Hirdetés

ÉDES ANNA – 13. SZERELEM

15 perc olvasás

ÉDES ANNA – 13. SZERELEM – Kosztolányi Dezső

Jancsi a föld alatt ült, a páncélban. A bankra a hivatalok kedvetlen reggele borult.

A cégvezető valami ívet adott ki neki. Azon egy számoszlop magasodott, akkora, mint egy New York-i felhőkarcoló. Ezt kellett volna összeadnia.

Irónjával a számoszlop egyik emeletéről a másikra kapaszkodott, de eltévesztette, folyton lejjebb kellett ereszkednie. Végül megunta, félredobta, és az ablakra bámult.

Ekkor jutott eszébe Anna szája.

Anna száját még nem is csókolta meg.

Éjszaka, mikor tüzelő arcaik egymáshoz közeledtek, Jancsi elfordította fejét, borzongott attól, hogy hozzáérjen ehhez a szájhoz, mely csak egy cselédszáj.

Most egész teste birtoklásánál is izgalmasabb gyönyörűségnek tetszett a megaláztatás, hogy halvány, cserepes ajkait megcsókolja, ajkaival széttolja őket, s ne engedje el mindaddig, míg leheletében ketté nem hasadnak, el nem olvadnak, el nem mállanak, mint ízes, keleti gyümölcsök.

Vette a kalapját, s meglógott.

A lányt a sötét fürdőszobában találta.

– Maradj – lihegte, és megcsókolta.

A csók hűvös volt és furcsa. Nem tudott betelni vele.

Megint és megint mohón hatolt ebbe a szájba, vadul tört be a fogak csontkapuján, s meglelte a nyelvet, mely különös fűszert, bódító zamatot tartogatott számára.

– Még – kiabált -, még, még – mint a telhetetlen gyermek, aki eperkrémet kanalaz, s mihelyt végére ér, máris újat kíván.

Anna, aki azóta először látta őt, a szégyentől elpirulva, a boldogságtól ájultan lapult a fürdőkád bádogfalához, hogy tegyen vele, amit akar. Ő nyolckor, mint rendesen, megfőzte a kakaót, odakészítette az aranyszegélyes findzsában a székre, az úrfi megitta és elment. Természetesnek tartotta volna, ha Jancsi az éjszakai találkozás után meg sem ismeri többé, és sohasem beszél a történtekről. Ez sokkal jobban meglepte, mint az, hogy éjjel kijött hozzá.

– Mért nem csókolsz vissza? Mért nem beszélsz? Te nem szeretsz. Ó. Te – én – te – dadogta a fiú a szerelem végzetes csereszavait.

Egyszer, mikor jóllakottan lehullt a szájáról, és lélegzetet vett, Anna kisurrant.

– Várj – szaladt utána Jancsi, és az előszobában is megcsókolta.

Onnan a konyhába. Ott is új íze volt a csóknak.

– Az ablak elé – vezényelt Jancsi. – Ide a sarokba. A szekrény mellé. A világosságra. Nézni akarlak. Nézz te is engem.

És rendkívüli figyelemmel szemlélte.

A szem az agyvelő legtávolabbi képződménye, a koponya kiugró bástyafokán maga is egy látó, szabadon hagyott agyvelő, mely a megismerés lázában, valamikor a lét kozmikus forradalmában két lyukat szakított magának a koponya csontfalán, s ezen a lőrésen kukucskál ki a külső világba, megtudni, hogy mi a célja a teremtésnek.

Ez a négy szem azonban csak egymásba meredt, ott kerestek, kutattak valamit, egymás által akartak megvilágosodni és üdvözülni.

– Most pedig – szólt Jancsi – ne érj hozzám. Én se tehozzád. Hanem így.

Karjait hátratette. A két test között az egyetlen érintkezési pont csak a száj volt.

Anna úgy engedelmeskedett neki, mint mikor egy kefét, egy cipőhúzót kért.

Másnap nem ment a bankba. Betelefonált, hogy beteg, torokgyulladása van.

Szépen kiöltözködött, a porcelánnadrágját vette föl, a csinos bőrövét, s kabát nélkül, zefíringjében lézengett ide-oda. Az egész nap az övék volt. Néha csöngettek, egy számlát hoztak, melyet Anna kifizetett, vagy egy levelet, különben nem zavarták őket.

