Hirdetés

Gottfried Wilhelm Leibniz

6 perc olvasás

Gottfried Wilhelm Leibniz (1646-1716) élete

Lipcsében született jogász családban. Apja, a Lipcsei Egyetem erkölcstan professzora nagy gonddal és szeretettel nevelte fiát, de 1652-ben bekövetkezõ halála miatt szellemi hagyatékként fiára már csak óriási könyvtárát hagyhatta. Leibniz tehetsége már korán megnyilvánult, hiszen tízévesen eredeti nyelven olvasta a görög és latin szerzők műveit, s 15 éves korában már egyetemi tanulmányait is megkezdte. Kezdetben Lipcsében jogot, majd Jénában matematikát hallgatott. Az egyetem befejezése után Nürnbergben élt, ahol a francia és holland természettudósok munkáit tanulmányozta. 1668-tól a mainzi választófejedelem vette pártfogásába, s így külföldi tanulmányútra indulhatott.: 1672-1676 közt Párizsban Descartes, Pascal és a természettudósok munkáival ismerkedett, s a modern matematikában elmélyülve kidolgozta, Newtonnal egyidejűleg, az infinitezimális-számítást. Időközben ellátogatott Londonba és Hollandiába, ahol Spinozával kötött ismeretséget és a mikroszkóp feltalálójával Leuwenhoekkal. 1676-ban visszatért Mainzba , s negyven éven át a Hannover-ház szolgálatában tevékenykedett mint könyvtáros, de tanácsadói és diplomáciai teendőket is ellátott. 1700-ban a Porosz Tudományos Akadémia első elnöke lett, s meghatározó szerepe lett a Bécsi és a Szentpétervári Akadémia létrehozásában. A Francia Tudományos Akadémia és az Angol Royal Society is tagjává választotta. Tevékenysége alapján kora polihisztorának tekintik, hiszen foglakozott matematikával, filozófiával, jogtudománnyal, történelemmel, régészettel, nyelvészettel, közgazdaságtannal és politikával.

Hirdetés

Munkássága

Fõbb művei: Újabb vizsgálódások az emberi értelemről, Theodicea, Metafizikai értekezés, Monadológia (ez utóbbit filozófiai főművének tartják)

Leibniz korát filozófiai szempontból a racionalisták és az empiristák szembenállása jellemezte, s mindkét irányzat arra a kérdésre igyekezett választ adni, hogy az emberi megismerés az érzékelésből vagy a ratioból, a gondolkodásból származik. Descartes-tól kezdve megoldandó problémává vált a test és a lélek közti kölcsönhatás kérdése, egyáltalán az, hogy van-e köztük valami kapcsolat? Leibniz filozófiai feladatának azt tartja, hogy “a forma filozófiáját és az anyag filozófiáját összebékítsük, egyesítve és megtartva azt, ami ebből és abból igaz.”. Ennek keretében dolgozta ki a monász-elméletét a Monadológiában. Eszerint míg Descartes a res cogitans és a res extensa elkülönítésével egy dualista világképet teremtett, míg Spinoza az Etikában a kettőt egyesítette a Deus, sive natura, sive substantia elképzelés keretében, addig Leibniz végtelen számú szubsztanciát feltételezett, amiket monászoknak nevezett el. (A monász görög szó, egységet, egyet jelent.) A monászok a “természet igazi atomjai (vö. Démokritosz atomelmélete), egyszóval a dolgok elemei.” (3. pont), melyek teremtés által keletkeztek, és csak megsemmisítés által pusztulhatnak. (6. pont), a “monászoknak nincsenek ablakaik, melyeken át valami beléphetne vagy távozhatna.” (7. pont), azaz nincsenek egymásra közvetlen hatással.

A monászokat az atomoktól az különbözteti meg, hogy önálló “energiával” rendelkeznek, s ennek során állandóan törekednek a tökéletesség felé. Ez a vágy az appetitio, s a folytonos belső változás állapota a perceptio. A monászok ugyan ablaktalanok, de kapcsolatban állnak az összes többi monásszal, működésük összhangban van, mivel mindegyikük a saját nézőpontjából ábrázolja az univerzumot. De ezen képesség különböző fokban van meg a monászokban, s ennek alapján Leibniz fokozatokat különböztet meg közöttük: vannak “csupasz” monászok, melyek a szervetlen természetet alkotják, vannak olyanok, melyek érzetekkel, szemléletekkel rendelkeznek, s vannak az emberi lelket alkotó monászok. Az alkotóelemek között egyfajta hierarchia különböztethető meg: egyszerű és összetett monászokat különít el. Az összetettek az egyszerűekbõl állnak össze úgy, hogy egy uralkodó vagy központi monász köré rendeződnek A központi monász köré rendeződő monászhalmaz (a passzív testek, prima materia-k) lényegét szubsztanciáját, az entelechiaként (célként) szolgáló központi monászok jelentik. Ezekben a halmazokban, aggregátumokban a monászok egymással egy “beprogramozott” rend alapján kapcsolódnak, ami azáltal válik lehetővé, hogy ezt a rendet valaki vagy valami eredendően elrendezi. Ezt a harmonikus állapotot (praestabilita harmonia) Isten alakította ki, ezért ez a világ a lehető világok legjobbika (lex optimi). Ugyanis az elégséges alap törvénye alapján “semmi sem történik elégséges ok nélkül” (7.pont)., s az esetleges, véges dolgok alapja csak a végtelen tökéletesség, azaz Isten lehet, Leibniz szerint, aki a világ teremtése során a lehetséges variációk közül a legjobbat, ha nem is az abszolút tökéleteset, választotta. (Ezt a felfogást bírálja Voltaire a Candide című regényében.) Mivel Isten “beprogramozta” a monászokat, így midőn két óra járását is egymáshoz lehet igazítani, így a test és a lélek működését is összhangba lehet hozni. Ezzel a példával igyekezett igazolni Lebniz a Descartes-i dualizmus probléma megoldását.

Ismeretelméletében kétfajta igazságot különített el: az esetleges, az empiriából (tapasztalatból) származó tényigazságokat és a gondolkodásból, a ratioból eredő észigazságokat, melyek szükségszerűek és ellentétük lehetetlen.
Leibniz racionalista filozófiája a világot rendszerként ábrázolja, mely rendszerben az egyedi és az univerzum szoros kapcsolatban áll egymással. Filozófiájának egyik nagy hatású gondolata a haladás eszméje volt, szerinte ugyanis minden a tökéletességre vágyik. Mindezzel Kantig meghatározta a német filozófiai gondolkodást.

Címkék: DescartesLeibniz


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!