Hirdetés

ÉDES ANNA – 19. MIÉRT…?

42 perc olvasás

ÉDES ANNA – 19. MIÉRT…? – Kosztolányi Dezső

Minden ilyen szenzáció gyorsan elmúlik.

Pár napig lobog, az emberek beszélnek róla, aztán fölemésztődik a maga gyújtotta tűzben.

Ez az eset is ilyen volt. Eleinte lázasan vitatták a környéken, anélkül hogy közelebb jutottak volna mivoltához. Viatorisz fűszeres boltja valóságos kaszinóvá változott. A krisztinai úriasszonyok és cselédek a lúgköves hordók meg a babos zsákok között naponta megtárgyalták. Mindenki azt kérdezte magától és másoktól, hogy miért történt? Erre azonban senki se tudott kielégítő választ adni se magának, se másoknak.

Az áldozatokat a társadalom nagy és osztatlan részvéte mellett temették el, a sír mellé, melyben egyetlen kislányuk, Piroska nyugodott.

Ezen a népes temetésen a rendőrségnek kellett fönntartani a rendet. Utcagyerekek futottak a koporsók után, egymáson gázoltak át, hogy a koszorúkból egy virágot tépjenek emlékül. A sírnál politikai jellegű beszédek hangzottak el. Megjelent több közéleti előkelőség, az a sok vendég, aki részt vett az estélyen, az elhunytak rokonai, a Patikárius házaspár Egerből, csak Jancsi hiányzott, a sürgöny – úgy látszik – nem érte el. Ott volt azonban Vizy Etelka, Vizy Kornél elzüllött húga, aki hamisított egyiptomi cigarettákat szokott árulni, zokogott a gyászfátyolában, hangosan siratva az ő bátyját, az ő nagy és hatalmas bátyját.

Édes Annát a rendőrségen beismerő vallomása után letartóztatták. Ujjnyomatot vettek tőle, háromszor lefényképezték, aztán átkísérték az ügyészségre, a Markó utcai fogházba.

Amint belépett ide, úgy tetszett, hogy rádőlnek a falak.

Égig érő vasépületet látott, szürkésen derengő fényben, csupa vasajtóval, vaslépcsővel, mely dübörgött, mint valami gőzmalom, ahol folyton őrölnek. Foglárjai fölvezették a harmadik emeletre, becsukták egy cellába. Egy ágy volt itt, egy szék, egy asztal meg a klozet, de a cella eléggé tiszta volt, világosabb és valamivel nagyobb, mint az ő konyhája. Szinte el se hitte, hogy csak ilyen egy börtön. Azt hitte, hogy a börtönben almon fekszenek a rabok, s kígyók, békák szemei világítanak nekik a sötétben. Leült a székre. Nem sírt, de sokat töprenkedett. Este az ágya elé térdepelt, és imádkozott.

Maga a vizsgálóbíró, miután tüzetesen áttanulmányozta a rendőrségi jegyzőkönyveket, nem sokkal látott világosabban, mint azok, akik úton-útfélen holmi mendemondák alapján beszéltek róla. Az ügyészség fontosnak tartotta, hogy ezt a szövevényes bűnügyet, melynek messzenyúló politikai mozzanatai is lehetnek, minden részében kibogozzák, főképp most, a bolsevizmus bukása után, mikor még nem állott helyre teljesen a társadalmi rend. A vizsgálóbíró nagy buzgalommal látott hozzá. Ellenben, minél tovább haladt, annál több olyan pont mutatkozott, melyet nem értett. Újra és újra zsákutcába került.

Mindenekelőtt tisztázni igyekezett a házmesterek szereplését. Ezeket a rendőrség “előzetes letartóztatásba helyezte”. Ficsorék égre-földre esküdöztek, hogy ártatlanok, de oly tűzzel, hogy a következő napokban már nem maradt egyéb mondókájuk. Védekezésük abban merült ki, hogy Annát befeketítették, alattomos, titkolódzó, mindenre képes leánynak állították be. Egyébként ellenük nem volt tárgyi bizonyíték. Viatorisz kisinasa azt vallotta, hogy Ficsor csakugyan elküldte, majdnem ingerülten szólt rá, hogy ne csöngessen, mert még alszanak. A nagy estély után a házmesternek ez a föltevése nem lehetett föltétlenül rosszhiszemű. Pár nap múltán a vizsgálóbíró szabadlábra helyezte őt is, a feleségét is.

A vádlottat pedig mindennap maga elé vezettette.

Mikor először jöttek érte, Anna keresztet vetett, Istennek ajánlotta lelkét abban a hitben, hogy máris a vesztőhelyre viszik, és azonnal fölakasztják. Egy sovány, kopaszos úr elé állították, aki készen vett nyakkendőjében melltűt viselt, s a szőrös nagyujján arany karikagyűrűt. Anna az igazság e szorgalmas, szerényen díjazott hivatalnokát valami nagyon nagy, nagyon gazdag úrnak képzelte. Később látta, hogy nem rossz ember. Finoman, jóindulatúan beszélt vele, megszokta őt, már unta is, annyit faggatta. Elmondatta, hogy ekkor meg ekkor mit csinált, biztatta, hogy emlékezzék vissza, ez nehezen ment, erre a nagyságos úr, aki mindenre jobban emlékezett, segített neki. Már óráról órára, percről percre megállapították az utolsó napok történését.

Anna a szemébe tekintett: se megtörtnek nem mutatkozott, se zavartnak. Semmit se tagadott. Sőt, néha úgy rémlett, hogy egyenesen vádolja magát. A vizsgálóbíró kiegészítette a nyomozati adatokat, különösen esetleges bűntársaira vonatkozólag, de most már kizártnak látszott, hogy bűntársa is legyen, az adatok összevágtak, a vádlott előtte se vallott egyebet, mint a rendőrségen. Csak arra a kérdésre nem tudott felelni, hogy miért követte el tettét.