Anna jött a szemeteslapáttal. Fejét pipiszkendővel kötötte be. Nagyon csinos volt. Az operettprimadonnákhoz hasonlított, a szubrettekhez, akik az ősinőt, a szobacicust utánozzák.

Jancsi megkívánta Anna kezét, csak a kezét.

– Add ide – mondta.

– Miért?

– Csak.

– Piszkos – és törölgetni kezdte kötényével.

Az úrfi máris elragadta. Gyengéden fogta meg, mint egy pillangót, simogatta a kezet, mely hivatásánál fogva minden undokságot megérintett, belecsukta finom, ápolt tenyerébe, szorongatta. A hólyagos kéz érdes karcolásában volt valami kimondhatatlan édes és mézes. Majd az ujjait egyenként elővette és csókolgatta, bámulta a szerelmes zavarával, aki nem tudja, mit tegyen azzal, akit szeret.

Egy pillanatban pedig a szájába kapta a kezét.

– Mit csinál? – kiáltott a lány fölháborodva. – Nem szégyenli magát? Hagyjon – és ujjait kitépte a fiú szájából.

Vérvörösen futott ki a konyhába, az ő várába, és ott duzzogott.

Anna ezt már nem értette.

Éjszaka, mikor a mezítlábas léptek alatt megreccsent a padló, örült, hogy jön, nem is titkolta előtte, előre helyet csinált neki. Csak nappal nem bírta el ezt a sok hókuszpókuszt.

Nem értette, hogy az úrfi most visszafelé járja a szerelem lajtorjáját, és miután már egészen megkapta őt, más úton közeledik hozzá, mindennap egy létrafokkal lejjebb hág az égből a földre.

Sok mindent nem értett ő.

A csók és kézszorongatás után elkövetkezett az a pillanat, amikor az úrfi magázni kezdte. Megkérte, hogy eztán ő se nevezze úrfinak, hanem mondja egyszerűen, hogy: “maga”. Halkan ismételgette a nevét, a legszebb női nevet, melyben az örök ígéret van, kacér föltételes módban. El tudott lenni mellette órákig, anélkül, hogy mást beszélt volna. Mielőtt megcsókolta, alázatosan megkérdezte, hogy szabad-e.

És mindenféle bolondságokkal állt elő. Szüntelenül öltözködnie kellett. Kiküldte, hogy vegye föl a pepita ruháját, és mezítláb jöjjön vissza, aztán meg a kartont kívánta és a fűzőscipőt. Nem lehetett rajta kiigazodni. Egyszer azt is akarta, hogy húzza föl meztelen testére a méltóságos asszony báli belépőjét. De ezt már nem tette meg.

Később annyit beszélt, hogy zúgott tőle a feje. Letérdelt eléje, a padlóra feküdt, arról mesélt, hogy éjfélkor, mikor az egész ház alszik, kiszöknek a kertbe, az orgonabokrok és kőrisfák között hajnalig kóborolnak, meg hogy este majd kocsit fogad, kihajtatnak a vámon túl, egy külvárosi csapszékben vacsoráznak, a csaposlegény azt hiszi, hogy az ő menyasszonya, s később elviszi Amerikába is, magassarkú lakkcipőt vásárol neki, hosszú, térden fölül érő selyemharisnyát, csillámos tüllszoknyát, mint a színésznőknek van, s autón vágtatnak a New York-i sugárutakon, egymásra borulva. Anna csak vonogatta a vállát, kinevette.

Péntek délben az úrfi kettőre teríttetett. Mikor az első fogást behozta, azt követelte, hogy ebédeljen ottan, legalább ossza meg egy falatját, üljön le, vele szemben. Anna a világért se ült volna le a lakásban.

Arra is csak hosszú kérés-könyörgés után lehetett rávenni, hogy egyszer nappal bejöjjön hozzá a hencserre, az utolsó napon, szombat délután.

Jancsi becsukta a zsalukat, s mintha éjszaka volna, meggyújtotta az összes csillárokat.

Előbb a fürdőszobában illatszivattyúval lepermetezte Anna testét. A lány komolyan állt a szeszfelhőben, csak akkor sikoltott föl, mikor a mellét csiklandozta, s lefelé folydogált a hasán.

