Arany lírája a szabadságharc bukása után
Tulajdonképpen helyesebb volna úgy fogalmazni, hogy az „ötvenes évek első felének lírája”, hiszen Arany már a forradalom bukásának másnapján, Nagykőrösre költözése előtt olyan jelentős műveket írt, mint a Letészem a lantot, Reményem, Ősszel (valamennyi 1850-ben született), az évtized derekára pedig Arany lírai vénája kiapadt. Arany Jánost voltaképpen a forradalom elbukása érlelte lírikussá, részben, mert feldúlta életét s igazolni látszott kétségeit, fölerősítette ambivalens beállítottságát, részben pedig azért, mert a nemzeti tragédia hitelesítette fájdalmát és kiszolgáltatottság-érzetét, fölszabadította szubjektivitását, kimondhatóvá tette a neveltetése szerint néma tűrést érdemlő szenvedést.
Az 1850-es években, tehát a szabadságharc bukása utáni években az országra a depressziós hangulat, az elkeseredés volt a jellemző. Tíz évig tartott a Bach-rendszer, mikor osztrák nyomás nehezedett a nemzetre, terror, titkosrendőrségek. Arany mégis vállalkozott rá, felvállalta, hogy a haladásról és a nemzet problémáiról beszéljen.
