Gottfried Wilhelm LEIBNIZ: (1646-1716)

Lipcsében született jogász családban. Apja, a Lipcsei Egyetem erkölcstanprofesszora nagy gonddal és szeretettel nevelte fiát, de 1652-ben bekövetkezõ halála miatt szellemi hagyatékként fiára már csak óriási könyvtárát hagyhatta. Leibniz tehetsége már korán megnyilvánult, hiszen tízévesen eredeti nyelven olvasta a görög és latin szerzõk mûveit, s 15 éves korában már egyetemi tanulmányait is megkezdte. Kezdetben Lipcsében jogot, majd Jénában matematikát hallgatott. Az egyetem befejezése után Nürnbergben élt, ahol a francia és holland természettudósok munkáit tanulmányozta. 1668-tól a mainzi választófejedelem vette pártfogásába, s így külföldi tanulmányútra indulhatott.: 1672-1676 közt Párizsban Descartes, Pascal és a természettudósok munkáival ismerkedett, s a modern matematikában elmélyülve kidolgozta -Newtonnal egyidejûleg- az infinitezimális-számítást. Idõközben ellátogatott Londonba és Hollandiába, ahol Spinozával kötött ismeretséget és a mikorszkóp feltalálójával Leuwenhoekkal. 1676-ban visszatért Mainzba , s negyven éven át a Hannover-ház szolgálatában tevékenykedett mint könyvtáros, de tanácsadói és diplomáciai teendõket is ellátott. 1700-ban a Porosz Tudományos Akadémia elsõ elnöke lett, s meghatározó szerepe lett a bésci és a szentpétervári akadémia létrehozásában. A Francia Tudományos Akadémia és az Angol Royal Society is tagjává választotta. Tevékenysége alapján kora polihisztorának tekintik, hiszen foglakozott matematikával, filozófiával, jogtudománnyal, történelemmel, régészettel, nyelvészettel, közgazdaságtannal és politikával.
Fõbb mûvei: Újabb vizsgálódások az emberi értelemrõl, Theodicea, Metafizikai értekezés, Monadológia (ez utóbbit filozófiai fõmûvének tartják)

Leibniz korát filozófiai szempontból a racionalisták és az empiristák szembenállása jellemezte, s mindkét irányzat arra a kérdésre igyekezett választ adni, hogy az emberi megismerés az érzékelésbõl vagy a ratioból, a gondolkodásból származik. Descartes-tól kezdve megoldandó problémává vált a test és a lélek közti kölcsönhatás kérdése, egyáltalán az, hogy van-e köztük valami kapcsolat? Leibniz filozófiai feladatának azt tartja, hogy “a forma filozófiáját és az anyag filozófiáját összebékítsük, egyesítve és megtartva azt, ami ebbõl és abból igaz.”. Ennek keretében dolgozta ki a monász-elméletét a Monadológiában. Eszerint míg Descartes a res cogitans és a res extensa elkülönítésével egy dualista világképet teremtett, míg Spinoza az Etikában a kettõt egyesítette a Deus, sive natura, sive substantia elképzelés keretében, addig Leibniz végtelen számú szubsztanciát feltételezett, amiket monászoknak nevezett el. (A monász görög szó, egységet, egyet jelent.) A monászok a “természet igazi atomjai (vö. Démokritosz atomelmélete), egyszóval a dolgok elemei.” (3. pont), melyek teremtés által keletkeztek, és csak megsemmisítés által pusztulhatnak. (6. pont), a “monászoknak nincsenek ablakaik, melyeken át valami beléphetne vagy távozhatna.” (7. pont), azaz nincsenek egymásra közvetlen hatással.

A monászokat az atomoktól az különbözteti meg,hogy önálló “energiával” rendelkeznek, s ennek során állandóan törekednek a tökéletesség felé. Ez a vágy az appetitio, s a folytonos belsõ változás állapota a perceptio. A monászok ugyan ablaktalanok, de kapcsolatban állnak az összes többi monásszal, mûködésük összhangban van, mivel mindegyikük a saját nézõpontjából ábrázolja az univerzumot. De ezen képesség különbözõ fokban van meg a monászokban, s ennek alapján Leibniz fokozatokat különböztet meg közöttük: vannak “csupasz” monászok, melyek a szervetlen természetet alkotják, vannak olyanok, melyek érzetekkel, szemléletekkel rendelkeznek, s vannak az emberi lelket alkotó monászok. Az alkotóelemek között egyfajta hierarchia különböztethetõ meg: egyszerû és összetett monászokat különít el. Az összetettek az egyszerûekbõl állnak össze úgy, hogy egy uralkodó vagy központi monász köré rendezõdnek A központi monász köré rendezõdõ monászhalmaz (a passziv testek, prima materia-k) lényegét szubsztanciáját, az entelechiaként (célként) szolgáló központi monászok jelentik. Ezekban a halmazokban, aggregatumokban a monászok egymással egy “beprogramozott” rend alapján kapcsolódnak, ami azáltal válik lehetõvé, hogy ezt a rendet valaki vagy valami eredendõen elrendezi. Ezt a harminikus állapotot (praestabilita harmonia) Isten alakította ki, ezért ez a világ a lehetõ világok legjobbika (lex optimi). Ugyanis az elégséges alap törvénye alapján “semmi sem történik elégséges ok nélkül” (7.pont)., s az esetleges, véges dolgok alapja csak a végtelen tökéletesség, azaz Isten lehet- Leibniz szerint-, aki a világ teremtése során a lehetséges variációk közül a legjobbat -ha nem is az abszolut tökéleteset- választotta. (Ezt a felfogást bírálja Voltaire a Candide címû regényében.) Mivel Isten “beprogramozta” a monászokat, így midõn két óra járását is egymáshoz lehet igazítani, így a test és a lélek mûködését is összhangba lehet hozni. Ezzel a példával igyekezett igazolni Lebniz a Descartes-i dualizmus probléma megoldását.
Ismeretelméletében kétfajta igazságot különített el: az esetleges, az empiriából (tapasztalatbó) származó tényigazságokat és a gondolkodásból, a ratioból eredõ észigazságokat, melyek szükségszerûek és ellentétük lehetetlen.
Leibniz racionalista filozófiája a világot rendszerként ábrázolja, mely rendszerben az egyedi és az univerzum szoros kapcsolatban áll egymással. Filozófiájának egyik nagy hatású gondolata a haladás eszméje volt, szerinte ugyanis minden a tökéletességre vágyik. Mindezzel Kantig meghatározta a német filozófiai gondolkodást.