Sorra beidézték a ház összes lakóit.

Druma vallomása esett leginkább latba.

Ő a gyilkosság éjszakáján, úgy kettő felé, látta, hogy a leány a konyhakredencnél babrál, annál a fióknál, amelynél – vallomása szerint – kivette a kést, s azt is látta, hogy a vendégek eltávozása idején már a fürdőszobában settenkedett.

Etel bőbeszédű, homályos vallomásában akadt egy figyelemre méltó mozzanat. Tavasszal – egy vasárnap délután – kirándult Annával a Gellérthegyre, a citadellához. Anna lefeküdt a fűbe és elaludt. Pár perc múlva fölriadt, szaladni kezdett lefelé, karjait lóbálva és sikongva, mint valami bolond, nem tudták, hogy mi van vele, csak akkor állt meg, mikor rákiabált, és akkor is sokáig reszketett még.

Stefi viszont a gyilkosság előtt körülbelül két héttel a Márvány utcában találkozott vele, egyedül őgyelgett a ház előtt, ahol valamikor Jancsi úrfi lakott. Anna észrevette őt, de beszaladt a lépcsőházba, és amikor később megkérdezte tőle, hogy mit keresett ott, csak hebegett. Most sem tudott erre vonatkozólag pontosabb fölvilágosítást adni. A vizsgálóbíró idézést küldetett Patikárius János bécsi címére. Bécsből a rendőrség azt felelte, hogy az illető “ismeretlen helyre távozott”, egy lengyel táncosnővel lakott együtt, az azonban már föladta ötszobás lakását, elutazott Varsóba. Mindez nem tetszett fontosnak, tekintve, hogy Patikárius János több mint fél éve nem lakott Budapesten.

Megidézték a vádlott szüleit is.

Édes István bátya hajnalban szállt le a vonatról, kezében egy batyuval meg két pár csirkével. Utána piros bőrpapucsban egy takaros, nála jóval fiatalabb parasztasszony ment, egyenes gerinccel, keményen, a második felesége. Az nem vitt semmit. Minthogy még korán volt, s nem ismerték ki magukat ebben a nagy városban, a Vérmezőnél megtudakolták, merre van Vizyék háza, ott letelepedtek a lépcsőre, megvárták, míg Drumáék fölébrednek. A tekintetes ügyvéd úrnak odaadták a két pár csirkét, tejfölt, friss túrót is hagytak a konyhában, mert hát jó az uraknak valamit dugni, ha a törvénnyel baj van. Druma megmagyarázta, hogy az írással hol kell jelentkezniük.

A vizsgálóbíró őket is kihallgatta.

Édes Anna apja kissé görnyedt, sovány béres volt, már túl az ötvenen, de még nem őszült. Csak megkopott a szökés haja, beporosodott az időtől, olyan lett, akár a törött szalma. Kalapját forgatva állt a vizsgálóbíró elé, de folyton az élete párjára sandított az egyik hibás szemével, melyben alázat és ravaszság tükröződött. Úgy látszott, hogy egyáltalán nincs meglepődve. A parasztot semmi se lepi meg. Az élet nagy tényeit, a gyilkosságot is éppoly természetesnek tartja, mint a születést vagy a halált. Ezt az öreg cseléd igyekezett elpalástolni. Hangját túlontúl nyekergővé változtatta, siralmasan, nyöszörögve beszélt, mint az, aki a halotti toron a rigmusokat kántálja. Elmondta, hogy a második asszonyt négy évvel ezelőtt vette feleségül, meg hogy a lánya, az ő rossz lánya, az ő gonosz lánya mindig ilyen volt, engedetlen és szófogadatlan, otthon is sok bajt csinált, azért küldték szolgálni Pestre. A mostoha – dolgos, tiszta, gusztusos menyecske – bólongatott. Ő még többet tudott. Rémüldözve mesélte el a vizsgálóbíró felé hajolva, hogy az Anna egyszer majdnem hozzávágta a sarlót, talán őt is megöli, ha az apja közbe nem veti magát. Pörgött a nyelve, beszélt-beszélt fáradhatatlanul, a töretlen erejében. De aztán ellentmondásba keveredett. A vizsgálóbíró fölismerte a helyzetet, hazaküldte őket.

Megvizsgáltatta a vádlott elmebeli állapotát. A törvényszéki orvosszakértő lehozatta Annát hivatalos helyiségébe, bizonyítványt állított ki, mely szerint a vádlott vérszegény, különben beszámítható. Ezt az aktát a vizsgálóbíró a többi mellé csapta, a nyomozást a maga részéről befejezte, az ügyiratokat fölterjesztette az ügyészségre, az ügyész elkészítette a vádiratot. Édes Annát előre megfontolt szándékkal elkövetett kettős gyilkosság címén vád alá helyezték.

Hivatalból rendeltek ki melléje védőt. A kis, kezdő ügyvédke, akinek eddig csak egy hagyatéki tárgyalása volt meg egy lakáspöre, belemélyedt az ügybe, ezzel akarta megalapozni kriminalista karrierjét. Védencét sokszor meglátogatta a cellájában. Vigasztalta, hogy ne essék kétségbe, majd ő eligazítja. Anna úgy beszélt vele, mint a rendőrtiszttel és a vizsgálóbíróval. Később még fölkeresték a missziós nővérek is, akiknek kalapjáról kék fátyol lógott. Ezek bűnbánatra és töredelemre intették, vallásos füzeteket hagytak nála, melyekben a hit vigaszát találhatta.

