Hirdetés

Baudelaire, Verlaine, Rimbaud – költői sajátosságai

9 perc olvasás

Gondolkodásmódbeli változások a 19. sz. második felében

A 19. század második felében – elsősorban Franciaországban – a költészetnek, a költői magatartásnak egy egészen új felfogása alakult ki. A romantika nemzedékét még a lelkesedés fűtötte. Victor Hugo vagy Petőfi Sándor a költőben váteszt, prófétát látott, akinek feladata, hogy lángoszlopként vezesse a népet a Kánaán, egy tökéletesnek elképzelt új világ felé. Szent meggyőződésük volt, hogy a művészetnek, az irodalomnak fontos és nélkülözhetetlen társadalomformáló szerepe van. A század második felében a polgári társadalom írói kiábrándultan fordultak el saját koruk eszmény nélküli világától. Az alkotókat tömény pesszimizmus járta át. Megrendült a hitük a túlzottan is „magabiztos” természettudományokban. A pozitivizmus aprólékos kisszerűsége, és a különböző filozófiai áramlatok gyanakvóvá tették őket az ember megismerő képességével szemben is. Úgy gondolták, hogy a „valóság” egészen más, mint amilyennek érzékszerveink mutatják. Tagadták a művészet társadalmi szerepét, nem hittek abban, hogy az énen kívüli világ a művészet akár realista, akár naturalista eszközeivel „hitelesen” bemutatható. Keserűen, ellenségesen fordultak szembe a társadalommal, a közélettel, a politikával. Az írók egyre inkább magukra maradtak, magányosokká, elszigeteltekké váltak. Szemben álltak az értetlen, névtelen tömeggel: benne nem a romantika által idealizált „népet” látták, amelynek szavában valaha az Isten szavát hallották.

Hirdetés

A szimbolizmus jellemzői:

  • a 19. század második felének az irányzata az impresszionizmus és a szecesszió mellett
  • „l’art pour l’art”-elv (művészet a művészetért)
  • először a lírai költészetben jelentkezett, majd az irodalom minden ágában, a festészetben és a zenében is mozgalommá növekedett
  • bonyolult képek, képrendszerek, melyek gyakran csak nehezen megmagyarázhatók, többértelmű jelentéstartalom, a kép csak sejtet valamit, homályos jelentéssel
  • új szókapcsolatok, „nyelvi mágia”, világos megnevezést kerülő sugalmazás

a homály már önmagában költői

csak a kiválasztottak értik meg

  • zeneiségre való törekvés, pl. Verlaine Őszi chansonja: „Ősz húrja zsong jajong busong a tájon, s ont monoton bút konokon és fájón.”
  • lágy asszonáncok, rímek, alliterációk
  • kedvelt eszköz a szinesztézia, azaz a különböző érzékterületek benyomásainak összekapcsolása
  • a téma fontossága a háttérbe szorul, helyette a művészet maga a fontos, az ábrázolásmód
  • egy jelhez nem rendelhető hozzá egy konkrét jelenség
  • az értelmezés teljesen a befogadóra hárul
  • prózai alkotók: Ibsen, Oscar Wilde lírai atyjai: Baudelaire, Verlaine, Rimbaud

A francia szimbolisták életútja, a költői szerep átalakulása

A szimbolisták megvetették a kispolgári erkölcsöket, elutasították a józan ész szerinti életvitelt. Végletesen eltávolodtak a hétköznapi élettől és emberektől: különc életet éltek, ami csak nekik, a „zseniknek” járt ki.

Hirdetés

Botrányos életmódjukkal meghökkenést keltettek, de szívesen látott vendégek voltak a szalonok unalmas életében. Szerették a különlegességeket öltözködésben, ételben, italban, nőkben – mégsem a habzsolás, hanem az életuntság (spleen) jellemzi őket.

Divat volt köztük a beteges érzékenység, a neurózis, a fáradtság.

A legismertebb három költő Charles Baudelaire, Paul Verlaine és Arthur Rimbaud. Baudelaire alkoholizmusával, fekete és prostituált szeretőivel hívta fel magára a figyelmet, Verlaine családját és gyermekét hagyta el a 16 éves zseni, Rimbaud miatt, és évekig együtt éltek homoszexuális kapcsolatban (aminek az lett a vége, hogy Verlaine 1873-ban rálőtt a szakítani akaró Rimbaudra, amiért a rendőrség letartóztatta, és kétévi börtönre ítélte.) Rimbaud 18 éves korában abbahagyta az írást és Afrikába került rabszolgakereskedőnek.

