Leibniz a filozófiatörténet egyik legérdekesebb egyénisége, aki igen sok eredeti elképzeléssel gazdagította a filozófiai gondolkodást. Hatása is igen szerteágazó volt, bár a 18. században többnyire közvetetten érvényesült, mert művei gyakran csak halála után, több évtizedes késéssel jelentek meg. Így például a 18. századi német iskolafilozófiára egyik követője, Christian Wolff révén gyakorolt befolyást. Híres volt arról, hogy sok különböző filozófiai rendszer elemeinek összeegyeztetésére törekedett. Szinte mindenkivel képes volt egyetérteni ebben vagy abban. Ez alól talán csak egy szerző volt kivétel, Spinoza, akit Leibniz igen élesen bírált. Azt mondta róla, hogy a legrosszabb fajta filozófiát művelte.

Leibniz is Descartes-tal vitázva alapozta meg filozófiai nézeteit. Az ő esetében is világosan megmutathatjuk, hogy melyik az a pont, ahol szükségesnek tartotta a kartéziánus koncepció kiigazítását. Ő is, akárcsak Spinoza, Descartes-nak a szubsztanciákra vonatkozó tanításával volt elégedetlen. Ő azonban nem arra jutott, hogy csak egyetlen szubsztancia lehetséges, hanem arra, hogy végtelenül sok. Nem Isten fogalmát használta kiindulópontként, hanem Descartes elemzését az anyagi szubsztanciáról. Mint láttuk, Descartes az anyagi szubsztancia (res extensa) egyetlen attribútumának a kiterjedést tekintette. (Ez az egyetlen tulajdonság, amelytől az anyagi szubsztancia nem fosztható meg.) Leibniz szerint azonban ez nincsen rendben. A szubsztanciának valami egyszerűnek kell lennie. Ha ugyanis összetett lenne, akkor részekre lehetne bontani: a részek ‘alkotnák.’ Márpedig ebben az esetben inkább a részeket kellene szubsztanciának neveznünk. A gond az, hogy aminek van kiterjedése, az nem lehet egyszerű (hiszen ami kiterjedt, annak van eleje és vége, alja és teteje, stb.): a kiterjedt dolog mindig felbontható. A kiterjedés fogalmával tehát nem lehet eljutni az alapelemeket képező mozzanatokhoz.

Ebből Leibniz arra következtetett, hogy a világ alapelemeinek nem lehet kiterjedésük (hiszen egyébként végtelenül oszthatóak lennének). Vagyis kiterjedés nélkülinek, null-dimenziósnak kell lenniük (akár a geometriai pont). Ezeket a kiterjedés nélküli, elemi létezőket nevezte monászoknak. Úgy tartotta, ilyen monászokból végtelen sok van, és a világban minden ezekből épül fel.

De ha nem a kiterjedés, akkor mégis mi lehet a monászok attribútuma? Leibniz azt gondolta, hogy a keresett attribútumnak az erőnek kell lennie. ‘Erőn’ ebben az összefüggésben azt a képességet értette, hogy a szubsztancia állapotváltozásokon megy át. Állapotváltozásról pedig akkor beszélünk, ha valaminek cserélődnek a tulajdonságai. A monászokat tehát úgy kell elképzelnünk, mint amelyek minden pillanatban megváltoznak valamilyen vonatkozásban.

Leibniz ezeket az állapotváltozásokat percepcióknak nevezte. (Ez meglepő terminológiai döntés, hiszen a percepció egyébként ‘érzékelést’ jelent.) Amint jeleztük, percepciók minden monászban lezajlanak. Ám vannak olyan monászok is, amelyekben a percepciók legalább egy része átélt élménnyé válik. Leibniz a percepcióknak ezt az érzékelését (illetve tudatosítását) appercepciónak nevezte Azok a monászok, amelyek képesek az appercepcióra: lélekmonászok. Ezek közé tartozik az ember is. Itt ragadható meg Leibniz álláspontja a megismerés filozófiai jellegzetességeiről (vagyis felfogása a megismerés metafizikai  alapjairól):  amikor megismerünk,  voltaképpen egyre több  percepciónkat appercipiáljuk. Attól függően, hogy mennyi percepció appercipiálására képesek, a monászok egyfajta hierarchiába rendeződnek. Ennek a hierarchiának a csúcsán az a monász helyezkedik el, amely minden állapotváltozásról tud (összes percepcióját appercipiálja). Ez az ősmonász, vagyis Isten. (Jól látható, hogy noha az anyagi szubsztancia fogalmának elemzése révén jutott el a monsáz fogalmához, Leibniz a szellemi szubsztanciát is a monász fogalma alá vonta. Ez azért nem okozott gondot, mert a racionalisták korábban is azt gondolták, hogy a léleknek nincs kiterjedése. És természetesen a lélek is átmegy állapotváltozásokon.)

