Hirdetés

ÉDES ANNA – 12. VAD ÉJSZAKA

22 perc olvasás

ÉDES ANNA – 12. VAD ÉJSZAKA – Kosztolányi Dezső

Még lassan gurult a vonat, még látta Angéla néni arcát és Kornél bácsi zsebkendőjét, mikor egyszerre – magának is érthetetlenül – elhatározta, hogy nem tér vissza a bankba, amint szándékozott, hanem hazamegy, és ott azonnal lekapja a tíz körméről Annát.

A gondolat oly kéjes és izgató volt, hogy torka kiszáradt tőle. Egy vasoszlopba kapaszkodott, nézte a pályaház óráját, mely éppen XII-t mutatott. Mélyen tüdejébe szívta a rossz kőszénfüst savanykás szagát.

Künn, a pályaudvar előtt az az érzése támadt, hogy most érkezik egy idegen városba, s ezer és ezer új dolog várja. Nem is látta a verőfényben csillogó teret színes alakjaival és a komor Barossal, csak Annát, aki a keskeny előszobában a két székre fektetett vasalódeszkán vasal, a pepita ruhájában, mezítláb, kissé szétvetett combokkal, s vágy fogta el, hogy máris ott legyen, és hátulról átölelje, és aztán minden teketória nélkül, ahogy a cselédeket szokás, feldöntse, mint egy liszteszsákot.

Szaladni kezdett. A meleg októberi dél pörkölte ruháját. Fölugrott egy arra haladó villamosra, de a következő megállónál leugrott. Egyfogatút füttyentett oda, borravalót ígért a kocsisnak, hogy minél gyorsabban hajtson.

Mily lassan hajtott. Minden kerékforgás egy végtelenség volt. A kép pedig, mely oly váratlanul bukkant föl előtte, nem hagyta el, folyton incselkedett vele, már mozgott, meg is elevenedett, mint egy film. Anna letette a vasalót, kétesen elmosolyodott, és beleült az ölébe.

De az előszobában nem volt ott sem ő, sem a vasalódeszka. Hol van? Jancsi zavartan nézett be a konyhába:

– Ebédelünk?

– Már? – kérdezte Anna a tűzhelynél. – Azt hittem…

– Mit hitt?

– Hogy ma is csak fél háromkor.

– Ja? Nem.

– Azért mindjárt készen lehetek.

– Mondja csak, mondja nekem…

– Tessék.

– Mi van?

– Rongyosleves.

– És?

– Borjúsült.

– És?

– Mákosmetélt.

– Mákosmetélt – ismételte Jancsi a homlokát ráncolva -, mákosmetélt.

– Talán nem tetszik az úrfinak szeretni?

– De. Nagyon is szeretem én a mákosmetéltet. A mákosmetéltet nagyon is szeretem.

Azt se tudta, hogy mit beszél, csak szaporította a szavakat. Agyveleje ezalatt nagy munkát végzett. Összehasonlította azt a lányt, aki most egészen más helyzetben, egészen más hangulatban, egészen más ruhában állt előtte, azzal a másik lánnyal, aki azon a délután itt vasalt, s igyekezett az előbbit az utóbbival azonosítani, hozzátörni a vágyához. Anna nem volt mezítláb, cipőt viselt, ez is zavarta.

Benn az ebédlőben már csak neki terített, a Kornél bácsi helyén.

Széttekintett, és megint elöntötte az a forróság, mely a pályaudvaron. Percekig nem is tudott mozdulni. Egyedül volt, egészen egyedül, vele.

Lábujjhegyen és igen gyorsan a hálószobába futott. A tapétaajtóban a kulcsot kereste, a külső zárból a belsőbe helyezte, s többször bezárta, kinyitotta. Innen meg az ebédlőből be lehetett zárni az egész lakást. Künn az előszoba ajtaját tejüveg borította, oda még fényes nappal se láthattak be a folyosóról.

Gondolkozott valamin. Hozzáért egy párnához és összeborzongott. Megállt a nagytükör előtt, nézegette, arra gondolt, hogy ez a tükör visszaveri két ember alakját is, akik meztelenül összeölelkezve csókolóznak előtte. Egy terítőt simogatott. Minden, ami itt volt, minden bútor és kis tárgy be volt avatva tervébe, annak a villamosságát sugározta. Az elhagyott lakás már nem is látszott családi szentélynek, hanem egy bűntanyának, mint egy cinkostárs, eleve beleegyezett mindenbe, hallgatagon.