November közepén tartották meg a főtárgyalást, az érdeklődésre való tekintettel a törvényszék nagytermében.

Sötét, hideg, téli nap volt. A nagyteremben zölden lobogtak a gázlángok, erősen fűtöttek. Szolgák kiabálták a megidézettek neveit. Tizenegy tanút idéztek meg: hatot a vád, ötöt a védelem kérelmére.

A terem emelkedő padsorait zsúfolásig megtöltötte a hallgatóság, jobbára az áldozatok barátjai, személyes ismerősei. Tatár Gábor a feleségével a hírlapírók padja mögött ült, köszöngetett a tanúknak, akik lenn a székeken foglaltak helyet. Látni lehetett az Attila utca 238. számú ház egész keresztmetszetét, lakóival és cselédjeivel.

Pont kilenc órakor bevonult a törvényszék: a főtárgyalási elnök meg a két bíró.

Az elnök csöngetett:

– A főtárgyalást megnyitom. Tárgyalásra kerül Édes Anna gyilkossági ügye. Hol a vádlott? Vezessék be – parancsolta egyik teremőrnek.

Édes Annát már nyolc órakor lehozták a cellájából az alagsoron át. Egy szobában várt, türelmesen.

Kinyílt az ajtó, és megjelent benne ő: a pepita ruhájában, mely már egészen elrongyolódott. Utána két fegyőr, szuronyos puskával.

Nem is ment, odaszédült a vádlottak padjához, az elnök felé. A fegyőrök, akik mindig a sarkában voltak, megigazították, aztán haptákba vágták magukat.

Anna sok embert látott fönn-lenn, lámpákat, képeket, nagy meleget érzett. A félesztendős fogság testileg nem viselte meg. Arca kissé megtelt, mint a raboké, bőrét valami földszín sápadtság márványozta. Nagy nyugalom áradt belőle.

– Hogy hívják? – kérdezte az elnök, s máris a referensbíróhoz fordult: – Itt az anyakönyvi kivonata? – aztán ő maga felelgetett helyette. – Húszéves, hajadon, nincs gyermeke, nem volt büntetve. Üljön le – mondta, rá se tekintve.

A vádlott leült, melléje két fegyőr, lába közé kapva a puskáját.

Egy piros papírról olvasták a vádiratot, mely így kezdődött:

– Édes Anna, római katolikus, vagyontalan, magyar…

Hosszú vádirat volt, a fölolvasása félórát vett igénybe.

A közönség ezalatt a bírákat figyelte, akik tóga és föveg nélkül ültek az emelvényen, az utcai ruhájukban, nyakkendővel és keménygallérral, de bizonyos személytelen méltósággal, szinte középkorian, szinte ókorian, mert ezeknek az embereknek itt a földön az volt a csodálatos hivatásuk, hogy igazat lássanak a többiek fölött, ezt tanulták, ebben éltek, s egykor a gyászjelentésükön, a sírkövükön is ez áll majd: bíró.

Az elnök lapozgatott egy könyvben, a referensbíró, bajuszos, hosszú orrú ember, szemén csíptetővel, ügyiratokat kötözött össze, a szavazóbíró, a legfiatalabb közülük – zömök, vállas -, felkönyökölt az asztalra, a jobb tenyerébe hajtotta nagy, súlyos fejét. Baloldalt az elnöktől egy emberke izgett-mozgott, a védő. Üdvözölte az apját, az anyját, a rokonait, akiket nagy számban csődített erre a tárgyalásra, hogy tanúi legyenek első, nagy szereplésének. Az ügyész gondolataiba merült.

Miután a vádirat fölolvasása véget ért, az elnök így szólt:

– Álljon föl, Édes Anna. Megértette a vádat? Emelt hangon beszélt hozzá, mint azokhoz, akik süketek, vagy nem állnak a mi értelmi színvonalunkon.

– Magát az ügyész úr azzal vádolja, hogy meggyilkolta a gazdáit. Bűnösnek érzi magát?

– Bűnösnek érzem – felelte Anna.

Az auditórium susogott, a referensbíró ránézett, a szavazóbíró pedig a másik tenyerébe hajtotta fejét.

– Hát akkor – folytatta az elnök már elbeszélő hangon – mondja el szépen, hogy történt. De részletesen. Figyelmeztetem, ha mindent bevall, segít magán, ellenben ha tagad – és itt ismét emelte hangját -, csak árt magának, mert nekünk majd módunkban lesz mindent rábizonyítani. No kezdje.

Az ügyvéd integetett védencének, hogy kezdje. De annak a torkán egyetlen hang se akart fölszakadni. Erre az elnök segítségére sietett:

– Szóval, ugye, maga a cselédjük volt, már tíz hónapja szolgált Vizyéknél. Kezdjük talán ott, hogy maguknál 1920. május 28-án vendégség volt, az a nagy vendégség – igyekezett népiesen beszélni. – Azon a napon estefelé dolgozott.

– Főztem.

– Helyes – bólintott az elnök, mintegy megdicsérve érte. – Végezte háztartási teendőit. Jöttek a vendégek, maga nem szolgált ki az asztalnál, már régen megvacsoráztak, hajnali két óra lehetett. Hol volt akkor?

– A konyhában.

– Igen, ott volt. És már akkor ott motozott a kredencnél, huzigálta a fiókot, kereste a kést.

– Erre nem emlékszem – rebegte Anna a védő felé, aki helyeselt.

– Majd a szemébe mondják. Aztán mit csinált?

– Aztán bementem a hálóba.

– Ne zavarjuk össze. Akkor még nem ment a hálóba. Az később jön. Előbb indultak a vendégek. Maga ekkor a fürdőszobában ólálkodott, lesben állt, előre készült a tettére. Nem emlékszik, hogy Druma nagyságos úr is betekintett oda?

