Áprily Lajos költészete (1887-1967)

Ez a körkörös szerkezet nemcsak formai bravúr, hanem jelentéshordozó szerepű. Azt a szimbolikus jelentést hordozza, hogy az ember nem menekülhet el végérvényesen a társadalom problémái, gondjai elől, csak menedéket, derűt, belső nyugalmat lelhet a természet harmonikus világában, mely az emberi társadalom ellenképe.

A természet diszletelemei: a madarak, a fák, az Áprily versek állandó kellékei. Csupa mozgás, csupa hang és szín teszi élővé a téli tájat. A megszemélyesítő igék mozgalmasságot lopnak a statikusnak igérkező téli tájba: „szakadt a fátyol”, „nap villogtatta”, fény szédítette”, „hegyek ontották”, „hószikra kápráztatta”. Alliterációk, hangutánzó és hangulatfestő szavak élénkítik a leírást, például a daloló cinke hangját utánzó ismétlés „nyitni fog – nyitni fog – nyitni fog”, „hó harsant”, a „rikoltozva rebbenő madár”.

Az auditív hatások mellett vizuális elemek is gazdagítják a vers szövegét. „nap villogtatta”, „hóbarlang”, „fény szédítette”, „szajkó-toll csillant”, „hó-szikra kápráztatta”. Az igék a téli nap sziporkázó ragyogásának látványát nyújtja, azt a derűt érzékeltetik, amelyet a társadalomból a természetbe menekülő ember érez.

Szeptemberi fák

Bükkök smaragd színét erezve fent

az első pár vörös folt megjelent.

Állunk. Kezedben késő kék virág.

Azt mondod: Ősz. Az első őszi fák.

Én azt mondom: Vér. Vérfoltos vadon.

Elhullt a Nyár a nagy vadászaton.

Amerre vitte buggyanó sebét,

bíboros vére freccsent szerteszét.

Ahol a nyom-vesztő bozóthoz ért,

hogy tékozolta, nézd, a drága vért.

S míg vérnyomán vad szél-kopó csahol,

hörögve összeroskad valahol.

A vers címe csendéletre utal, a vers szövege pedig impresszionista tájleírás. Áprily évszakversei sorába is elhelyezhető a szeptember hónap megnevezés által. Szeptember a nyár vége, az ősz eleje, átmenet két évszak között. Kétféle látásmód szembesül a beszédhelyzet függvényében.

A versbeszéd ugyanis dialógikus, a kedves és a lírai én párbeszéde. A kedves számára az ősz a késő kék virágot, az első őszi fákat jelenti, mindazt, ami nyugodt szépséget sugároz. Ugyanaz a táj a lírai én szemében átlényegül. Az erdő vérfoltos vadonná változik, biborba játszó színei a küzdelem nyomát jelzik, melyen: „Elhullt a Nyár a nagy vadászaton”. A kiemelt sor a költemény kulcssora. A vers legfőbb üzenetét hordozza, s mély , szimbolikus értelemmel telítődik. A nagy vadászat az élet küzdelmes voltára utal. A nagybetűs Nyár pedig az élet értékeit, a küzdelem célját szimbolizálja. Az űzöttség, a tépettség a vér képzetéhez kapcsolódik, amelyet jelzős szószerkezetek árnyalnak: „biboros vére”, „drága vért”, „buggyanó seb”.

A harmónia megbomlását az ismétléseken túl a hangutánzó és hangulatfestő szavak is érzékeltetik: „a vér freccsen”, a szélkopó csahol”, „hörögve összeroskad”. A fenyegetettséget a megszemélyesítés s egyben metafora, a „vérnyomon csaholó vad szél-kopó” még inkább elmélyíti. A vér szó ötszöri ismétlése és a „v” hangok alliterációja még inkább felerősíti a végzetszerűséget, a pusztulás hangulatát.

A vers hangneme elégikus, tragikus. Ezt sugallja a verszárlat is, hiszen a dinamikus, egyre erősődő mozgást idéző igék után az utolsó sor igéje az „összeroskad”, a kényszerű megállást, az önkéntelen lehullást, fájdalmas pusztulást fejezi ki.  A költemény tájba vetített sorsélményt. A lírai én személyes jelenléte, egyes szám, első személyű megszólalása vallomásossá teszi a versbeszédet. Vallomás életről, halálról, küzdelemről.