Az íróasztalról tiszteletlenül fölemelte a tékát, belenyúlt, kotorászott a szekrényekben, ráncigálta a zárt fiókokat, leült a székekre, végigheveredett a díványokon, Angéla néni díványán is, melyen még nem feküdt. Párnákkal polcolta körül magát, cipőjét föltette a fehér selyemterítőre. Bánta is, hogy összepiszkítja. Inkább élvezte a gondolatot, hogy itt minden a másé, hogy itt mindennel azt tehet, amit akar, s valami mámor bujtogatta, valami ifjú, vandál ösztön, hogy rugdalózzék, hogy fölfeszítse a zárakat, hogy mindent kinyisson, mindent besározzon, elrontson, szétrepesszen és összetörjön.

Úgy tervezte, hogy majd az ebédnél kezdi. Anna beadta a levest, de a lány nem tekintett rá. Ebből azt következtette, hogy már sejt valamit. A húsnál észrevette, hogy mintha egy kis gúnymosoly is játszanék a száján, s mihelyt szólna hozzá, elnevetné magát, és lehetetlenné tenne mindent. Ezért a tésztáig halogatta. Ellenben ekkor is csak ezt mondta: “Köszönöm”.

Ebéd után kétségbeesetten, tehetetlen dühvel feküdt le a hencserre, két tenyerével eltakarta arcát, átkozta bambaságát. Nem tudott beszélni a nőkkel, főképp akkor nem, amikor akart. Ilyenkor vagy oly burkolt volt, hogy egyáltalán nem értették, vagy oly otromba, hogy megsértődtek, és ő fülig pirult ügyetlenségén. Többnyire csak viccelt velük. Tatár Ilonkával meg a többiekkel ez csak ment valahogy, Annával azonban nem tudott mit kezdeni.

Különben is sok olyan dolgot észlelt rajta, mely elidegenítette. Haja csenevész volt, mint a parasztlányoké, vékonyka kontyban végződött, hisz a szép haj, a gazdagok és kiváltságosok sörénye hamar lekopik a cselédek fejéről. Felsőajkán fölfedezett egy pihebajuszkát, melyre a konyha melegétől gyöngyöző harmat csapódott. Az orra körül egy kis pattanás. Termete is túlontúl sovány. Csak a szeme szép és a foga.

Jancsi, hogy vigasztalja magát, és végképp elvegye a kedvét a lánytól, folyton ezeket hánytorgatta. Olyan csontos, mint egy fiú, bajusza van, izzad, egy nyári pattanás virít az orra körül, és az a satnya kis hajcsutka a fején. De minél többet töprengett, annál inkább látta, hogy hiába. Nem hűlt a láza, hanem növekedett. Azok a kis hibák, melyek eleinte oly idegenszerűvé, majdnem visszataszítóvá tették, csak közelítették hozzá, mindinkább alkalmas lett arra a célra, melyre kiszemelte. Nyöszörögve fetrengett, és a másik oldalára fordult.

Annának ez volt az első napja, mikor gazdái nélkül, önállóan intézkedhetett. Boldogan sürgött-forgott, akár egy házvezetőnő. Alighogy elmosogatott, a hálószekrényéből kiszedegette a méltóságos úr kabátjait, nadrágjait, hogy kibenzinezze. Amint magára ölelte a nagy nyaláb ruhát, és kifelé igyekezett, a hencseren megpillantotta az úrfit. Mereven feküdt, szájában valami üvegcsővel, melyről nem tudta, hogy micsoda. Meg is szólította:

– Betegnek tetszik lenni?

– Dehogy – riadt föl Jancsi, és szájából kivette a hőmérőt, s anélkül hogy megnézte volna, lerázta. – Azt hittem, hogy lázam van, mértem magam. Kissé – és ezt a szót minden ok nélkül különösen hangsúlyozta – meghűltem.