 

Leibniz metafizikájának egyik érdekes következménye, hogy kizárja a valós fizikai kölcsönhatást a monászok között. Ennek az az oka, hogy amikor áthatás van két dolog között, akkor az egyik átad magából valamit a másiknak (például a guruló golyók energiát adnak át egymásnak, a víz nedvessé teszi azt, ami érintkezik vele, stb.). Úgy is fogalmazhatnánk, hogy ilyenkor a dolog valamilyen része a másik dologba kerül át. A monászok azonban egyszerűek, nincsenek részeik: nem adhatnak át egymásnak semmit. Kérdés, hogy ha ez így van, akkor az olyan lélekmonászok, mint mi, emberek, miért érzékeljük úgy a dolgokat, mint amelyek között valóságos kölcsönhatások lépnek fel? Nos, azért, mert ez az a mód, ahogy a monászok közötti viszonyok megjelennek előttünk. Ennek a koncepciónak egy másik érdekes következménye, hogy a monászok még megfigyelni sem tudják egymást; Leibniz híres megfogalmazása szerint: a monászoknak nincsenek ablakaik. Ha így van, akkor ebben a rendszerben az érzékelés nem lehet semmiféle külső dolog érzékelése. A helyzet inkább az, hogy amikor érzékelünk, valami belső, a monászon belül lezajló folyamatot érzékelünk. Éspedig annak köszönhetően, hogy minden egyes monász leképezi magában az egész világegyetemet — a maga nézőpontjából. Ebből akár arra is következtethetnénk, hogy a monászok mindegyike a ‘saját világában él,’ amelynek semmi köze a többi monász világához. Leibniz azonban tagadta ezt: szerinte a monászok egymással teljes összhangban tükrözik a világegyetemet. Nem azért, mert valami módon igazodnak egymáshoz, hanem azért, mert Isten (még a teremtéskor), előra összerendezte őket. Egyfajta előre rögzített harmóniába (harmonia praestabilita) rendezte a monászok percepcióit.

Leibniz sok területen bizonyult zseniális újítónak. Ezek egyike az, hogy ő vetette meg a lehetséges világok elméletének alapjait. Leibniz úgy gondolta, hogy amikor Isten megteremtette a világot, végtelen sok lehetőség közül választhatott (világunknak tehát, például a fizikai törvényszerűségek tekintetében, végtelen sok alternatívája volt). Leibniz azt is gondolta, kellett lennie valamilyen szelekciós szempontnak, amelynek alapján Isten éppen ezt a világot választotta. Mármost Isten természetével csak az a feltételezés egyeztethető össze, hogy választása értékszempontú volt: a lehető legjobb világot választotta. Innen ered az a Voltaire által (nem éppen méltányosan) kigúnyolt tétel, hogy világunk a lehetséges világok legjobbika.

Leibniz munkásságának egyik fontos dimenziója volt az empirizmussal folytatott vita. Igen behatóan tanulmányozta Locke filozófiáját, és igen szellemes módon védelmezte a racionalista filozófiai hagyományt az empirista kihívással szemben. Ennek keretében valójában igen alapvetően módosította az innát ideákra vonatkozó racionalista álláspontot. Nem próbálta Descartes eredeti álláspontját a védelmébe venni (erre, Locke ellenérveinek nyomása alatt, nem is lett nyílt volna sok lehetőség). Ő inkább arra összpontosított, hogy Locke saját koncepciójában van egy feltűnő hiányosság, amelyet éppen az innát ideák feltételezésével lehetne kitölteni. Locke-nál, mint láttuk, az elme eredetileg ‘üres lap,’ amit az érzékelés tölt meg ideákkal, az ideákat pedig később a reflexió alakítja tovább. De ha az elme üres lap, akkor hogyan képes efféle műveletekre? Hogyan képes ideákat raktározni, fajták szerint megkülönböztetni, hogyan képes saját magát megfigyelni az ideákon végzett műveletek közben? Locke egész koncepciója működésképtelen, ha az elmébe nincsenek ‘beletáplálva’ kezdettől fogva azok a működésmódok, amelyek szükségesek az ideák kezeléséhez. Leibniz tehát úgy védte meg a racionalizmust, hogy egy apró kiegészítéssel látta el Locke kiinduló tételét. Locke azt mondta, semmi nincs az értelemben, ami ne lett volna előtte az érzékekben, mire Leibniz azzal válaszolt, „kivéve magát az értelmet.”

 

Leibniz minden tétele saját korának tudományában és filozófiájában gyökerezik. Ha tehát egy ilyen, szinte fölfoghatatlan rendszerhez jutott el, akkor az valamilyen komoly problémára utal az újkori filozófiai hagyománnyal (különösen a racionalizmussal) kapcsolatban.