Hirdetés

ÉDES ANNA – 11. JANCSI ÚRFI

23 perc olvasás

ÉDES ANNA – 11. JANCSI ÚRFI – Kosztolányi Dezső

Egy szeptemberi reggel a minisztériumi szolga sürgönyt hozott Vizynének, melyet az ura már fölbontott. Csak ennyi volt benne:

Ma este érkezem jancsi.

Erről a Jancsiról, Patikárius Ferenc huszonegy éves fiáról, aki még Egerben lógott, gyakran esett szó azokban a levelekben, melyeket Vizy Kornél a sógorától kapott.

Jancsi tizennégy éves koráig a sankt-pölteni katonai alreálban tanult. Amikor testvérbátyja, Sándor, a kárpáti harcokban elesett, Jancsit az apja kivette innen, beíratta az egri gimnáziumba. Egyetlen megmaradt fiát polgári pályára akarta nevelni.

E négy év – szénszüneteivel, laza fegyelmével – álomszerű gyorsasággal repült el a fiú fölött. Látta, hogy hullanak el mellőle tanárjai, idősebb osztálytársai, akik máról holnapra hősi halottak lettek. Ő is hamarosan hozzáöregedett a háborúhoz. Nyolcadikos korában besorozták, kiképezték, katonaruhában járt az előadásokra, mindennap várta, hogy a “menet”-be osszák, de erre már nem került sor. Közben kitört a forradalom. Akkor lenyomta a hadi érettségit.

Aztán háta mögött az alsó-ausztriai katonai intézet vasfegyelmével, előtte egy mindenkinek ismeretlen kor szabadosságával csak tengett-lengett. Társasági fiú vált belőle. Végigtáncolta a házi bálokat, udvarolt az egri lányoknak, mint alkalmi humorista szerepelt. Arról álmodozott, hogy moziszínész lesz. Máshoz nem volt kedve. Két évig nem is tudott mihez kezdeni. Tanulni nem akart tovább.

Apja végül megsokallta a tétlenségét, sógorához fordult, hogy ő faragjon embert ebből a fickóból, akinek életét kettétörte a háború. Vizy azt tanácsolta, hogy semmi esetre se adják a megyéhez vagy az államhoz, úri koldusnak, a keresztény középosztálynak alkalmazkodnia kell az új idők szelleméhez, leghelyesebb valami gyakorlati, pénzszerző pályát keresni számára. Patikárius Ferenc is ezt a nézetet vallotta.

Vizy telefonált egy bankigazgató ismerősének, az megígérte, hogy a fiút fölveszi fizetéses gyakornoknak. Már csak a lakáskérdés maradt hátra. Pesten ekkor nem lehetett lakást kapni. Vizyné féltette szobáit, s nem kis szabódás után ment bele abba, hogy unokaöccse mindaddig, amíg megfelelő lakást nem rekviráltatnak neki, náluk lakjék. Ezt meg kellett tennie a bátyjának.

Este háromra terített. Jancsi azonban nem érkezett meg. Ezen nemigen csodálkozott. Nem volt ennél megbízhatatlanabb fráter az egész földgolyón.

Harmadnap a sürgönye vétele után, mikor már elfeledkezett arról, hogy szállóvendéget kap, délelőtt tizenegy órakor óriási robajjal nyílt az ajtó.

Jancsi úgy rontott be, mint a vihar.

– Angéla néni.

– Jancsi, Jancsi.

– Kisztihand.

– Szervusz, szervusz. Hát most kell jönni? No de ilyent. Mikor érkeztél?

– Ebben a pillanatban, a gyorssal, három órát késett.

– Jaj, hagyj már, te bolond.

Egyszerre beszéltek, sikongtak a rokoni csókok záporában. A viszontlátási jelenet sokkal elevenebb volt, mint egy színpadon lett volna.

Vizyné kibontakozva karjaiból igazgatta haját, melyet a szeleburdi lurkó összevissza kócolt. Kissé félretolta őt.

– Várj, hadd nézzelek meg.

És nézte unokaöccsét.

Jancsi fehér volt, tetőtől talpig fehér, mint egy ellentengernagy. Fehér porcelánnadrágot viselt, fehér kabátot, fehér sportcipőt. Úgy kiöltözködött, mintha a sötét idők nyomot se hagytak volna rajta.

– Mennyire megnőttél – mondta Vizyné, valami hitetlen hangon.