– Nem.

– No, majd ezt is mindjárt megállapítjuk. Tanú van rá. Folytassa. Menjünk vissza oda, amikor kiszellőztetett, s az asszonya aludni küldte. Erre ahelyett hogy lefeküdt volna, megvárta, míg elalszanak.

– Aztán bementem a hálóba.

– Még mindig nem ment be a hálóba – mondta az elnök az asztalra ütve.

Anna egyik lábáról a másikra állt, előre-hátra topogott az időben, amely elmúlt. Kábulat fogta el a nagy utazástól. Elakadt.

A védő fölkelt:

– Méltóságos elnök úr, tekintetes törvényszék, teljes tisztelettel indítványozom, szíveskedjék a vádlott elmebeli állapotának megállapítására egy hírneves pszichiátert iderendeltetni, hogy itt a helyszínén ellenőrizze őt. Vallomása annyira szakadozott, annyira összefüggéstelen és patologikus, hogy védői lelkiismeretem szerint teljesen beszámíthatatlannak kell tartanom.

Az elnök halkan tanácskozott a bírákkal, és közölte a határozatot:

– A törvényszék az indítványt elveti. Amint a védő úr is tudja, már több ízben megvizsgálták a szakértők, és beszámíthatónak jelentették ki. Különben is, kérem, a végén méltóztassék összegezni indítványait.

– Tisztelettel semmisségi okot jelentek be – szólt a védő.

Az elnök újra visszazarándokolt az időbe, tapogatózva haladt előre, kereste az igazságot a vádlottal együtt, vezette őt, noha ő maga sem látott még ebben a sötétben, s olykor arra várt, hogy majd a vádlott vezeti őt a pont felé, ahol egyszerre valami fény gyullad, mely érthetővé teszi az egészet. Mintha két összefogózott vakember ment volna az éjszakában, s az egyik vezetné a másikat: a vak a világtalant.

– Tehát – kezdte – próbáljon csak visszaemlékezni. Miért vette magához a kést? Mit érzett akkor?

Anna hallgatott. Az elnök tolmácsolta az érzését, a kifejezhetetlen érzést, mintegy lefordítva értelmes, emberi nyelvre:

– Azt érezte, hogy haragszik rájuk, agyát hirtelenül elborította a vér, nem bírt uralkodni magán, eszébe jutott talán, hogy egyszer asszonya megszidta, bosszút akart állni. De miért?

Megint neki kellett beszélni:

– És nem ébredt föl ekkor a lelkiismerete, nem szólalt meg magában a lélek, nem gondolta meg, hogy mit cselekszik, hogy ennek következménye is lesz, hogy ezért felelni kell Isten és ember előtt? Hiszen maga régebben nem volt ilyen leány.

Az elnök sejtette, hogy itt lehet valami, egy titok, melyet közülük senki sem tud, talán maga a vádlott sem. De tovább haladt. Tudta, hogy egy tettet nem lehet megmagyarázni se egy okkal, se többel, hanem minden tett mögött ott az egész ember, a teljes életével, melyet az igazságszolgáltatás nem fejthet föl. Ő, aki már hozzászokott ahhoz, hogy az emberek nem ismerhetik meg egymást, teljesítette kötelességét.

– Beszéljen – nógatta a vádlottat. – Amikor a hálóba ért, a gazdái már aludtak. Mit tett akkor?

– Akkor én…

– No, csak mondja ki – szólt az elnök, nagyon szigorúan. – Akkor maga odalépett az asszonya ágyához, és amíg aludt, a szívébe mártotta a kést. Ezt a kést ni.

Fölemelte a bűnjelek között lévő óriási konyhakést, meglóbálta a levegőben, úgyhogy a hallgatóság felszörnyülködött, majd a vádlott felé tartotta, s még mindig ide-oda forgatva, ezt kérdezte tőle:

– Ez volt az?

– Ez – mondta Anna, és hátratorpant, mert úgy érezte, hogy most a szívében forgatják meg a kést.

Végre eldadogta, hogy történt. Nem is annyira a saját szavaival, mint inkább azokkal a szavakkal, melyeket a rendőrtisztviselőtől meg a vizsgálóbírótól hallott, eléggé folyamatosan adta elő a gyilkosság lefolyását.

– Megölte az asszonyát – ismételte az elnök -, megölte a kenyéradó asszonyát, aki magát sohase bántotta. Menjünk tovább. Mit csinált azután?

– Kifutottam a szalonba.

– Nem, még nem futott ki. Csak ne siessünk. Maradjunk egyelőre a hálóban. A gazdáját is leszúrta, mint egy orgyilkos, kilencszer döfte beléje a kést. Így volt?

– Így. De én a méltóságos urat nem akartam bántani. Megijedtem tőle.

– A bűnétől ijedt meg, a rossz lelkiismeretétől, és megint gyilkolt. Később mi történt?

– Akkor már jöttek értem.

– Dehogyis jöttek még. Most maga arra a széles díványra feküdt, ott pedig…

– Elaludtam.

– És tudott aludni ilyen égbekiáltó gazság után? Akkor sem ébredt tudatára, hogy mit művelt, hogy bűnös? Nem is jelentkezett, hanem ott bujdosott, míg föl nem törték az ajtót. Legalább megbánta azóta bűnét? Tessék? Elkövetné újra, amit tett?

– Nem – ijedt föl Anna -, nem.

– Leülhet – szólt az elnök.

A vádlott kihallgatása befejeződött. Következtek a terhelő tanúk.

A vád koronatanúja Druma Szilárd volt, a piros arcú ügyvéd. Mikor fölkelt, és a terem közepére ment, majdnem a csillárig magasodott.

– Nincs haragban a vádlottal – hadarta az elnök a formaságot -, nincs vele rokonságban?