Innen a szalonba mentek. Minden talpalatnyi területét csókjaikkal szentelték föl. Zarándoklatjuk a hencsernél ért véget.

Hét felé Jancsi cigarettára gyújtott. Valami újra vágyakozott.

– Anna – mondta ásítva -, adja ide a telefont.

A lány odahozta a készüléket a tizenhat méteres zsinórral, mely úgy lógott róla, mint valami döglött óriáskígyó.

– Köszönöm – mondta Jancsi, aki már leemelte a kagylót. – Most kimehet.

Fölszólította Elekes Józsit.

– Te vagy az?… No, szép tőled… felém se nézel. Már három napja nem járok be, és te… Nem, barátom, nem… Más… nagyobb dolog, barátom… Majd elmondom… Így nem lehet… Akkor mindjárt jöjj… Rendbicsek… Várlak… Halló, halló… Micsoda?… Nem értem… Te az enyémet… Hólyag…

Levágta a kagylót, mosolygott a merész kívánságon, melyet oly ügyesen elhárított, rendbehozta magát, leült a zongorához. Azt az egy táncdarabot kalimpálta, melyet tudott, a divatos one stepet.Dúdolta a szövegét.

You made me love you,
I didn’t want to do it,
You made me want you
And all the time you knew it…

Elekes már kopogtatott, de ő ordítva énekelte tovább, csapkodta a zongorát:

You made me happy
Sometimes you made glad
But there were times, dear,
You made me feel so bad.

– No – kérdezte a barát -, hát nem voltál beteg?

– Nem – mondta Jancsi.

– Pedig rém rosszul nézel ki.

– Igazán? – és a tükör elé állt.

Szeme véres volt, arca halálsápadt. Ennek örült.

– Lehet – szólt. – A fejem tényleg fáj.

– Az az üres fejed? – folytatta Elekes, aki egyetlen alkalmat se szalasztott el, hogy elmés legyen. – Mi fáj benne?

– Ne izélj, Elekes. Komoly ügyről van szó.

– Szerelmes vagy?

Jancsi válasz helyett a zongora magas billentyűire csüccsent, melyek illetlenül és csúnyán fölsikoltottak.

– Lány? – érdeklődött Elekes. – Asszony? Hol csípted föl?

– A Gerbeaud-ban.

– Privát?

– Színésznő.

– Ah. Hol játszik?

– Különböző helyeken. Táncol.

– Vagy úgy. És mikor főzted meg?

– Szerdán este. Leszólítottam a kisteremben. Barátom, barátom. Micsoda macska, micsoda démon. Azonnal velem jött. Az autóján. Autója van. A szeretőm.

– És hol találkoztok?

– Itt.

– Hm – gondolkozott Elekes, s az irigységtől mosolygott. – Te nyomorfi. Hát idejár?

– Mindennap, mióta az öregek elutaztak. Minden éjjel. És nappal is. Te, most ment el. Az előbb, mikor telefonáltam, még itt volt. Itt – és a hencserre mutatott.

Elekes szimatolt, érezte az orchidea-parfüm illatát, látta a kivilágított szobákat. Nem is tetszett olyan valószínűtlennek.

– Molett?

– Sovén.

– Szőke?

– Gesztenyés.

– Hogy hívják?

– Add a becsületszavadat – szólt Jancsi, s míg elfogadta a baráti jobbot, valami óriásit akart hazudni, de nem sikerült. – Marianne-nak. Dear Marianne – sóhajtott.

– Hát igen – ismerte el Elekes. – Jó kis női hölgyemény lehet. Azért azonban vigyázz – intette barátját. – Ne dűlj be. Az ilyenek többnyire hisztérikák.

– Tudom, de milyen hisztérika. Te, kancsit, mikor csókolom. Félrebeszél. Aztán, Elekes, figyelj ide… Te, Elekes… Figyelsz?…

Elekes figyelt, a baráti kölcsönösség kötelezte erre, mert hasonló esetben Jancsi is rendelkezésére állott.

Jancsinak azonban tátva maradt a szája: elnémult.

Amíg beszélt, Anna a szalonba lépett, és jelentette, hogy kész az ozsonna.

