Hirdetés

Arany János: A walesi bárdok elemzés

8 perc olvasás

Walesi bárdok

A walesi bárdok Arany János egyik talán legismertebb, leghíresebb alkotása. Keletkezésének különös történelmi háttere volt. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc kegyetlen leverése után következett hazánkban a Bach-korszak. Az ország vérben állt, a nép rettegett a megtorlástól és gyűlölte az osztrákokat. Nem bocsátotta meg Ferenc Józsefnek az aradi tizenhármat. 1857-ben az ifjú osztrák császár első ízben jött Magyarországra, és az ország legnagyobb költőjét, Arany Jánost kérték fel, hogy írjon egy dicsőítő verset az uralkodóhoz. A költőben még élt barátja, Petőfi Sándor emléke, aki a hazáért halt hősi halált, így visszautasította a felkérést. A zsarnok elnyomóhoz írt dicsőítő vers meggyalázta volna az elnyomás ellen küzdő barát emlékét. Helyette inkább megírta A walesi bárdokat, aminek elsődleges célja a nép elnyomás elleni lázadozásának ébrentartása és a csüggedők bátorítása volt.

Hirdetés

Arany a szabadságharc leverése után a kétségbeesés mély szakadékéba zuhant, és nem látván más kiutat, fel akart hagyni az írással. Az 50-es évek elején viszont felismerte, hogy feladata az elfáradt nemzet bátorítása. Ráébredt, hogy neki, mint költőnek az a dolga, hogy a remény sugarát időről-időre felvillantsa az emberek szeme előtt. Így hozzálátott e feladat betöltéséhez és legméltóbb műfaji formának az általa tökéletesített műballadát találta.

Költészetében sok példát találunk zsarnokgyűlöletére. Ilyenek például az 50-es évek elején írt balladái az V. László, amelyben az esküszegő király megbűnhődik, vagy a Szondi két apródja, melyben viszont a két hűséges apród inkább vállalja a börtönt, minthogy gazdájuk gyilkosának szolgái legyenek. Végül pedig felszólítják a zsarnok dicsőítésére, mely annyira ellentmond a költő erkölcsiségének, hogy inkább vádló hangú sötét képet fest, mintsem dicsőíti a császárt. Mintegy hitet tesz ismét (akárcsak a Szondi két apródjában) amellett, hogy egy igaz hazafi, egy költő, akinek feladata az elcsüggedt népben a hit élesztgetése, sohasem hódolhat be a zsarnoknak, a nemzet elnyomójának, leigázójának.

A ballada valós eseményt dolgoz fel. I. Edvárd angol király 1277-ben leigázta Wales tartományt, ami addig önálló volt, őslakói a kelták irányították. A legenda szerint az uralkodó 500 népénekest kivégeztetett, mert nem voltak hajlandók a leigázó zsarnokot éltetni énekükkel. Szinte kísérteties a hasonlóság a XIII. századi események és az 1850-es évek magyarországi történései között.

Ez a ballada szerkezeti szempontból három fő részre osztható. Mint a népi balladáknál, itt is a különböző részeket ugyanaz a gondolat vezeti be:

Hirdetés

“Edwárd király, angol király Léptet fakó lován”

Kivétel az utolsó szakasz, ahol a nyugalmas léptet szó helyett a vágtat szót használja a költő, ezzel is kifejezve a zsarnok király sietségét. Az első részben a meghódított Walest mutatja be a szerző párbeszéd formájában. A király gunyoros kérdéseire egy walesi nemes válaszol szavaiban mély fájdalommal:

“Kunyhói mind hallgatva, mint Megannyi puszta sír.”

E két utolsó sort az úr inkább csak magában suttogja, nem a zsarnok fülének szánja.

A második részben a végzetes lakoma történéseit ismerjük meg. Az urak igyekeznek a királyt minden jóval ellátni, de a király arra éhezik, hogy valaki harci tetteit dicsőítse. Azonban ilyen ember nem él ebben az eltiport, leigázott, porig rombolt tartományban, hisz mindenki gyűlöli a királyt, amiért szabadságuktól megfosztotta őket. A három bárd alakja három költőtípust szimbolizál:

  • Az első megfontolt “fehér galamb, ősz bárd”, aki öregesen beszél, s habár nem fiatal szavai mégis fenyegetőek: “Te tetted ezt király!” Mintha a levert magyar szabadságharcot követő véres megtorlás és az elnyomás ellen szólna.
  • A második fiatal, romantikus “ifjú bárd”. A maga romantikus módján énekel, lágyan, nincs benne fenyegetés csak panasz és fájdalom.
  • A harmadik középkorú férfi lehet, aki erőteljes és kemény. Nincs szavaiban lágyság csak vád és átok, nem siránkozik, inkább felelősségre von:

“Neved ki diccsel ejtené, Nem él oly walesi bárd.”

“Átok fejedre minden dal, Melyet zeng walesi bárd.”

A harmadik fő részben a szinte őrjöngő királyt látjuk. Bennem felmerült a kérdés, hogy vajon valóban megőrült-e vagy sem? A bárdok éneke zeng fülében, kiket kegyetlenül lemészároltatott, talán felébredt ebben a kegyetlen zsarnokban a bűntudat? A bárdok mégis diadalt arattak, méghozzá erkölcsi diadalt és egész Wales győzött. A máglyára menő igazak éneke Londonig elhallatszott, hogy a király fülében csengve bosszút álljon a lemészároltakért.

Hirdetés

Lapozz a további részletekért

1 2


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!