Ez a bohém életmód szinte példa értékű lett a későbbi művészvilág számára. A francia szimbolisták előtt a költő példakép volt és erkölcsös ember, hiszen ezzel kellett hitelessé tennie mondanivalóját. A francia szimbolisták elutasították ezt a szemléletet, az életet és a költészetet élesen elválasztották egymástól.

BAUDELAIRE


(
Ő a francia szimbolizmus atyja. Egyetlen verseskötete: A romlás virágai.)

Hirdetés

Az albatrosz

Az albatrosz című vers az „elátkozott költő” sorsának allegorikus megfogalmazása. Allegorikus költemény, mert a jelképes jelentést hordozó, fenséges szépségű, misztikus és babonás madár megalázó sorsa (megkötözik, pipát dugnak a szájába) azonosítódik a költő, a művész sorsával. Az első három szakasz képeinek, történésének a negyedik szakasz a megfeleltető magyarázata („A költő is ilyen…”). Nemcsak a madár sorsa és a művészsors azonosítható egymással, hanem a többi motívum, ellentét is egyértelműen megfeleltethető más fogalmakkal. A saját világában (fent = „kéklő lég ura”, a „szép csoda”, „légi herceg”) szabad madár a „természetes közegében”, tehát a szellem, a művészet magasában a fenséges művész képe, miként a „sós örvények”, a fedélzet világa (lent), a „rút röhej”, a „majmolás”, a matrózok gúnyolódása a hétköznapok valóságának megjelenítői. Az éteri tisztaság, a szépség, a szabadság elértéktelenedik, nevetségessé, kiszolgáltatottá válik a mindennapok világában, a művész a meg nem értettség, az elutasítás világában árván, betegen biceg, botladozik „óriás két szárnyában”, mint a foglyul ejtett albatrosz.

  • nagyon erőteljes szóhasználat
  • gyökértelenség, sehova sem tartozás a társadalomban

VERLAINE

Őszi chanson

  • Tipikus példája az impresszionista lírának (bravúros Tóth Árpád fordítása)
  • Élményvers, egyetlen pillanat, egyetlen különleges létállapot, hangulat megörökítése.
  • chanson = dal
  • egyetlen (egynemű) vágy, érzés, hangulat fogalmazódik meg benne – a halálvágy
  • általános téma a lírában, Verlaine versének újszerűsége talán abban ragadható meg, hogy mintha hiányozna az elmúlás utáni vágy indoka, oka, magyarázata. Az egyes szám első személyű beszélő csak homályosan utal az okra: „S én csüggeteg, / halvány beteg / … csak sírok”.
  • A költeményben elsősorban a zeneiség (hangutánzó szavak, hangszimbolika = költői eljárás, amely a nyelv egyes hangjainak bizonyos jelentést, jelentéshordozó erőt tulajdonít) stíluseszközei teremtik meg azt a különös hatást, mely mintegy pótolja a fogalmi hiányokat.  Nem eldönthető, hogy a külső világ állapotának hatásai váltják ki a beszélőből az elmúlás utáni vágyat, vagy a belső lélekállapot „találja meg” a külvilág változásában, sejtelmességében (ősz, éjfél, szél) állapotának tükörképét.
  • A természet, a táj – bár elemeiben jelen van a versben – szerepe másodlagos, a képiséggel szemben a hangokon, a hangeffektusokon(jajong, busong, kong) van nagyobb hangsúly.
  • Ezt még fokozza: mély magánhangzók, zöngés mássalhangzók, a sorok egymásba folyása.
  • A minimumra szűkített információtartalom a megértést a befogadó empátiájára, érzelmi-hangulati azonosulási képességére hárítja.
  • A versszöveg meghatározó elemei az igék, azonban mintha minden cselekvés, történés mögöttes, nem megnevezett kiváltó oka lenne az igazán lényeges.
  • Minden jelen idejű, minden valaminek a függvénye, elszenvedése; a múltra az előtűnő „tűnt kéjek” képe utal csupán, s az idő múlását is csak az éjfél kongása jelzi.
Hirdetés

Lapozz a további részletekért

1 2