Még egyre azt a koravén kiskatonát kereste, aki az ünnepek alatt, mikor egy-két napra hazaengedték a katonaiskolából, a családi asztalok végén lapított alamuszian egy szomorú gyíklesővel az oldalán.

Évek múltán az ilyen találkozások kissé meghökkentőek.

Távollevő ismerőseinket szeretjük megrögzíteni egy ponton, egy határozott helyzetben, akár a halottakat, megállítjuk fölöttük az időt, jámbor öncsalással elhitetjük magunkkal, hogy képzeletünknek az az önkénye, mely őket fotográfiákká merevítette, reánk is érvényes, s azóta mi magunk sem haladtunk előre a megsemmisülés felé vivő úton. Ilyenkor azonban tudatára ocsúdunk annak, hogy becsaptuk magunkat, és zavarunkban mosolygunk, mintha bizony valami kellemeset látnánk, s nem a legkellemetlenebbet.

Vizyné is ezért beszélt mindent összevissza. A távolba tekintett. És mosolygott, mert emlékezett.

– No, jöjj, majd megmutatom a szobádat. Itt fogsz hálni addig. Ezen a hencseren.

– Pompás – szólt Jancsi, s máris végigfeküdt rajta.

Aztán lehengeredett a hencserről, és tótágast állt. A két kezén csodálatosan egyensúlyozva magát végigjárta a szalont. Fehér arcát megszínesítette a beléje toluló vér, kabátja fölrebbent, látni lehetett kitűnő zefíringét, felsőzsebében a zsebkendőt, melyet galamb alakúra hajtott össze.

Vizyné kiabált:

– Te őrült. Föl ne forgasd a házamat. Mondd, még mindig ilyen őrült vagy?

– Igen, Angéla néni – szólt, miután talpra ugrott, és tréfásan meghajolt előtte.

Fütyörészni kezdett.

Vizyné figyelte ezt a szélkelepet, egykori csínyjeinek emlékei vették körül, a rég elhangzott családi hahoták visszhangjával, mint egy mítosszal, melyet csak hozzátartozói ismerhettek.

Más azonban – egy idegen, aki először látja ezt a cingár fickót – aligha tartja őt ily kedélyesnek.

Jancsiban mozgékonysága ellenére is volt valami kimért, ami a távolságot éreztette közte és azok között, akikkel érintkezett. Kifogástalan, mindig aggályosan elegáns ruházata is ezt a zárkózottságot hangsúlyozta. Erős volt, izmos, de mellkasa szűk. Kis keze száraz. Bőre soha, a legnagyobb hőségben sem izzadt. Rövidre nyírt, érdes bronzhaj tapadt szabályos, de meglepően kicsiny koponyájához, melyen peremtelen fülek lebegtek, oly lazán, mintha papírból vágták volna ki, és csak odafércelték volna. Vékony ajaka szívósnak, kegyetlennek mutatta. Arca pedig, mintha fából lett volna, élettelen volt és szabálytalan, csupa szeszélyes sík, egymásra borítva, csupa furcsa ötszög, mint egy kubista faszobor.

Hirtelen abbahagyta a fütyülést, mert hozták bőröndjeit, két pompás angol disznóbőr bőröndöt.

Elkomolyodva, immár teljes odaadással és áhítattal nyitogatta a patentzárakat.

Mi minden volt itt.

Tizenegy öltözet ruha, frakk, szmoking, télikabát, oposszum-prémmel, csodálatos ingek, selyem alsónadrágok, nyilas harisnyák, lakkcipők, bohémes félcipők, melyeknek leffentyűs bőrnyelve egészen kicsapódik a lábfejre, aztán körömápoló-táska, többféle illatszivattyú, fehér ebonit tégelyekben glicerinszappanok, mert csak glicerinszappannal tudott mosakodni.

Legalul két könyv is: egy salátává olvasott, szamárfüles füzet, Karinthy Frigyes műve, az Így írtok ti… meg egy dióhéj-nyelvtan: Egy óra alatt angolul.

Angéla néni segíteni akart neki a csomagolásnál, de ő ruháihoz senkit a világon nem engedett hozzányúlni. Nem volt szüksége semmire. Keféket is hozott magával. Egyenként kefélgette kabátjait, ujjával lepöccentett egy-egy porszemet, a nadrágokat húzogatta, akasztóba szorította, föllógatta a szekrénybe, melyet nagynénje rendelkezésére bocsátott.