Az esze nem járt ott, hanem ezen:

– Most itt az alkalom. Egy viccet, egy egészen közönséges viccet, valami falrengető, vastag disznóságot, s elröhögi magát, megszédül, azonnal a hátára esik. A cselédeket ilyesmivel szokás fogni. Hopp Sári sarokra… Ráugrani, fölemelni a szoknyáját. Mi történhetik? Legfölebb a kezemre üt. Nagy eset. Egyébként se szűz. Látszik rajta. Kicsi a melle és lóg. Az ilyenek jófélék. Elekes mondja. De azért jó kis ringyó lehet. Édes kis szotyka. Afféle parasztszajha.

Ilyesmikkel biztatta magát, és más rondább szavakkal is, melyeknek édessége úgy karcolta a torkát, mintha köcsögből mézet nyalna. Köhögött tőlük.

Anna így szólt:

– Mert lehívhatom a Moviszter doktor urat. Az ilyenkor otthon van. Még nem is rendel.

– Ugyan – nevetett Jancsi, de nagyon elkényszeredetten, s felkönyökölt, úgy nézte a lányt.

És ezt gondolta:

– Lám, a szemembe tekint. Tehát az ebédnél tévedtem. Semmit se sejt. De honnan is sejtené? Ezek nem értik a célzásokat, műveletlenek. Beszélni kell. Nem úgy, hanem kissé finomabban. Minden pillanatért kár. Ha sokat kukoricázom, akkor semmi se lesz az egészből. A mai nap már elveszett. Még csak három nap van: csütörtök, péntek, szombat. Vasárnap vége. Mozgás.

Kinyitotta a száját, már azt hitte, hogy mond valamit. Nem jutott eszébe semmi. Csak ennyi:

– Anna.

– Kérem.

– Anna, nézzen ide. Én egész délután itthon vagyok, ma nem megyek sehová. Ha azonban csöngetek, azonnal jöjjön be. Várjon, Anna – tette hozzá, noha a lány egyáltalában nem indult. – Igen, csak ezt akartam mondani.

Most elment a lány. Jancsi fölugrott, és az ebédlő ajtajáig futott, de a kilincsnél megtorpant. Nevetséges volna, hogy közvetlen az eltávozása után szaladjon a konyhába. A csöngetés szintén. Mást gondolt, visszafeküdt vackára, mely átfűlt átkozott melegétől.

Mi volt ez? Nem értette.

Ilyesmit, mint most, még nem érzett soha, csak egyszer, egyetlenegyszer.

Igen, akkor, mikor az érettségi után Bécsbe rándult, s visszafelé utazott egymaga a délutáni vonat egy rosszul világított fülkéjében.

Összeszorította szemhéjait, s próbált emlékezni.

Ez úgy történt, hogy valamivel a magyar határ előtt észrevett egy nyomott homlokú nőt, aki az ölében valami nagy kalapdobozt tartott, melynek fönn, a csomagok közt már nem talált helyet. Csüggedtnek, elhagyottnak látszott s betegesnek is. Vastag, szürke posztóruhát hordott. Cipője sarka le volt taposva. Nem tudta, hogy kicsoda lehet, hogy hány éves, hogy asszony-e vagy lány, hogy magyarul beszél-e vagy németül, de mihelyt megpillantotta, nem bírta róla levenni a szemét. Alacsony, bádogszín ég alatt futott a vonatjuk. Lassan csöpörgött az eső, mely a levegőt gőzfürdőszerűen elnehezítette. Amint a kalauzok kiáltották az állomások neveit, hangjuk elhalt a vattapuha párákban. A nő, mielőtt megszólíthatta volna, leszállt a brucki határállomáson. Cepelte kalapdobozát, tocsogott a sáros sínek mellett, verte az eső, mert ernyőt se hozott magával, aztán eltűnt a szürke tájon, gyalog. Jancsi sokáig nézett utána az ablakból. Az életét adta volna, ha követheti, ha megfoghatná a kezét, ha csókolhatná lankadt száját, aztán együtt vacsorázhatna vele egy határmenti szálloda szobájában, ahol csak egy asztal van, egy éjjeliszekrény és egy ágy. Másnap azonban elfelejtette az egészet.

Elekes nyilván hazudott, mikor azt mondta, hogy a cselédekkel a legkönnyebb. Ezekkel talán a legnehezebb.

Dühösen átöltözködött, s elment.