Rápillantott a lányra, majd Elekesre, aki hátrafordult, szintén a cselédre tekintve.

Azt várta, hogy Elekes most elkacagja magát, a lányra mutat, akiben pontos leírása nyomán fölismeri a színésznőt, és leleplezi őt.

De nem ez történt.

Elekes kioltotta a hamutálcán a cigarettáját, s az ozsonnázóasztal felé indult vele.

Jancsit ez lehangolta.

Az a színtelen, alaktalan szomorúság borult rá, mint mikor egyedül volt.

Minthogy pedig egy percig sem bírta elviselni a szomorúságot, és izgatottan tiltakozott az ellen, hogy megértse okát, vagy odaadja magát neki, és kiélvezze, mesterséges eszközökhöz folyamodott, mint a morfinista, aki kínjainak egy oltással vet véget. Gyorsan töltögetett a cseresznyepálinkából, koccintgatott barátjával, és ivott, fütyörészett. Ozsonna után kihozta kedvenc könyvét, fölolvasott belőle, és mulatott azon, hogy az általa nem ismert költők lékelt agyvelővel, kificamított tagokkal vánszorognak a besározott, dicső álmaik után. Egy telefonugratást is megkíséreltek. De csak félig sikerült. Fölszólították egy közös barátjukat. Az nem volt otthon, ennélfogva csak özvegy édesanyjával közölhették, hogy fia holnap reggel nyolc órakor, saját érdekében jelentkezzék a politikai nyomozóosztálynál.

Elekes az óráját nézegette, el is ment, bárhogy tartóztatta. Neki is találkája volt. Nyilván egy másik színésznővel.

Jancsi egyedül maradva tovább pálinkázott. Egy suta mozdulatával azonban leverte az üveget, s a cseresznyepálinka kiömlött a fehér perzsára.

Anna kitisztogatta a szőnyeget, felsöpörte a cigarettahamut, rakosgatott, mert a két jómadár alaposan fölforgatta a lakást.

Az úrfi egyenesen tartotta magát. Nem szállt fejébe a szesz. Afféle száraz részeg volt, merev és komor.

Mégis valamit mondania kellett ennek a lánynak.

Fölkelt az asztaltól, dülöngőzés nélkül feléje ment.

– Idenézzen – szólt, és orrára biggyesztett egy vörös szemüveget, s a papírhártyán keresztül bandzsított rá, hogy megnevettesse.

A lány nem nevetett.

– Jaj, de csúnya – hüledezett. – Hogy elékteleníti magát.

Jancsi kivette zsebéből a revolvert, a lányra szögezte, célzott és elsütötte. A revolver miákolt.

– Megijedt? – kacagott, s a lány után ment, aki két karját még mindig fölemelve hátrált. – No, ne féljen. Ez csak tréfa. Jöjjön ide. Mutatok még valamit.

A pénztárcájából egy feketehasú bankót keresett elő.

– Látott már ilyet? Amerikai pénz. Dollár. Tudja, mit ér? Rengeteget. Ez pedig francia. És ez itt holland. Valuták.

Amikor a bankókat visszagyömöszölte a pénztárcájába, nyújtózkodott. Úgy érezte, hogy fejét kiszivattyúzták, és hátgerince üvegből van.

– Ágyazzon meg – mondta. – Ma korán fekszem. Reggel jönnek a méltóságos úrék. Igaz, egy szót se szóljon, hogy nem jártam a hivatalba. Elekes úrról se. Majd én elintézem.

Anna e négy nap alatt minden munkáját elvégezte, melyet rábíztak. Sok harisnyát fejelt, sok inget foltozott. Ezeket két bugyorba kötötte. A lépcsőházat is fölmosta. Jöhetett már a méltóságos asszony.

Ezen az éjszakán hiába várta a konyhában az úrfit, nem jött ki hozzá. Pedig most nagyon félt magában. Mindig azt a vörösszemüveges, fehér arcú alakot látta, aki revolvert fogott rá, és úgy figurázott.

Kettőkor zörgött a konyhaablak. Fölkelt és becsukta.

Künn hűvös szél kerekedett. Zúgtak a fák.

Aztán hallotta, hogy esik az eső.



Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!