Piperecikkeit a fürdőszobába vitte, s ott hozzálátott a tisztálkodáshoz. Hosszan mosakodott. Szappanozta magát, zuhanyozta, s noha reggel már megberetválkozott, a remek amerikai önborotválkozójával végigsiklott arcán, a fecskendőből kölnivizes permeteget fújt hóna alá, fehérneműt váltott, sötétkék ruháját öltötte föl, a rozsdaszín nyakkendővel, s felfrissülten, újjászületve lépett ki az ebédlőbe, hol Kornél bácsi már várta.

Hallo – üdvözölte Jancsi -, hallo, Kornél bátyám. How do you do?

– Szervusz, csacsi. Hát te hogy vagy?

Kornél bácsi hátbalökte, s családi szokás szerint megcsókolta a jobb és bal orcáját.

Thank you, very well.

– Mit szólsz hozzá – mondta Vizyné -, egészen megtanult angolul. Amerikába akar menni, Hollywoodba, moziszínésznek.

– Előbb azonban majd itthon keresi meg a kenyerét.

– Kornél bátyád állást szerzett neked a bankban.

– Yes, yes – bólongott Jancsi.

– Idefigyelj, te hetrefüles. Holnap reggel együtt megyünk az igazgatóhoz, be kell mutatkoznod.

A bankügyeket magyarázta, de Jancsi erre nem tudott figyelni.

Kornél bácsi bal arcán, közvetlenül az orra mellett, volt egy csokoládébarna szemölcs, melyre legjobban emlékezett az egész Kornél bácsiból. Ez, amint beszélt, le-föl mozgott. Jancsit, mint gyermekkorában, az a gondolat kísértette, hogy két ujja közé csippentse, fölemelje és húzza mindaddig, míg le nem szakad, s Kornél bácsi föl nem ordít.

Angéla néni a cselédnek utasítást adott a terítésre vonatkozólag. Fehér ruhájában, sárga hajával szinte világított a szobában, mint egy hosszú gyertya, valami fölületes fényt árasztva.

Jancsi erre a két emberre tekingetett, aki előtte nem volt több, mint egy-egy szereplő, aki véletlenül épp ezt a maszkot választotta magának, s csak azért viseli, mert különösen kedve telik benne. Hiányzott belőle a részvét, mely egy idegen életet is éppoly végzetesen szükségesnek érez, mint az önmagáét. Az ifjúság könyörtelen nihilizmusa lakozott benne.

Az ilyen benyomások zavarba hozták, s igyekezett elterelni őket. Köhhentgetett, közbeszólt, hogy várják őket Egerbe, csak menjenek le, s az asztalon lévő evőszereket babrálgatta.

Leültek ebédelni.

Jancsi Kornél bácsival szemben foglalt helyet. Szemét az abroszra sütve sunyított nagybátyja felé, aki kanalazgatta a marhahúslevest.

De nem sokáig.

Egyszerre fölkiáltott:

– Mi ez? – és rémülten magasba tartotta kanalát.

Vizyné tágra nyitotta szemét, mint aki valami baljós csodát lát.

Az történt, hogy a kanál, amint levesébe meregette, egyre fogyott, aztán merítőcsészécskéje egészen elolvadt. Csak csonka nyele maradt kezében.

– Ezt te csináltad, kópé – mutatott a vigyorgó Jancsira.

– Ugye vicces?

– Szamárság. Hol szerezted?

– Bécsben. Múlt hónapban, amikor fönnjártam. Egy bazárban. Nézd – és Jancsi kivett zsebéből egy másik ilyen csodakanalat.

Kornél bácsi nem haragudott. Vizyné pirongatta Jancsit:

– Mondd, fiam, mikor jön meg már az eszed, mikor komolyodsz meg?

Jancsi megmutatta humoros készletét, melyet egy osztrák gyár az általános jókedv fokozására, a csüggedt emberiség fölvidítására gyárt.

Volt neki egy cigarettatárcája, melyből, ha egy cigarettát kivesznek, az egész automatikusan kiugrik, olyan cigarettája is, mely rakétákat szór és bűzölög, gyufadoboza, melynek egyetlen gyufája sem gyullad meg, pálinkáspohara, tele sárga császárkörtelikőrrel, de nem lehet kiinni, mert fölül be van üvegezve, aztán egy nyávogó revolvere s egy nyomtatott villamosszabadjegye, mely viselőjét följogosította arra, hogy bármely villamos alá ingyen odafekhet.