Tatárékhoz indult, de a Zerge-lépcsőn megfordult, az Alagúton át Pestre sétált. Beült egy moziba, végignézett egy hétfölvonásos, olasz szerelmi filmet. Egy pathefonba is jegyet váltott, Wagner Bolygó hollandiját hallgatta.

Künn esteledett. A homály bátrabbá tette. Úgy képzelte, hogy a lányt egyszerűen letiporja, vad sikollyal. Fölvágtatott a lépcsőn.

Csakhogy a konyha üres volt.

Mint a gyilkos, aki kezében a késsel a szobába toppan, ahol nem találja a régen kipécézett áldozatot, csüggedten vetette magát a dagasztószékre, az asztalra borult. Az is jólesett, hogy legalább itt lehetett, ebben a ronda konyhában, ahol még a benzin bűze szálldogált. Anna, mikor itt találta, megijedt.

– Hol volt? – tudakolta Jancsi.

– A mészárosnál, karajt vettem vacsorára – s a szatyorból kiemelve mutatta az újságpapírba csomagolt húst.

– Nem kell – intette leJancsi. – Ma nem vacsorázom. Csak feketét.

Feketézett. Aztán az ablak elé állva nézte az éjszakát.

Tízkor Ficsor becsukta a kaput, Moviszterné abbahagyta a zongorázást, a ház elcsöndesedett. A cselédszobában sötét volt.

Ő is levetkőzött. Eloltotta a villanyt.

Egy darabig hálóingben álldogált a sötétben. Nem lehetett tudni, hogy mit csinál.

Lépett egyet. A padló fanégyszögei úgy recsegtek, hogy a házban mindenki meghallhatta, s bizonyára gyanította is, mi járatban van. Visszalépett régi helyére.

Megint tétovázott, majd méterről méterre, kísérletezve tapogatózott előre, oly óvatosan, mintha egy sakktábla kockáin járna valami mesterjátszma döntőjében. A padló ropogott, mint a gépfegyver.

Erre fogait összeszorítva szaladt, nem törődve többé, hogy mit gondolhatnak az éjjeli kirándulásáról. A kilincsek visítottak, az ajtók jajgattak.

Már a konyha éjszakájába ért. Karjait maga elé tartva botorkált a fal felé. Fogalma se volt, hol az ágy. Azt kereste.

– Alszik? – kérdezte halk, bizonytalan hangon.

– Nem – válaszolt azonnal Anna éber hangja.

– Azt gondoltam – dadogta Jancsi. – Azt gondoltam tudniillik, hogy már alszik.

Most meglelte az ágyat.

Oly merészséggel, melytől maga is megrémült, leült az ágy szélére.

Valami nesz hallatszott, könnyed ruhasuhogás, tétova mozgolódás.

A lány felült az ágyban. Csak ekkor tudta meg, hogy nem csalatkozott, és az, ami oly hihetetlennek tetszett, mikor a sötétben a hang azt kérdezte, hogy “Alszik?” csakugyan valóság.

– Ha nem haragszik – mondta Jancsi elfulladó lélegzettel.

Anna csak ült az ágyban, egyszerűen és becsületesen, mint a beteg, aki az orvos érkeztére felül, és vár, hogy az megvizsgálja.

Nem egészen értette a helyzetet.

Azt már hallotta, hogy az urak kijárnak a cselédekhez, meg hogy a cseléd szeretője is a gazdájának, és egyiknek-másiknak gyereke is született tőle. Kajáron volt egy ilyen lány, az szégyenbe esett egy pesti ügyvédtől. Tudta ezt és sok mást is, amit a lányok beszéltek. Ellenben hogy az ilyesmi csak így esik meg, mint most, az valami együgyű csodálkozással töltötte el.

– Fél? – kérdezte Jancsi, még mindig az ágy peremén. – Mert ha fél, akkor visszamegyek.

Anna félt egy kicsit, de mert nagyobb megtiszteltetésnek érezte az úrfi közeledését, és jobban félt attól, hogy visszamegy, mint attól, amitől voltaképp félt, ezt felelte:

– Nem.

Jancsi befeküdt a vaságyba. Csak a szélére, majdnem az ágy rúdjára. A lány az ágy másik szélére húzódott.

Közöttük akkora üres hely maradt, hogy ott még valaki elférhetett volna.

