Áprily Lajos költészete (1887-1967)

 A him-pirok hangja „althangú fuvola”, „rekedten szól a kár”, halkan csikordul a hó. A hangutánzó és hangulatfestő szavak, a rímtechnika, a vers ritmusa a vers zeneiségét megteremtő eszközök. A puha mozgás, a visszafogott hanghatások melankólikus érzést, hangulatot sugallnak. A téli tájba belelopja a tovatűnt nyár „a him-pirok…félálomban lát nyár-illúziót/ s olyankor szól halk hangú fuvolája”, és az eljövendő tavasz igéretét: „az útnál megváltó napokra vár/ s vércseppeket hullajt a kecskerágó”.

Az idézett képek révén kitágul a vers időkerete, fölsejlik a idő múlásának megállíthatatlansága, s nosztalgikus életérzés lesz úrrá a költeményben.

Tél integet

Hajnalban deret hint az égi kék.

Eltűntetek már, mókusok, pelék?

Befogadott-e régi odvatok?

Dióimtól szörnyen meghíztatok.

Vajjon szigoru lesz-e teletek?

Szeretnék elaludni veletek.

Csak lelnék barlangot, mely befogad,

hogy zsibbadásba öljem gondomat.

Sziklás, védő odut, hol alhatom,

hol nem tudom: van háború s atom.

Aludnám, míg indul a hó-zene,

éber patakszó felébresztene,

a betömött odut kibontanám,

kilépnék és új nap ragyogna rám.

Áprily évszak-verseinek egyik darabjaként olvasható a költemény. A cím mondatértékű megszemélyesítés, melynek hívogató gesztusa táj és lírai én közötti bensőséges viszonyra utal. A természet, a fény, a csend menedék a költő számára a világ zaja, békétlensége elől.

A versbeszéd első része dialogikus jellegű. A természetben barangoló lírai én megszólítja a hangzásukban is kedves erdő lakóit, a mókusokat, peléket. Egymás után sorjázó költői kérdésekben aggódik a tél kegyetlenségének kiszolgáltatott, menedéket kereső állatokért, barátaiért. A tájból kibomló szemlélődés indítja el a lírai énben a meditációt, az önsorsáról való elmélkedést. Váltás történik a költemény hangnemében. A vers második része ugyanis vallomás.

E vallomásból bomlik ki a vers idő- és értékszembesítő szerkezete. A tél és tavasz évszakszimbolikájához köti a jelen gondoktól, feszült zsibbadtságát és menekülésvágyát, illetve a jövőbe vetett reményét. Az előbbi létállapot fenyegetettségét a háború és atom metonímiája idézi fel, az „új nap ragyogna rám” igei metafora pedig a bizakodó jövő igéretét sugallja. A „hózene”szinesztézia és az „éber patakszó felébresztene” megszemélyesítés zenévé oldja a tél és tavasz közötti feszültséget hirdetve, hogy csak a természet nyújthat menedéket, „sziklás, védő odút”  a feszültséggel terhes emberi világgal szemben. Áprily költészetére jellemző általában a természeti és az emberi szféra közötti állandó vibrálás, lebegés. Főként a filmtechnikával történő „áttűnések” játéka, melyek során természeti és emberi átlényegül, ahogyan e versében is történik: az évszakváltás emberi színjátékká változik.

A vers zeneiségét a jambikus lejtésű sorok, a tiszta rímek, a hangutánzó és hangulatfestő szavak együttes hatása nyújtja.

Téli reggel

Ködben ember haladt.

Páncélos hó harsant a súly alatt.

Szakadt a fátyol: hegytetőre ért.

Nap villogtatta bükkcserjén a dért.

Gallyak hóbarlangjába cinke szállt,

fény szédítette s egy napos titok,

s dermedt rügy-csipkerózsikák között

dalolt:

– Nyitni fog – nyitni fog – nyitni fog!…

Feje felett

azúr-kék szajkó-toll csillant a fán

s hókristályos lett kalap és kabát:

a rikoltozva rebbenő madár

leverte rá a cifra bükk havát.

S amerre járt:

hegyek ontották rá a napsugárt

s hó-szikra kápráztatta – milliárd!…

Köd várta lent.

A ködbe visszament

s házába tért derült aszkétaként.

Két szemben a csodálkozás kigyúlt:

– Sötét ember, honnan hozol ma fényt?

A cím évszakot és napszakot nevez meg. Az irodalmi hagyományban ellentétes értékek kapcsolódnak a címbeli két toposzhoz. A tél a dermedtség, a mozdulatlanság, a reggel a kezdet, az újrakezdés  szimbóluma. A cím életképet sejtet. A versbeszéd személytelen, tárgyilagos.

Epikus elemek és leíró részek dinamikus váltakozásából bomlik ki a konkrét vershelyzet, mely a vers során metaforikussá válik. A lírai én személytelensége az általános alany értékű „ember” alakjában jelenik meg: „ködben ember haladt”. A haladáskor történő elmozdulás, egy reggeli séta története, mely otthonról a hegyekbe tart: lentről fel majd vissza fentről le és ugyanakkor bentről ki és kintről be. A lent és fent ellentétező  toposzához értékszembesítés társul: a lenthez a köd, a ház metaforái kapcsolódnak, melyhez tágabb értelemben a társadalmat asszociálhatjuk, a fenthez a hegy, a napsugár metaforái társulnak, melyekhez az állandóság, a derű, az értéktelítettség asszociálható.