Angéla néni sopánkodott, hogy ez a fiú csak nem változik. Kiskorában is épp ilyen volt. Egerben egy éneklőkanonok alól kihúzta a széket, s egy fehér kutyájukat, mikor otthon a kerítést mázolták, zöld olajfestékkel befestett, és az szegény zöld is maradt, míg el nem pusztult.

Kornél bácsi próbált inni a császárkörtéből, elsütötte a nyávogó revolvert, aztán figyelmeztette, hogy most már elég legyen, vége a tréfának, holnap kezdődik a komoly munka.

Másnap kocsin vitte a bankba.

A vezérigazgatót keresték, de előbb egy másik igazgatóhoz utasították őket, s csak körülményesen jutottak előszobájába, mely telis-tele volt várakozókkal.

Vizy beizent hozzá, a vezérigazgató visszaizent, hogy engedelmet kér, egy bolgár miniszter van nála, de rögtön utána rendelkezésére áll. Szemüveges titkárnőjével átvezettette Vizyéket egy egészen igénytelennek látszó kis szobába, hol a protekciós vendégeket szokták elbújtatni.

Pár perc múlva a mellékajtón feltűnt a vezérigazgató, egy köpcös, alacsony, igen erős zsidó. Gyűrött ruhát viselt, és szipkából szívta szivarját.

Vizyt és Jancsit átkarolva betessékelte egy üres tanácskozóterembe, mert – amint mondta -, valósággal szöknie kell, hogy lélegzethez jusson. Amíg Vizy körülményesen előadta kérését és a vezérigazgató kegyes ígéretét, melyre az már nem emlékezett, a vezérigazgató irattömböt húzott ki zsebéből, irónt kért Jancsitól – érdekes, nem is volt irónja! -, s máris írt rá valamit, folyton társalogva és egyre erősebben szivarozva. Közben a szivarhamu mellényére pottyant, melyet le se tisztogatott. Aztán kezet fogott velük, a mellékajtó felé tartott, ahol már egy bizottság várta.

A tanácskozóterembe belépett egy kifogástalanul öltözött úr, aki már értesült az intézkedésről, boldogan szorította meg Vizy és Jancsi kezét, melyen nyilván még érezte a vezérigazgató ki sem hűlt, varázsos kézszorítását, s a liften levitte őket a földszintre, majd egy vaslépcsőn a föld alá értek, a pincehelyiségben lévő páncélterembe.

Itt Jancsi kapott egy íróasztalt, bemutatkozott kollégáinak, és munkába állt.

Csodálatos világ volt ez. Jancsi napról napra jobban bámulta.

A hatalmas épület a tér közepén oly ünnepien és méltóságosan magasodott az égbe, mint egy székesegyház. Még a gőgös, mindig siető autók is türelmesen várakoztak a járda mellett, s a járókelők, akik csak elhaladtak a kapuja előtt, valami tisztelettel teljes kíváncsisággal tekintettek be, halkították hangjukat, szinte a kalapjukat is leemelték. Azok, kik künn a városban, az életben semmiben sem hittek, itt hittek valamiben, érezték, hogy itt csakugyan van valami.

Maga a portás is önérzetesen strázsált paszományos sapkájában a küszöbön, félig még az utcán, de félig már a szentélyben, körülvéve a tájékozatlan kéregetők gyanús tömegétől, kik illetéktelenül akartak bejutni. Először is ő döntötte el, ki méltó arra, hogy betegye ide a lábát, s csöndesen, tapintatosan távolította el a hisztérikus szegényeket, mert amint Jézus is kiverte templomából a vámosokat, és publikánusokat, ez a szentegyház sem tűrt hitetleneket, akik nem egészen szolgáltak a pénznek.

Jancsi szeretett időzni az előcsarnokban, a zöld márvánnyal rakott, aranyozott folyosón, hol üvegfestmények szűrték át a napsugarakat. Messze kétfelé ágazó derengő lépcsőket látott, faburkolatos termeket, fogadószobákat, kényelmes zsöllyékkel és díványokkal. Mindenütt a bőség és föltétlen jólét terpeszkedett. Körbejáró liftek zakatoltak. A pénztárteremben harminc írógép kattogott, s vagy száz hivatalnok görnyedezett üvegkalitkájában.