A tanú nem is válaszolt, csak elmosolyodott a mulatságos föltevésre, hogy ő effélével rokonságban lehetne.

Szabatosan tárta föl a tényállást, mely a premeditációt kétségtelenné tette. Az ügyésznek hozzá intézett kérdéseire tömör jogászi terminus technicusokkal felelt. Kifejtette, hogy a leány izgatott viselkedése már este szemet szúrt neki, figyelni kezdte, éjjel kettőkor a vádlott semmi mást se kereshetett a fiókban, csak a kést, ezt nyilván elrejtette valahol, aztán mielőtt elment volna, még egyszer rajtaütött, akkor a vádlott a fürdőszobában leselkedett, még borravalót is akart neki adni, de az rémülten ugrott be a hálószobába.

Anna szembesítésnél megtört, bevallotta, hogy így volt.

Druma még mindig nem fejezte be.

– Engedtessék meg nekem – szólt -, hogy rávilágítsak a bűnügy politikai hátterére is, s pár szóval kiterjeszkedjek – a tanúk soraiban ülő Ficsorra és Ficsornéra mutatott – a házmesterek szerepére. Ezek az emberek, méltóságos elnök úr, a kommunizmus alatt oly vörös érzületről tettek tanúságot, hogy a ház lakóit éjjel-nappal rettegésben tartották. Én a magam részéről minden okot fönnforogni látok, hogy ők a tulajdonképpeni mozgatói és értelmi…

– Kérem – szakította félbe az elnök -, a vizsgálat megindult ebben az irányban is, de negatív eredménnyel járt. Az ügyészség sem tett vádindítványt – szólt az ügyészre tekintve, aki rázta a fejét. – Ez nem tartozik ide.

Druma ott állt elkezdett és be nem fejezett mondatán lógva a levegőben.

Rövid vita indult meg az ügyész és védő közt. Az ügyész kérte a tanú megesketését, a védő viszont ellenezte. Drumától kivették az esküt. Ezért a védő újra semmisségi okot jelentett be.

Szűcs Antal, a sarki őrszem, a helyszíni szemle megtörténte előtti fontos mozzanatokról számolt be, a bűnjelek elhelyezéséről és a vádlott közönyös viselkedéséről.

Drumáné a leányt zárkózottnak tüntette föl, szóba hozta – mellékesen – a kisollója rejtélyes eltűnését is, magasztalta Vizyéket, különösen a férfit.

Moviszterné oldalt-hasított szoknyájában jött ide, megsétáltatni új toalettjét, úgy kipingálva, mint egy színházi bemutatóra. Könnyed modorban társalgott, kacérkodva az ügyésszel.

Szerinte a leány nem volt zárkózott, inkább jókedélyű, csodálkozott, hogy ilyesmire vetemedett, mert az asszonya maga volt az angyali jóság, szerette is őt.

Sokat csevegett volna még, de kihallgatása – sajnos – véget ért.

Ficsornak az elnök megemlítette, hogy mint a vádlott rokona, megtagadhatja a vallomástételt, ő azonban vallani akart.

– Figyelmeztetem – szólt az elnök -, hogy csak az igazságot vallja, mert vallomására esetleg esküt kell tennie, s a törvény a hamis esküt szigorúan bünteti, esetleg öt évig terjedhető fegyházzal.

A házmester, aki már megrökönyödött Druma előbbi beszédétől, az ötévi fegyház hallatára még inkább menteni akarta bőrét. Elismételte mindazt, amit nyáron vallott, s amikor a kis ügyvéd kötözködött vele, és vallomásának ingadozó voltát hangsúlyozva, elvesztett minden mértéket:

– Nemcsak ezt mondotta, kérem, hanem mást is. Mikor egyszer összeszidta a méltósága, mert eltört egy tükröt, lejött hozzánk, és azt mondta, hogy elmegy innen, de előbb olyant csinál, hogy maga is megbánja, fölgyújtja az egész házat.

– Mikor mondta ezt? – kérdezte az ügyész.

– Nemsokára azután, hogy beállt a helyébe.

– Határozottan emlékszik erre?

– Határozottan.

– Gondolja meg jól. Meg mer rá esküdni?

– Meg – válaszolt Ficsor, komoly elszántsággal.

A tanú esküt tett, aztán meghajolt az elnök előtt, oly mélyen, hogy mélyebben meghajolni emberileg szinte lehetetlen is.

Ficsorné lépett az emelvény elé. A hájas asszonyság reszketett, mint a kocsonya.

Már szánta Annát, szerette volna védelmébe venni, de félt, hogy rácáfol előbbi vallomására.

– Hát maga mit tud, Ficsorné? – kérdezte az elnök. – Milyennek ismerte ezt a leányt?

– Kérném, mindig olyan gyanakvó volt.

– Mi az, hogy olyan gyanakvó?

– Olyan gyanús.

– Magának volt gyanús?

– Nekem meg mindenkinek.

– És miből vette ezt észre?

– Mindig spekulált.

– Úgy érti ezt, hogy valami rosszat forgatott a fejében?

– Nem.

– Hát hogy érti?

– Úgy, hogy mindig búsult.

– Maga azonban a vizsgálóbíró úr előtt egyebet vallott. Nézze – olvassa -, azt vallotta, hogy valakit egyszer már meg akart gyilkolni.

– Igen, amikor az anyjába belevágta azt a sarlót.

– Látta ezt maga?

– Én nem láttam. Csak hallottam.

– Kitől?

– Az anyjától.

– Az a mostohája. Hagyjuk ezt – legyintett az elnök kedvetlenül -, hagyjuk.

– Én különben nem mondhatok rá semmit. Azelőtt igen jó leány volt, de…

– De?

