Hirdetés

A bioszféra evolúciója

17 perc olvasás
river overflow in between rock formation

A földtörténeti őskor evolúciós folyamatai

Hirdetés


Hirdetés

15 milliárd éve ősrobbanás. A Föld kb. 4 milliárd éves. Kb. 100 km vastag lemezek borítják a felszínt, ezek állandóan mozognak. Ezt a kort elsősorban a földfelszín és a légkör kialakulása irányította. őslégkör: vízgőz, NH3, N, CO2 és szénhidrogénekből álló redukáló légkör. Az őslégkör kialakulása közben a forró földfelszín annyira lehűlt, hogy a víz csapadék formában kivált – ősóceánok. Ez CO2-t, kőzetekből ásványi sókat oldhatott ki. Az egyszerű szerves anyagok keletkezéséhez az energiát valószínűleg a Nap ibolyántúli sugárzása, a gyakori villámlások és a vulkáni tevékenységek biztosították. Stanley Miller  H, N, NH3, CHanyagokat elektromos kisüléseknek tett ki, ekkor aminosavak keletkeztek.  Oparin az élet megjelenéséről alkotott elmélete szerint kialakultak az első élő rendszerek, amelyek már reprodukcióra és primitív anyagcserére is képesek lehettek. A fehérjék és a nukleinsavak megjelenése döntő volt. Az ősi élő rendszerek az energiát, kiindulási vegyületeket az ősóceánból vették fel, majd ennek kifogyásával kb. 3,5 milliárd éve meg kellett, hogy jelenjenek az autotróf anyagcserét folytató rendszereknek is. Valószínűleg ezekből kb. 3 milliárd éve kialakultak a prokarióták. ősi baktériumok és kékmoszatok – van már kőzetminta. A kékmoszatok fotoszintézisével megjelent a légkörben az oxigén – kialakulhatott az ózonréteg – kiterjedtek az élővilág elterjedésének határai – a prokarióták adaptív szétterjedése következett be az ősóceánban. Így nagy fokú változatosságra tettek szert. Nagyobb alkalmazkodó készség csak egy új szerveződési forma megjelenésével jöhetett létre – ez az eukarióta sejt kialakulásakor történt – egyesítette magában a különböző prokarióták evolúciós előnyeit. A valódi sejtmag sokkal jobb genetikai változékonysághoz szolgált alapul.

A földtörténeti ókor evolúciós folyamatai

A mai kontinensek magjai a földtörténeti őskorban kialakult őspajzsok a földtörténeti ókor kezdeti szakaszában a kambriumban zömmel a déli féltekén helyezkedtek el. Az őskor végétől fokozatos felmelegedés történt. Ekkor még az óceán többsejtű állatai mind váz nélküliek voltak, mert a hideg víz nem kedvez a mészkiválasztásnak. A kambrium felmelegedő éghajlatával párhuzamosan számos gerinctelen törzsben kialakult a szilárd váz. A légkör oxigéntartalma gyors ütemben nőtt. Ózonpajzs vastagodott, majd távolodott a felszíntől – a szárazföld is alkalmas volt életre. A növényzetre a moszatok adaptív szétterjedése jellemző, a kambrium végére minden ma ismert moszattörzs kialakult. Az állatvilágban is már valamennyi gerinctelen törzs megtalálható. Szintjelző kövület a háromkaréjos ősrák – kb. 10 cm hosszú, szelvényezett és szelvényenként hosszanti irányban is három részre osztható testük volt. A tengerfenéken ragadozó életmódot folytattak.

A kambriumot követő ordoviciumban a kontinensek egy része megkezdi az északi irányba való vándorlást. A zátonyképző korallok általános elterjedése a korszak száraz, meleg éghajlatára utal. Zöldmoszatok számtalan faja. Az óceánban az egyre nagyobb tömegben lebegő szerves törmelékek fogyasztására számos szűrőfeladatot ellátó állatfaj terjedt el, a szivacsok, a csalánozók, a kagylók és a fénykorukat élő gerinchúrosok köréből. Nagy alakgazdaságú ősgerincesek – állkapocs nélküli, hengeres testű, halszerű élőlények voltak.

A szilurban a légkör oxigéntartalma tovább növekedve elősegítette a szárazföldre lépés első kísérleteit – telepes barnamoszatok időnként szárazra kerültek, de kihaltak.

A devonban sikerült a növényeknek végérvényesen birtokba venni a szárazföldet. Az első valódi szárazföldi növények a tengerparti mocsarak zónájában alakultak ki. Ezek a nedves környezetet még kedvelő, de a kiszáradás ellen már bizonyos fokig védett, spórákkal szaporodó ősharasztok voltak. A szállítószövet és a kutikula kialakulásával egyre jobban elszakadtak a nedves környezettől, egyre szélesebb sávban terjedtek el. Ebben az időben léptek az állatok is a szárazföldre: először a növényevő, majd a ragadozó ízeltlábúak. A devon végére kialakuló dús mocsári növényzet már biztos védelmet nyújtott a kiszáradás ellen. Ez  idő tájt terjedtek szét a vizekben a halak – elsősorban páncélos őshalak. Belőlük fejlődtek ki, még a devon időszakában a porcos és a csontos halak. A csontos halak egy csoportja a bojtosúszósok, a kopoltyú mellett kifejlődött kezdetleges tüdővel, sőt nyálkás bőrükön keresztül is képesek voltak az oxigén felvételére. A devon végére a szárazföldre már időszakosan kilépő bojtosúszós halakból származtathatók az ősi kétéltűek. Ezek már szárazföldi növényekkel, vagy ízeltlábúakkal táplálkoztak, de a vizes környezettől még nem tudtak igazán elszakadni – szaporodás, könnyen kiszáradó bőr.

Hirdetés

Lapozz a további részletekért

1 2 3 4


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!