Ott, ahol ő volt, a páncélban, éjjel-nappal égtek a lángok, mint valami öröktűz egy istenség tiszteletére. Erre az osztályra, mely a részvényeket és értékeket foglalta magában, különösen vigyáztak. Félméteres vastag ajtók zárták el egymástól a termeket, a vészcsengők a legkisebb mozdulatra megszólaltak, s mikor alkonyodott, a folyosón kézi villanylámpával megjelent a bankőrség. A felek, akik idejöttek, bőröndben hozták a valutát, az aranyat és ékszereket, egy kis fülkébe vonultak, mely a gyónószékre emlékeztetett, magukba szállva, mintegy lelkiismeretüket vizsgálgatva itt rendezgették kincseiket, melyeket egy acélszekrénykébe zártak, s maguk helyeztek a safe-be.Hosszú, ismeretlen eredetű csöngetések hallatszottak, melyekre kedves kis groom-okugrottak ki valamelyik ajtóból.

Fölötte pedig mindenütt jelenlevően uralkodott az első emeleti folyosó egyik szárnyán az, akit ő már személyesen ismert, de csak egyszer látott, a vezérigazgató, aki mindig itt volt, és mindig nem volt itt, csak egy pillanatra jelent meg, az autóján is amerikai pénzcsoportokkal tárgyalt, láthatatlanul röpült föl a liften, láthatatlanul suhant szobájába, s körötte zengettek a telefonok, zúgtak a csőposták, röpködtek a táviratok, sürgött-forgott fényes segédlete, a titkárok, mint áldozárok, a cégvezetők, mint prépostok, az igazgatók, mint kövér, öreg püspökök, míg ő elvonulva a szentek szentélyébe, személyesen járult az oltárhoz, s egy percben talán színről színre szemlélhette azt, amiben a huszadik század még hitt, az egyedülvaló bálványt, az arany Istent.

Milyen érdekes volt mindez és milyen biztonságos. Jancsi úgy érezte, hogy a megrendült világ szilárd pontjára került, s maga is tagja ennek az egyházi rendnek, mintegy az új vallás kispapja. Egyszerre felnőttnek, önállónak képzelte magát.

Később megtudta, hogy Elekes Józsi is itt van, fönn a második emeleten, a valutaosztályban. Röhögve ölelkeztek össze a folyosón, mint jó vidéki cimborák. Mindjárt aznap találkát adtak egymásnak egy zenés kávéházban. Késő éjszakáig nem tudtak elválni. Jancsi fölkísérte a Bécsikapu térre, ahol Elekesék laktak, Elekes visszakísérte őt az Attila utcába, s mindezt addig ismételték, míg ki nem fogytak egyetlen beszédtárgyukból, a nőcsábászatból.

Elekes két osztállyal járt fölötte az egri gimnáziumban, már egy éve bankfiúskodott, pestinek számított. Ismerte a társaságokat. Délelőttönként a bank házitelefonján megbeszélték az aznapi teendőket.

Jancsinak első dolga volt, hogy itt Pesten is ideált válasszon magának. Enélkül nem tudott élni. Úgy tetszett, hogy addig nem is rendezkedett be rendesen, míg nincs egy lány, akinek udvarol, aki mindegyik közt a legfontosabb, akire este lefekvés előtt úgy gondolhat, mint az egyetlenre. Két lány között habozott, Elekes húga és Tatár Ilonka között. Választása az utóbbira esett.

Tatáréknál egy-egy délután tíz, tizenöt fiatalember is összeverődött.

Elekes a Margitkának csapta a szelet, ezért pártolt Jancsi Ilonkához.

Ilonka vidám, kedves lány volt, csinos, csak kissé kövérkés. Látszott rajta, hogy egykor éppúgy el fog hízni, akár az apja és az anyja.

Ez a szerelem mindössze abból állott, hogy Jancsi, mikor szobájukba lépett, először rátekintett, valamivel hosszabban fogott vele kezet, s a zongorára könyökölve megkérte, hogy játsszék egy magyar nótát. Virágokat küldözgetett neki. Reggel, mielőtt a bankba ment, többször lehetett látni a krisztinai virágosboltban. Szaglálódott a virágok között, arcát egy fehér viola felé hajtotta, rámutatott, hogy azt küldjék föl Tatárékhoz a névjegyével együtt.

Vizynének a vendég nem volt oly kellemetlen, mint hitte. Jancsit a bank megkomolyította. Kilenckor már elment, fél háromkor jött haza ebédelni. Ebéd után, míg az asztalnál cigarettát töltött s körmeit ápolta, beszélgetett a nagynénjével.