– De később rossz lett.

– Ezt mi is tudjuk – jegyezte meg az elnök általános derültség közepette.

– Nagyságos elnök úr – önérzeteskedett Ficsorné megsértődve, bizonyos idétlen daccal -, én csak azt mondhatom, amit tudok – és mikor a hallgatóság újra nevetett, tovább füstölgött magában -, én, kérem nem mondhatok mást, csak azt, amit tudok.

– Jól van, jó, menjen már – intette le az elnök.

A vallomások már ily semmis részleteket hánytorgattak: fecsegéssé posványodtak.

Az elnök szólította a következő tanút:

– Moviszter Miklós. Dr. Moviszter, orvos. Nincs itt? Kézbesítették neki az idézést? Nem mentette ki magát. Hol van?

Hát hol vagy, öreg doktor, te haldokló, a gyógyíthatatlan betegségeddel, a nyolcszázalékos cukroddal? Meghaltál azóta, vagy magaddal tehetetlenül fekszel, senyvedve attól az álomkórtól, mely megelőzi az ilyen betegek halálát? Elvesztél te is, és már senki sincs ezen a földön? Ha még élsz, ha csak egy szikrányi lélek lobog benned, akkor teneked most itt a helyed, akkor el kellett jönnöd.

El is jött. Ott ült, egészen hátul, elveszve a tanúk széksoraiban, elveszve a bundájában ezen a novemberi napon, már-már kihűlve az elmúlás közelségétől. Időbe telt, míg előretopogott, a botjára görnyedve, már olyan kicsire zsugorodva, hogy sokan fölálltak, úgy nézték, hogy ott van-e.

– Jelen – mondta, meghajolva az elnök felé.

Az elnök látva, hogy milyen állapotban van a tanú, közölte, hogy ülve is megteheti vallomását. Széket tétetett oda egyik teremőrrel, ő ezt nem fogadta el. Sőt: – még jobban kiegyenesedett. Már amennyire ő tudott.

– Ön, doktor úr – kérdezte az elnök -, szintén fönntartja a vizsgálóbíró előtt tett vallomását?

– Igen – mondta Moviszter, alig hallhatóan, úgyhogy az elnök tölcsér gyanánt füléhez tette a tenyerét.

– Okolja meg, mire alapítja ezt.

Moviszter gondolkozott, mint aki valami hosszú beszédre készül. Biztatta magát.

Mit késlekedsz? Teljesítsd kötelességed. Csak egy ember vagy. De hát mi több, mint egy ember? Se két ember, se ezer ember nem több nála. Lépj előre egy lépést – így -, és most még egy lépést. Rajtad a sor. Föl a fejet, Moviszter, sursum corda,föl a szívet, csak föl a szívet.

– Nem értem – szólt az elnök. – Kissé hangosabban.

Mit kissé hangosabban? Nem kissé hangosabban, hanem nagyon hangosan. Kiálts – dobogott benne a lélek -, kiálts úgy, mint a te igazi rokonaid, az őskeresztények hősi papjai, akik föllázadtak a pogányság ellen, és a temetőkben, a koporsók mellől kiáltottak az égbe, pörölve a legnagyobb Úrral is, az igazságos, de nagyon szigorú Istennel, irgalmat követelve a gyarló embereknek. Hiszen te mindennap elmondod magadban a halotti imát. Emlékszel, mi van benne? Ne tradas bestiis animas confidentes tibi. Ne dobd oda a vadállatoknak a tebenned bizakodó lelkeket. Et animas pauperum tuorum ne obliviscaris in finem. És a te szegényeidnek lelkét ne feledd el végképp. Próbálj te is így kiabálni az arénán, az oroszlánokat is túlharsogva, bátor katekumen.

Hangja szilárdabbá vált:

– Teljes egészében fönntartom vallomásomat. Csak azt tudnám ismételni, amit már elmondtam.

– Igen – szólt az elnök, egy aktaköteget lapozgatva. – Ön így vallott. De tényeket kérünk. Verték? Éheztették? Agyondolgoztatták? Nem fizették meg a bérét? Úgy látom itt – mondta gyorsan -, hogy karácsonykor valami ajándékot is kapott, egy különben jelentéktelen ajándékot: egy jumpert.Tessék beszélni.

– Ridegen bántak vele – jelentette ki Moviszter, erősebb hangon. – Ez volt mindig az érzésem. Szeretet nélkül bántak vele. Szívtelenül.

– És miben nyilvánult meg ez?

– Azt én nem tudnám pontosabban körülírni. De határozottan ez volt az érzésem.

– Akkor valóban csak érzések ezek, doktor úr, sejtések. Afféle finom árnyalatok, melyeket a törvényszék ilyen durva és szörnyű bűnténynél aligha vehet figyelembe. Mert itt tények vannak az egyik oldalon: véres tények. Mi is tényeket kérünk. Aztán a többi tanú egyebet vall. Épp az ellenkezőjét. Hogy szerették és megbecsülték. Maga a vádlott sem panaszkodott, se a rendőrségen, se a vizsgálóbírónál. Álljon föl – szólt oda a vádlottnak. – Bántalmazták magát?

– Nem.

– Leülhet. Ez egyébként se valószínű.

Nézd most Moviszter ezt a lányt, mily tompultan ereszkedik le fegyőrei közé, nem kellemes látvány, de csak nézd meg jól, és nézd meg az elnököt is, aki megigazítja öreg, kék szemén az olcsó pápaszemet, és vakarni kezdi a fülét, hogy ne is sejtsd, mi forog a fejében, mi zajlik a szívében. Ő csak a földi igazságszolgáltatás képviselője. De igyekszik pártatlanul igazat látni, jobbra és balra tekinteni, már amennyire lehetséges ez itten a világon. Nem érzed-e – biztatta egyre magát -, hogy közeledik az isteni igazságszolgáltatás felé, s máris a pártodon van? Hagyd, hogy kicsit még vitatkozzék, végre ez az ő kötelessége, aztán újra beszélj, ne félj tőle, ne félj te senkitől, mert teveled van az Isten.

