Áprily Lajos költészete (1887-1967)

Áprily Lajos élete

„Nem szakíthatok virágot, nem meríthetek egy korsó vizet, hogy ne jutna eszembe egy Áprily  vers. Minden felhő, ami hegyeink fölött elszáll, fénytelenebb, minden virág, ami Erdély völgyeiben virít, szintelenebb volna költészete nélkül” – így vall a helikoni triász halk szavú, impesszionista lírikusáról, Áprily Lajos költészetéről a költő utód, Horváth Imre. Valóban az erdélyi táj, az erdélyi múlt, az erdélyi sors és identitásvállalás egyik legmaradandóbb költője ő.

Költészetében hangot kap a háborút megélt generáció szörnyű élménye, a kisebbségi létbe szorultság keserű állapota, létélménye. Költészete a transzilvanista ideológia lírai kivetülése. A transzilvanizmus erdélyiséget, erdélyi gondolatot jelent. Máig számos vita zajlik e fogalom körül. Vannak hívei és ellenzői egyaránt, tény azonban, hogy az erdélyi irodalom születésében döntő szerepe volt, hiszen olyan eszményeket vállalt, amelyek a megmaradást, a szülőföldhöz való ragaszkodást, a másság elfogadását, az egyéni és kollektív identitás őrzését hirdette. Azt vallotta, hogy Erdély földjén a történelem változásai, a földrajzi adottságok és a táj együttes hatásában olyan sajátos lelki alkat formálódott ki, amely mindenki mástól megkülönbözteti az itt élőket. Makkai Sándort idézve: „Ha valaki hisz abban, hogy Erdélyben sajátos múlt, sajátos kultúrák folytán a humánumnak egy különleges valósága rejtőzik”, akkor elfogadja a transzilvanizmus ideológiáját.

Áprily olyan költészetet teremtett, amely mélyen a transzilvanizmus hitébe gyökerezik. Ennek legszebb bizonyítéka a Tetőn című költeménye, melyet nem véletlenül ajánl, Kós Károlynak, a transzilvanizmus fő teoretikusának.

Tetőn

Kós Károlynak

Ősz nem sodort még annyi lombot, annyi riadt szót: „Minden összeomlott.”

Nappal kószáltam, éjjel nem pihentem, vasárnap reggel a hegyekre mentem.

Ott lent sötét lombot sodort a katlan. Itt fenn: a vén hegy állott mozdulatlan.

Időkbe látó meztelen tetején tisztást vetett a bujdosó verőfény.

Ott lenn: zsibongott még a völgy a láztól. Itt fenn fehér sajttal kínált a pásztor.

És békességes szót ejtett a szája, és békességel várt az esztenája.

Távol, hol már a hó királya hódít, az ég lengette örök lobogóit.

Tekintetem szárnyat repesve bontott, átöleltem a hullám-horizontot.

s tetőit, többet száznál és ezernél- s titokzatos szót mondtam akkor: Erdély.

A vers címe rájátszik Kós Károly Varju-nemzetség című regényének központi szimbólumára, a tetőre, a kilátóra, mely a tisztánlátás, a történelmi számvetés és újrakezdés szimbóluma. Ez a vers központi képe is.

A költemény a konkrét vershelyzet megjelölésével indul: a háborúban összedől világ romjain bolyongó lírai én a természetbe, a havasokba menekül, hogy nyugalmat, harmóniát találjon: „Nappal kószáltam, éjjel nem pihentem/ vasárnap reggel a hegyekre mentem”. Ez a konkrét vershelyzet a továbbiakban metaforikussá válik.

A konkrét térelemek szimbolikus tartalommal telítődnek, lent és fent  ellentétpár köré szerveződnek. A két archetípus, a völgy és a hegy értékszembesítést fejez ki. A völgy az értékvesztés, a kilátástalanság, a perspektívátlanság, a színtere. Ezt olyan metaforák teszik képszerűvé, mint a kavargó „sötét köd”, és a „láztól” zsibongó völgy. A köd a zűrzavart, a bizonytalanságot, a láz a Trianont követő békétlenséget, megrázkódtatást képszerűsíti.

Ezzel az értékvesztett világgal áll szemben a fent világa, amelyhez a mozdulatlanság, állandóság, a békesség és megbékélés gondolata társul. A megbékélés gondolatát a fehér sajttal kínáló pásztor gesztusa közvetíti. A színszibolikában is váltás történik. A sötét szín helyét fölváltja a fehér és ennek a képzetkörébe tartozó fogalmak: „tisztás”, „fehér sajt”, „bujdosó verőfény”, „hó királya”.

A völgyet jellemző zártság is ellentétbe kerül a tető nyújtotta kilátással. Hirtelen kitágul a kép, kozmikussá nő a tér: „ átöleltem a hullám-horizontot./ S tetőit, többet száznál és ezernél- -”. Az átölelés gesztusa a lírai én Erdély iránti szeretetét, ragaszkodását fejezi ki.

Hangsúlyos helyre kerül a verszárlatban kiemelt Erdély szó, grafikailag is elkülönül a szövegegésztől.

Áprily jellegzetes költői eljárása érvényesül: a tájleírás nem öncélú, hanem sorsélményt fejez ki.