Angéla néni évődött vele:

– Szegény Ilonka.

– Miért, Angéla néni?

– Azért, fiam. Mert ti, férfiak nem tudtok igazán szeretni. Megtetszik nektek egy arc, aztán elfelejtitek. “Andere Städtchen, andere Mädchen.” Ismerlek, szép maszk. El ne csavard annak a lánynak a fejét.

Jancsi elvörösödött, gyengén tiltakozott, hízelgett neki, hogy ily romlottnak tartják. Fitymáló kijelentéseket tett a nőkre. Vizyné korholta, de gyönyörködött az ő férfirokonában. Arcáról titkos bűnöket olvasott le.

Négy óra felé a fiú már öltözködött. Illatos szájvízzel öblögette száját, várta Elekest, aki kicsípve, monoklival a szemén, feljött érte. Mentek, élni világukat.

Otthon a ruháin kívül semmivel sem törődött. Semmit se látott ez, semmit se hallott. Azt is kereste, ami a kezében volt. Már három hete lakott náluk, de a cselédet még mindig Katinak nevezte, összetévesztette az egri cselédjükkel. Nem is igen ismerte volna meg az utcán.

Anna pedig eleget vesződött vele. Minden reggel nyolckor bekopogtatott hozzá, kakaóját egy aranyszegélyes findzsában a hencser melletti székre tette, egy kiflivel meg egy pohár vízzel.

Az úrfi nehezen ébredt. Félóráig kellett keltegetni. Kapkodva öltözködött, hogy el ne késsék a bankból, feldöntötte a széken a pohár vizet, az éjjelit a földön, prüszkölve mosakodott, csorgatta a csapokat, árvizet csinált, nedves lábbal tocsogott a kifényesített padlón.

Külön kellett takarítani utána.

Amikor a füttyszó elnémult – mert az úrfi folyton trillázott, mint egy kis madár -, Anna bement a fürdőszobába, hol még a parfümje röpködött. Bódultan állt meg a szívdöglesztő párázatban. Rakosgatta körömráspolyait, ollóit. Egyszer az egyik illatszivattyút is megnyomta. Hideg parfüm fröccsent ki belőle, oly gyorsan, hogy ijedten tette vissza a helyére.

Jancsi úgyszólván csak hivatalosan érintkezett vele. Hogy Elekessel elment, a konyha küszöbéről szólt be hozzá, mondja meg a méltóságos asszonynak, hogy ekkor vagy ekkor jön haza vacsorázni.

Egy késő délután Anna egyedül vasalt az előszobában.

Két székre helyezett vasalódeszkán valami nadrágot gőzölt, vizes ruhával.

Jancsi sebbel-lobbal nyitott be. A lány látván, hogy a bejárás el van torlaszolva, utat akart csinálni, de az úrfi intett, hogy csak maradjon, visszasietett az ajtóhoz, s a deszkát nekiszaladásból átugrotta.

Az ebédlő ajtajánál hátrafordult, hogy lássa a hatást. Anna tovább vasalt közönyösen, kissé szétvetett combokkal. Pepita ruhája odatapadt testéhez. Lábán nem volt cipő.

Október elején Vizyéket meghívta Patikárius Ferenc az egri szüretre. Elhatározták, hogy lerándulnak, négy napra.

Vizy szabadságot kért a minisztériumban. Eleinte úgy volt, hogy Jancsi is velük megy, de a bankban nem akart mindjárt mulasztani, meg aztán őt jobban érdekelte Pest, a mozi és Tatárék. Vizyné kioktatta a lányt, hogy e négy napon mit főzzön a fiatalúrnak.

Egy szerdai napon utaztak el, a déli vonattal.

Jancsi kikísérte őket a pályaudvarra, mert Vizyék, noha már huszonöt éve Pesten laktak, sokat adtak az ilyen rokoni szertartásosságra: lélekben vidékiek maradtak.

Elsőosztályos félfülkébe szálltak.

Vizy elárasztotta feleségét figyelmével, az ablak mellé ültette, ásványvízért, újságért szaladt, kérdezgette, jó-e a helye. Angéla néni bólintgatott.

Amikor megdöccent a vonat, a peronon álló unokaöccséhez fordult, még egyszer megkérte, ügyeljen mindenre, vigyázzon a házra. Kornél bácsi a zsebkendőjét lengette.

Jancsi leemelte szalmakalapját, s utánuk kiáltott:

– Hip-hip-hurrá!


Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!