végig a mű főszereplőjét a Poklon át, s ő lesz a kísérője a Purgatóriumban, a tisztulás hegyének meredélyein. Vergilius azonban csak a földi Paradicsomig kísérheti el, itt már Beatrice veszi át az ő szerepét, s vezeti ezután a mennyei Paradicsomba földi szerelmesét az Isten látásáig.
Dante pontosan tudósít nemcsak az indulás időpontjáról (1300 nagycsütörtökének éjjele), hanem a túlvilágon való tartózkodás óráiról is, és az égi Paradicsomba való megérkezésről (1300, húsvét hetének szerdája).
6. A Pokol
A Pokol kapujának zord felirata Isten Hatalmát, az ős Szeretet és a fő Okosság örök érvényességét hirdeti. A földi bűnök, gonoszságok itt nyerik el méltó büntetésüket, így ez a világ a földön megbomlott erkölcsi rend igazságos helyreállítását szolgálja. Bár a Pokol tele van fantasztikusnak tűnő szenvedéssel, a büntetés legelképesztőbb kínjaival, mégis a Szeretet alkotása. A borzalmak láttán gyakran felzokogó költőnek Vergilius feddőn magyarázza:
„Itt akkor él a jóság, hogyha meghal; jajgatni az ellen, mit Isten intéz, lehet-e nagyobb bűn és bűnösebb jaj?”
(Pokol XX. 28-30.)
A “kínnal telt hazában” sűrű köd, örökös alkony vagy fekete éjszaka honol, az iszonyat és a szenvedés ijesztő hangjai hallatszanak: sikolyok, jajveszékelések, káromlások, s kibírhatatlan bűz terjeng. Meghalt bűnösök szenvednek itt, bár valódi testük fent, a földben maradt. De hogy szenvedni tudjanak, Dante látszattesttel ruházza fel a lelkeket. Ez a “test” mozog, érez, beszél, a halottak emlékeznek a múltra, és ismerik a jövőt. A kárhozottaknak csak a jelenről nincs tudomásuk: ezért is ostromolják a legtöbben ámulattal a valódi testben közöttük járó embert hírekért: hazájuk s rokonaik sorsáról akarnak hallani.
Maga a mű hőse is érdeklődéssel, elfojthatatlan kíváncsisággal járja a kárhozottak birodalmát. Mindent tudni szeretne, tudásvágya örökös kérdésekkel árasztja el Vergiliust is. Keresve kutatja a híres embereket, de itt is a honvágy dolgozik benne: elsősorban honfitársaival, “latinokkal” szeretne találkozni. Hírt akar vinni róluk az élőknek, hogy figyelmeztesse földi kortársait a bűnök riasztó következményeire. Elismeri ugyan a büntetés jogosságát, Isten bölcs igazságát, de gyakran mély részvétet, őszinte szánalmat, megdöbbenést kelt szívében a sokfajta szenvedés, torkát olykor a sírás fojtogatja. Paolo és Francesca (francseszka) történetét hallva pl. ájultan esik össze. A nagy emberekre meghatott tisztelettel tekint: ifjúkori mesterét, Brunetto Latinit mélyen meghajolva üdvözli, a tűzesőben égő firenzeieket ölelni szeretné, a hírnevet szerzettekkel illemtudóan beszél, politikai ellenfeleit azonban megvetéssel sújtja. A ghibellinné lett Dante különösen a züllött, gonosz, kapzsi pápákat gyűlöli, a VIII. kör 3. bugyrát szinte teljes egészében velük tölti meg.
Lapozz a további részletekért