– És ha rossz dolga is volt, kérem – érvelt az elnök -, akkor a törvény adta jogánál fogva bármikor panaszt tehetett volna gazdái ellen, fölmondhatott volna nekik, és tizenöt napon belül elmehetett volna.

– Kényszerítették, hogy ott maradjon.

– Mivel kényszerítették? Senkit se lehet kötéllel fogni.

– Egy ilyen öntudatlan, szerencsétlen teremtés.

– Azért nem kellett volna elkövetnie ezt a szörnyűséges bűnt – tűnődött az elnök, majd keményen tette hozzá: – Erre nincs mentség.

– Akkor mért követte el? – kérdezte Moviszter önmagától. – Az az érzésem – ismételte makacsul -, az az érzésem, hogy nem bántak vele emberien. Nem úgy bántak vele, mint egy emberrel, hanem mint egy géppel. Gépet csináltak belőle – és itt kitört, majdnem kiabált. – Embertelenül bántak vele. Cudarul bántak vele.

– Ezért a kifejezésért rendreutasítom.

A hallgatóság megmozdult, s helyeselve az elnök közbelépését, fölháborodva morgott.

– Csöndet kérek – szólt az elnök, és egyszer könnyedén megrázta a csengőt.

Kinek a lélekharangja volt ez a rövid csöngetés, mondjátok?

– Egyebet nem tetszik tudni? – kérdezte a tanútól a referensbíró.

– Egyebet nem.

A közönségnek azvolt a benyomása, hogy ez a sír szélén álló agg doktor korlátolt ember. Moviszter az is volt. Korlátolt volt. Volt egy korlátja, mely nélkül emberi nagysága megsemmisült, elveszett volna a szabadság meddő korlátlanságában.

A kis kéneső-ügyvéd fölpattant a székéről, s tisztelettel kérte a tekintetes törvényszéket, hogy a tanút eskesse meg. Ezt az ügyész ellenezte, tekintve, hogy a vallomása általánosságban mozog és nem jelentős.

Az elnök gyorsan határozott:

– A törvényszék elrendeli a tanú meghiteltetését.

A tárgyalóterem hallgatósága izgatottan, dobogva állt föl, valami tragikus-színpadi sietséggel.

Még az elnök is állt.

Így szólt a tanúhoz, aki jobb kezét szívére helyezve, bal kezének három ujját az égre emelve várt:

– Mondja utánam.

És diktálta az eskümintát:

– Én… esküszöm… a mindentudó… és mindenlátó… eleven Istenre… hogy az igazságot… csak az igazságot… vallottam… abból semmit el nem hallgattam… ahhoz semmit hozzá nem tettem… Az Isten engem úgy segéljen…

Moviszter ezt is hangosan mondta:

– Az Isten engem úgy segéljen…

Visszavánszorgott a tanúk székeihez. Ezek különösen tekintettek rá, s mikor helyet foglalt közöttük, elhúzódtak tőle. Moviszter ezt nem bánta, ő voltaképp nem is tartozott közéjük. Nem tartozott se hozzájuk, se másokhoz, mert nem volt se burzsoá, se kommunista, egy párt tagja sem, de tagja annak az emberi közösségnek, mely magában foglalja az egész világot, minden lelket, aki él és élt valaha, eleveneket és holtakat.

Nyomban el is távozott, ment a dolga után, a többivel már nem törődött.

Még néhány mentő tanú vonult föl. Etel, szakácsnésan kiöltözködve és Stefi, kalapban, ahogy egy volt grófi szobalány-kisasszonyhoz illik. Kulhanek Stefánia adatainak bemondása alkalmával “személyzet”-nek nevezte magát, és elpirult. Mindketten eskü alatt vallották az igazságot, csak az igazságot, akár a többiek, akik mind az igazságot vallották, jóhiszeműen, úgy, amint ők látták. Dicsérték Annát, de a szegény méltóságos asszonyt meg a méltóságos urat éppúgy dicsérték.

Anna, aki már régóta egykedvűen ült a vádlottak padján, most fölfigyelt. Wildnét pillantotta meg, a raktárnoknét, az ő első asszonyát, akihez akkor szegődött el dajkának, amikor Pestre jött, tizenhat esztendős korában. Zakatolt a szíve.

És már ott beszélt az elnök előtt Cifkáné is, ott volt a Bandika nagynénje, a Bandikáé, aki már nagy lehetett, talán iskolába is járt. És ekkor zakatolni kezdett mindene. Egyszerre eszébe jutott minden.

A tárgyalás elhúzódott: az elnök gyorsította az ütemét, s hogy az ügyész megtette indítványait, és a védő bejelentette huszonhetedik semmisségi panaszát, a bizonyítási eljárást befejezettnek nyilvánította. Szünetet rendelt.

Délután két órakor került sor a pörbeszédekre.

Az ügyész hamar végzett. Fönntartotta a vádiratban foglaltakat, minthogy azok a tárgyalás során még inkább beigazolódtak, s bizonyos paragrafusokra, bekezdésekre hivatkozva példás büntetést kért.

Annál hosszabb volt a védő.

