A kritikai fordulat – A tiszta ész kritikája
Kantnak tizenkét évre van szüksége, hogy fő művét kiérlelje; a végleges megfogalmazással azután néhány hónap alatt elkészül. A mű tétje: a metafizika sorsa. Mi az oka annak, hogy a filozófia e területe „véget nem érő viták harctere” – miért nem tudnak a gondolkodók megegyezni? Kant egy hatalmas egyeztető kísérletre vállalkozik, megpróbálván kimutatni, hogy a látszólag összeegyeztethetetlen nézetek nem zárják ki egymást; a hiba valahol máshol keresendő. E közben nem kisebb dolgok forognak kockán, mint lét, lélek, Isten, világrend, szabadság.
A korabeli tankönyvek a metafizikát két részre osztják. A metaphysica generalis alapkérdése meglehetősen általános: mi a létező, mint olyan? Minek kell teljesülni ahhoz, hogy valami létezővé váljon, miben is áll a lét? Ezek azok a kérdések, amiket hagyományosan az „első filozófia”, vagy ontológia (lételmélet) körébe szoktunk utalni. A metaphysica specialis olyan kitüntetett létezőkkel foglalkozik, mint a lélek, vagy Isten. Ide tartoznak Isten létének, vagy a lélek halhatatlanságának bizonyítására irányuló törekvések, valamint az okság és szabadság viszonyának vizsgálata (mennyiben van szabad akaratunk, teljesen alá vagyunk – e vetve az ok-okozati viszonyoknak, stb.). Mikor Kant metafizikáról beszél, ezt a felépítést tartja szem előtt.
Fő művének egésze tulajdonképpen egy kérdésre adott válasznak tekinthető: a „Mit lehet tudnom?” kérdésének megválaszolására. Ehhez azonban a tudás egész építményét fel kell vázolnia. Nem elvetni akarja a régi metafizikát azzal, hogy ismeretértékére kérdez rá (mi is az pontosan, amit megtudhatunk a metafizika segítségével és mit nem); inkább új alapvetésén fáradozik.
Kant szerint az emberi ész története a dogmatizmus stádiumával veszi kezdetét. Ez főképp az újkori racionalizmusra igaz; kritikáját főleg erre építi. Ezek a gondolkodók (Descartes, Spinoza) ugyanis kimondatlanul használnak egy előfeltevést: a dolgok rendje eredendően azonos fogalmaink rendjével; gondolkodásunk szerkezetéből következtethetünk tehát a lét szerkezetére. Ezt úgy kell érteni, hogy fogalmaink elemzése révén eljuthatunk gondolkodásunk végső összetevőihez, majd ebből kiindulva, erre a logikai láncra felfűzve alapozzunk meg minden tudásunkat – azt is, aminek tárgya már gondolkodásunkon, logikánkon, fogalmainkon kívül esik. Mikor Kant dogmatizmusról beszél, főleg ezt érti alatta. Saját bevallása szerint David Hume ébresztette őt föl „dogmatikus szendergéséből”, a skót gondolkodóval az emberi ész eljutott a szkepticizmus stádiumába.