De már közös paplannal takaróztak, azzal a huzatlan, bordó gyapjúpaplannal, melyet Jancsi, noha Angéla néni tulajdona, oly idegennek és szennyesnek vélt, mint egy himlős beteg paplanát.

A paplant fölhúzta egészen a szájáig.

Csodálatos volt ez a tilalmas forróság. Azt hitte, nyomban lázat kap tőle, és ellobog benne, mint valami tűzben. Lábait kéjelgő lassúsággal nyomorgatta előre, valahová a homályba, a cselédágy ismeretlen mélységébe, melyben valami piszkot sejtett és vért, valami szörnyű undokot, talán poloskát és békát. Remegő ujjai a szakadozott pamutlepedőt simogatták.

Forgolódott, meghengergőzött néhányszor, akár a szemétdombon, hogy annál mocskosabb legyen. Már fölolvadt benne, egy volt vele.

A lábánál mozgott valami: egy fekete folt.

Riadtan szólt:

– Mi az?

– A csirke. Hess te – tapsikolt Anna, s a csirkét lekergette, és az elrebbent az ágyról a konyha egy sarkába, s ott csakhamar elaludt állva.

Jancsi közeledett, nem sietve egy-egy ujjnyit csúszott feléje, hiszen ezt a gyönyörűséget is alig tudta már elviselni. Nem volt szüksége a fokozására.

Bal karját a lány mellére tette.

Anna hagyta.

Őt most valami kezdődő, kellemes melegség járta át: a szerelem.

Tudta, hogy ölelik. Lenn a falun a legények nemegyszer ölelték, fogdosták a mellét tréfaságból.

Hanem aztán hangosan és egészségesen elkacagta magát:

– Ha látnák.

– Kicsoda? – ijedt föl Jancsi, elkapva karját Anna melléről és kifelé fülelt a lépcsőházba, hol egy ajtót csaptak be. – A bácsiék?

– Nem a méltóságos úrék.

– Hát kik?

– A kisasszonyok – nevetett Anna, a szívéből, kacéran és csúfondárosan. – Az úri kisasszonyok.

– Ah – szólt Jancsi, akinek ez a föltevés hízelgett. – Törődöm is én velük – és ezt oly fölényesen jelentette ki, mintha egyetlen mozdulatával ezer és ezer szerelméért epekedő várkisasszonyt ítélne halálra. – Nem kellenek nekem. Sem ők, sem az úriasszonyok. Mert nekem úriasszony szeretőim is voltak – lefordította cselédnyelvre: – nagyságák, méltóságák. Nekem maga kell. Olyan szép.

– Mért nem mondta már reggel az úrfi?

– Hát észrevette? Ugye, mikor visszajöttem az állomásról? Vagy az ebédnél? Ugye, már reggel?

– Ha akkor tetszik mondani, akkor legalább egész nap szép vagyok.

– Ne – kérlelte Jancsi, akit szíven ütött ez a csúnya szellemesség. – Nézze: ne, ne. Maga olyan szép – s a vágytól rekedten: – esküszöm.

– Ez bűn, úrfi – leckéztette a lány.

– Mért volna bűn?

– Megesküdni minden vöröshagymáért…

Jancsi föltette, hogy most már véget vet ennek. Az évődő paraszttréfa, a vidámság gúnyolni látszott finom és beteg úri vágyát, az csöndre áhítozott, hogy ott teljessé váljék és megérjék, mint egy melegházban.

Karjait ismét a lány melle felé nyújtotta.

Anna kitért egy mozdulattal.

– Hallgasson, drága – könyörgött Jancsi, és hadart, hogy ne hallja a lány nevetését, melyet közönségesnek, sértőnek talált. – Ne nevessen, ne beszéljen. Egy szót se szóljon. Csak hallgasson, drágám. Nem bántom. Esküszöm. Olyan szép. Szeretem. Csak magát. Téged – suttogta titkosan a fülébe -, téged – s a rövid személyes névmás, mely két embert teljesen elkever, oly mámort gyújtott benne, hogy lázhólyag fakadt föl a szájpadlásán.

– Téged, téged. Mondd: te. Mondd te is: te. Mondd nekem: te… te…

A lány nem mondta, ő azon a mérhetetlen távolságon tűnődött, melyet ez a kis szó áthidal.