Ez a kis megindító mitugrász remekbe készült, irodalmi védőbeszéddel állt elő. Emberfeletti erőfeszítést fejtett ki, hogy védencét tisztára mossa, s a kötelet, melyet a vádlott meg a terhelő tanúk nyakára hurkoltak, bogonként föloldozza. Túlbuzgósága nevetségesnek tetszett. Ő észokokkal akarta plausibilissé tenni, hogy a vádlott tettét önkívületben követte el, s önvédelemből gyilkolta meg gazdáit. Egy regényírót megszégyenítő részletességgel tárta föl előéletét, gyermekéveit. Azt hajtogatta, hogy inkább meneküljön száz bűnös, mint hogy egy ártatlan bűnhődjék.

Mindig azt hitték, hogy befejezi, de csak akkor kezdte.

– Most pedig – mondotta, miután vizet ivott – nézzük, tekintetes törvényszék, a lélektani okokat, a lélektant nézzük, tekintetes törvényszék, a lélektani tényeket. Tekintsenek kérem erre a falusi leányra, a nép egyszerű gyermekére, s mielőtt ítéletet hoznak, kérdezzék meg tulajdon lelkiismeretüktől, hogy az, aki itt ül a vádlottak padján, vajon valóban az a homo deliquente-e,az a bűnöző típus, akiről Lombroso beszél?

Erre már senki sem figyelt. Folytonosan csapódott az ajtó. A hallgatóság, elcsigázva a hosszú tárgyalástól, a tűrhetetlen melegtől szökdösött, csak az újságírók maradtak ott, röhögni, meg a védő hozzátartozói, rokoni kötelességből.

Druma a sötét folyosón egy cigarettázó csoportnak a vád motívumait mérlegelte, s nem kételkedett, hogy az ítélet csak kötél általi halál lehet.

Amikor a hallgatók visszaszállingóztak a tárgyalóterembe, a védő még mindig beszélt, PierreJanet lélekkórtani könyveiből olvasott föl hosszú idézeteket. Az elnök az óráját nézte, a referensbíró már az ítélet szövegét vázolta föl egy darab papírra.

Végre a szónok rászánta magát, elővette az utolsó, leghatásosabb mondatokat, s olyan költői lendülettel, mely a türelmetleneket bosszúsággal, a hozzáértőket őszinte lenézéssel töltötte meg, Madách remekművéből, “Az ember tragédiájá”-ból merített idézettel befejezte beszédét.

A törvényszék ítélethozatalra vonult vissza.

Közben megeredt a havas eső. Sokan, akik ernyő nélkül jöttek, azon gondolkoztak, hogy kerülnek majd haza.

Háromnegyed óra múlva az elnök meg a bírák szinte szaladva léptek a dobogóra. A vádlott még nem volt ott.

– Hozzák – intézkedett az elnök, s a mennyezetre tekintett, kezében az ítélettel.

Zörögtek a fegyverek. Édes Annát már hozták, odaállították. Most halotthalvány volt. Nagyon félt. A haláltól félt, a kötéltől, s nyelt, folyton nyelt, mozgott a torka.

– Kihirdetem a törvényszék ítéletét. A magyar állam nevében…

A padok megint dübörögtek. Csak szófoszlányokat lehetett hallani az ítéletből:

– …bűnösnek mondta ki… és ezért összbüntetésül tizenöt évi fegyházra… politikai jogainak elvesztésére…

– Tizenöt… – adták tovább meglepődve – tizenöt – s legtöbben emberi megindultságot éreztek, mert az ítéletet igazságosnak tartották.

Néhány nő könnyezett is.

Az ügyvéd rokonaira pillantott, diadalmasan. Meg volt győződve, hogy ebben neki is, Pierre Janet-nek is van némi része.

Az indokolásban az foglaltatott, hogy a törvényszék súlyosbító oknak vette azt a kegyetlenséget, mellyel a vádlott a gyilkosságot elkövette, de enyhítő körülménynek kellett vennie a vádlott büntetlen előéletét, töredelmes beismerését és az együgyűséggel határos műveletlenségét.

– Megértette? – kérdezte tőle az elnök a régi, erős hangján. – Magát a törvényszék tizenöt évi fegyházra ítélte. Jogában van föllebbezni.

Ügyvéd és ügyész egymás szavába vágva, föllebbezett. De ekkor a hallgatóság már elhagyta a termet. Édes Anna úgyszólván egyedül maradt a bíráival.

– Vigyék – mondta az elnök csöndesen a fegyőröknek.

Pár nap múlva átszállították a gyűjtőfogházba. Itt várta meg a Királyi Tábla ítéletét, melyet tavasszal hoztak meg, és a Kúria ítéletét, melyet egy év múlva, karácsony táján hirdettek ki. Mind a két föllebbviteli fórum helybenhagyta a törvényszék ítéletét.

Ezeket az újságok nem is közölték, annyira nem érdekelte már az embereket.

Édes Annát egy szigorú januári napon két fegyőr a vonatra tette, elkísérte Mária-Nosztrára. A fegyház kapuja becsapódott mögötte. Itt törzskönyvezték, megnyírták, megfürdették, számot kapott, darócruhát: megkezdte fegyencéletét.

A Krisztinavárosban néha-néha még beszéltek róla, egyre ritkábban:

Egy asszony állt meg egyszer az Attila utcai ház előtt, s így szólt az urához:

– Itt lakott. Nem emlékszel rá? Olyan magas leány volt, erős, fekete szemű, nagy kezekkel.

– Csúnya volt – mondta a férfi.

– Elég szép volt – szólt az asszony. – Szép volt. Amikor a románok itt táboroztak, egy román katona volt a szeretője.

Így homályosodott el az emléke. Most már senki sem tudta róla, hogy kicsoda volt. Egészen elfelejtették.

És ha nem élt volna még a mária-nosztrai női fegyintézetben, hanem ott pihent volna valahol Dunántúl, a balatonfőkajári temető akácai alatt, akkor se semmisülhetett volna meg jobban.


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!