Nekünk Mohács kell

A Nekünk Mohács kell (1908) című versét Benedek Marcell „fordított Himnusz”-nak nevezte, a Kölcsey-vers áldáskérésével szembeni verés, büntetés kérése miatt. A magyarság ostorozása azonban összefonódik az egyén, a beszélő büntetésével, folyamatos bűnhődésével is (2. versszak). A lírai alany azonosulása „fajtájával” teljes, tehát nem állítja szembe magát, nem emeli ki önmagát közösségéből. Ez a sorsazonosság teszi jogossá és indokolja a beszélő keserűségét és a büntetés kérését. Mintha azt is sejtetné a költemény, hogy az örökös, meg nem szűnő könyörtelen büntetés az egyetlen lehetőség a „túlélés”-re. Amíg van kit büntetni, amíg lesújthat ránk Isten haragja, addig élünk, addig nincsen végünk. Az ős Kaján kétségbeesett felkiáltásával – „Mit ér az ember, ha magyar?” – a Nekünk Mohács kell rezignált kijelentése – „Én magyarnak születem.” – áll szemben.

11. Háborús versek

Ady költészete a világháború évei alatt fokozatosan átalakult. A vérengzésekről szóló hírek, a veszteségek, a hátország szenvedései megviselték az amúgy is beteg költőt. A háború borzalmai kétségbe ejtették, legkomorabb vízióit látta megvalósulni. Nyílt háborúellenessége miatt mellőzték, kötete nem jelenhetett meg a háború évei alatt. Költészetének átalakulása elsősorban versei képi világában, és az üzenettartalmak egyértelműbb megfogalmazásában figyelhető meg, mely összekapcsolódik költői szerepértelmezésének megváltozásával. A korábban szinte állandóan a jelent ostorozó, új jövőt vizionáló, a múltat egyéni módon értékelő, átértelmező vátesz-költő szerepe helyett, a jelen eseményeire reflektáló és a múlt értékeit, emlékeit átmenteni igyekvő krónikás szerepében jelenik meg a versekben (Mag hó alatt, Intés az őrzőkhöz, Krónikás ének 1918-ból).  A jelképiség háttérbe szorulása, az expresszionista képalkotás mellett a komor hangulatok, a félelem jellemzik e verseket. A háborús versek szükségszerűen összekapcsolódnak a magyarság-versekkel, és bár Adyt a háború világméretűvé válása is rettentette, e versekben mindig megszólalnak a magyarságot féltő, a magyarságért aggódó sorok is. Személyes tragédiát pedig azért jelentett a háború a költő számára, mert eszméit pusztította el. Olykor kétségbeesett felkiáltásokban, figyelmeztetésekben idézi ezeket ( „Az Élet él és élni akar,…”; „S megint élek, kiáltok másért: / Ember az embertelenségben.”)

Az eltévedt lovas

A vers teljes szövegét ide kattintva olvashatjátok el. Néhány költeményben megmaradnak, megújulnak az előző pályaszakasz poétikai sajátosságai. Az eltévedt lovas című vers képi világa szinte megfejthetetlen. A titokzatos, valahonnan érkező és valahová tartó lovas szimbolikus alak, de jelképisége többértelmű. Egyrészt a lovas a harcos, a katona alakját idéző, de rokonítható a bujdosó kuruc alakjával („hajdani”) is. A valahonnan és valahová nemcsak térben, hanem időben is értelmezhető. A kísérteties és szinte mozdulatlan jelen világában („Volt erdők és ó-nádasok / Láncolt lelkei riadoznak.”; „Kísértetes nálunk az Ősz”; „Alusznak némán a faluk”) fölbukkanó múltbeli „eltévedt lovas” maga is kísértet. Azonosítani nem lehet, nem válik láthatóvá.  A bizonytalanságok, sejtelmesség mellett a második és harmadik szakasz előtérbe állítja a jelent (most és itt), de az idő és a hely nem válik konkréttá. A köd, az Ősz, a November szavak is inkább a bizonytalanságot, sejtelmességet fokozzák. A természeti környezetre, a térbeli viszonyokra utaló szavak (erdő, nádas, sűrű bozót, domb-kerítéses sík, pőre sík), az emberi környezet hiánya („És hírük sincsen a faluknak”, „Alusznak némán a faluk”), és csak az utalásban szereplő ember („S fogyatkozott számú az ember”) látszólag bőséges információmennyiség, mégis ugyanazt a nyugtalanító bizonytalanságot erősítik, mint az időbeliség szavai. A többes szám első személyű beszélő (nagyapáink óta, Kísértetes nálunk…) sem helyezhető el a vers világában, nem lehet tudni, hogy ki ő, és kiknek a nevében beszél.

A költemény legkülönösebb szakasza a hatodik. A felsorolásban olyan szavak és fogalmak kerülnek egymás mellé, és kerülnek azonos nyelvtani helyzetbe, melyek között nincs logikai kapcsolat, és azok, amelyek a vers korábbi szavaival, fogalmaival kapcsolatba hozhatók vagy ismétlések, sem teremtenek tiszta viszonyokat. Kik a „hajdani eszelősök”, a láncolt lelkek, netán maga a lovas is, esetleg a jelen embere, a beszélő is közéjük sorolandó? A félelmet érzékeltető, félelmet keltő szavak (riadoznak, rémei, lapult, kísértetes, bújva, dideregve) kiegészülve a homály és sötétség szavaival (vak, téli, süket köd, köd-guba, novemberes, ködös, múlt századok köde, nincsen fény, nincs lámpa-láng, köd-bozót) és a veszélyre utaló szavak (vérzés, titok, új hinárú út, ordas, bölény, nagymérgű medve) komorrá, félelmessé teszik a vers hangulatát. A meghatározó köd-motívum, az üres, ember nélküli világ, a lovas hangsúlyozott otthontalansága, kiúttalansága, állandó ügetésre (keresés?) ítéltettetése, a veszélyek, az útvesztő szerű világ az emberi lét elveszettségére éppúgy utal (egyetemesség), mint – ha a tájelemeket „beazonosítva” más versek „magyar tájaival” (A magyar Ugaron, A téli Magyarország, Kocsi-út az éjszakában) – a magyarság kiúttalanságára, pusztulására.