Jancsi szeme hozzászokott a sötétséghez, meg tudta különböztetni a tárgyak körvonalait, látta Annát. Két fehér melle derengett, megvilágította maga körül az éjszakát.

Vallatta őt, hogy volt-e már szeretője és kicsoda, mit tud, mit nem tud. Anna kurta, kétértelmű válaszokat adott, aztán nem is felelt. Talán most sértődött meg azon, hogy az előbb csöndre intette?

Jancsi ebből azt értette el, hogy már mindenkinek odaadta magát, és az utolsók utolsója. Annál jobb, gondolta. És ostromolni kezdte összevissza: hízelgett, erőszakoskodott.

Anna könnyűszerrel verte vissza ügyetlen ostromait. Majd mikor át próbálta kapni derekát, úgy hátralökte hogy az ágy belenyekkent.

– Nem – szólt keményen.

– De mért?

– Azért. Nem szabad.

– Ide figyeljen…

– Tessék már hagyni engem. Menjen az úri kisasszonyokhoz. Maradhasson.

Nini, nem is úrfizta. Úgy látszott, hogy egészen úrrá lett az ágyban.

Jancsi a fejét belefúrta a tarka párnába, rágta a ciháját, arca összemaszatolódott a nyáltól és könnytől. Hallani lehetett keserves zihálását. Hasra feküdt.

Akkor azonban hirtelenül egy kar kulcsolódott a nyakára, magához szorította, oly erősen, hogy szinte fájt. Nem kapott lélegzetet. Lassan merült el a gyönyörűségbe, hagyta, hogy belenyomják ebbe a langyos, bágyasztó folyadékba, és megfulladjon lenn, a mélyén, mint egy kád cukrozott tejben.

Rettenetes erős volt ez a kis parasztlány, és még soványabb, mint gondolta. Ahogy ölelte, testén nem érzett semmi húst, csak inat és izmot, a csontokat, a csontváz finom körvonalait s a medencecsontot, egészen, az olvasztótégelyt, a teremtés titokzatos kráterét.

Többször meghaltak ezekben az ölelkezésekben, és újra-újra föltámadtak.

Alig beszéltek valamit.

Éjfél után kocsi állt meg a ház előtt. Csöngetett valaki, és a házmester kaput nyitott.

Suttogva tárgyalták, hogy ki lehet a kései látogató.

Az illető elhaladt ajtajuk előtt, fölment a második emeletre, és ott zörgetett. Hallották Moviszter doktor hangját. Pár perc múlva már ketten jöttek le együtt, a doktor beült a kocsiba, s elrobogott. Egy beteghez hívták.

Hajnal felé Jancsi a tűzfal tetején észrevette a kis lángot, s megkérdezte Annától, hogy ki lakik ott. Aztán azon az úton, melyen jött, az ágyába somfordált.

Még nem is virradt.

Tomboló boldogsággal vetette magát a hencserre, hogy végre megtörtént. Förtelmes volt és gyönyörű. Meg volt győződve, hogy az ő esete egyedül áll, és soha, a világ teremtése óta senki se követett el ily bűnt. De azért tetszett neki és vállalta.

Tatár Ilonka most bizonyára aludt. Az apjának szakálla van. Zsúrok végén mindig bejön a fiatalemberekhez, kedélyesen elbeszélget velük, eszik a maradék tortákból. A mama jól irányított tiltó-helyeslő tekintettel szemléli, hogy mennyire haladtak.

Jancsi elröhögte magát. Most értette, hogy mért fázott annyira a lányoktól, s mért volt boldog, mikor a lovagi szolgálatok után egyedül, fütyörészve rohanhatott haza.

Ennek itt azonban nem ismerte senkijét. Olyan idegen volt, mint egy vadmadár.

Az ébrenlét és álom éles világosságában még csodálkozott valamin. Azon, hogy csak ennyi az egész, s az emberi élet legfontosabb dolga, melyet a felnőttek oly gondosan titkolnak a gyermekek elől, ennyire gyermekes, ennyire játékos és bohókás.

Bólintgatott, s a száján – gondolatainak másául – egy fényes és ocsmány mosoly tetszett föl.



Iratkozz fel hírlevelünkre

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!

Sikeres feliratkozás

Valami hiba történt!