ÉDES ANNA – 17. FARSANG

ÉDES ANNA – 17. FARSANG – Kosztolányi Dezső

Elekes Józsefnek a bankszolga fölvitte a valutaosztályba a napi postáját, mely mindössze egy gyászjelentésből állott.

Kinyitotta, és akkor úgy megdöbbent, hogy majdnem földre ejtette a gyászjelentést.

A gyászkeret közepén vastag betűkkel legjobb cimborája nevét pillantotta meg: Patikárius János nevét.

Jancsiról már hónapok óta nem hallott semmit. A bankból egy napon minden bejelentés és fölmondás nélkül eltűnt, törölték a hivatalnokok lajstromából, budai legénylakásán csak annyit tudtak, hogy elutazott valahová. Vizyék szerint Bécsben tartózkodott. De se nekik, se másoknak nem írt.

A gyászjelentés így szólt:

Patikárius Ferenc és felesége született Jámbor Terézia, a maguk és rokonaik nevében fájdalomtól megtört szívvel jelentik, hogy egyetlen fiuk

PATIKÁRIUS JÁNOS

1920. február 16-án meghalt minden komoly élet számára
s ezután csak a vidámságnak él.

Miért is a vidám halott ezen a nem szokatlan úton hívja meg barátait a fönti napon este pont 24 órakor a Club des Parisiens-bentartó kedélyes pezsgős ricsajra, hogy ott vele együtt minden gondot ünnepélyesen eltemessenek.
A jókedv kötelező. Le a szomorúsággal.
Béke hamvaira!

Elekes elképedve állt egy pénzszekrényhez támaszkodva, ide-oda forgatta a gyászjelentést, sokallta a tréfát. Ijedelmén halvány vigyorgás villant át. Még egyszer elolvasta, most már gyönyörködve a szöveg egyre merészebb, elmésebb stílusfinomságaiban. Hát ezúttal csakugyan becsapta a fickó.

Jancsi aznap jött a bécsi gyorssal. A Nyugatitól egyenesen a Dunaparti Szállodába hajtatott, hol az első emeleten nyittatott magának szobát. Megfürdött, lement a szálloda éttermébe ebédelni. Ott egy asztalnál már várta a lakásügynök, akit sürgönyileg rendelt magához. Egykettő lebonyolították az üzletet. Jancsi aláírt valami nyilatkozatot, mely szerint Márvány utcai lakását minden ingóságával egyetemben örökre átengedi, ennek ellenében a pasi leszúrt egy csomó dollárt, melyet Jancsi könnyedén a mellényzsebébe gyűrt. Amerikai gyorsasággal történt. Shakehand-eztek.

A nagy és tündöklő Bécs után ez a kis és szegényes Pest olyan meghittnek tetszett, hogy szinte elérzékenyült. Andalító délután volt, friss és idilli, olyan téli délután, mikor szinte szikrázik az életkedve. Ropogó hó takarta a várost. A lánchídi kőoroszlánok homlokán is hó volt, mintha valami fehér kendővel kötötték volna be a fejüket. Korcsolyák csilingeltek a jégpályára siető nők kezében, szánok csengettyűztek. A fagy, a kemény, egészséges fagy kicsípte az arcokat. Benn a Gerbeaud-banégtek az üvegcsillárok, s a Váci utcán, a Koronaherceg utcán, a régies, múltszázadbeli, belvárosi utcákon egymás után gyulladoztak a fények a kirakatok tükörüvegjei mögött, melyekben most minden kívánatosabbnak, varázsosabbnak látszott, mint egyébkor: a cipők is, a könyvek is, az ásványvizes palackok a mohos sziklán, egy reklámszökőkutacska mellett, aztán a birsalmasajt, a mogyoródombok, a dióhalmok, az ízes, még nyirkos berber datolyák kúpja is, akár távoli gyermekkori emlékek, a Mikulás ajándékai. Ebben a színpadi fényjátékban percről percre részt vett az ég. Most a Gellérthegy mögött derengett almazölden, most a királyi várpalotánál pirult ki rózsaszínre, most halványszürkére hamvadt, s ekkor gyorsan megjelentek az apró, erősen villogó, téli csillagok.

Estefelé Vizyéknek egy hölgylátogatójuk érkezett.

A cseléd bevezette a szalonba, s ott foglalt helyet, míg Vizyné más ruhát nem öltött, hogy illendően fogadja.

Ez a hölgy vidrabundáját fázósan maga köré vonva várta a ház asszonyát. A beléptekor valami vékony madárhangon bemutatkozott neki, nyomban tegezni kezdte, mint a dzsentri asszonyok, Vizyről beszélt, akit ismer a minisztériumból, a Patikáriusokról, akikkel Egerben találkozott, általában folyton kotyogott, és a lorgnonján át erősen bámulta.

Ő tartózkodóan viselkedett. Eleinte nem tudta kivenni szavaiból, hogy mit akar. Azt hitte, hogy azoknak a bizottságoknak a tagja, melyek ekkoriban mindenütt híveket toboroztak, pénzt gyűjtöttek társadalmi szervezkedésekre, különböző népjóléti célokra. Ez is mindig valami grófnét emlegetett. Hadarva, de halkan pörgette nyelvét, azzal a mindenen átsikló és elsuhanó felületességgel, mint az ilyen szélhámoskodó nők. Estélyre volt öltözve. Bundája alól kikandikált zöld cipője, selyemharisnyája. Később letette tüllboáját, kinyitotta bundáját, s akkor föltetszett sovány, púderes keble és a báliruhája, egy kifogástalan selyemruha, aranygyöngyökkel dúsan hímezve.

Vizyné épp felelt valamit, már gyanakodva, már meg akarta kérni, hogy valami igazoló iratot mutasson, de mást gondolt. Még egyszer rátekintett, hozzálépett, és a nő fejéről szó nélkül levette a kalapot. Fejét bozontos paróka borította, olyanféle színű, mint az ő haja, borostyánsárga.

– Te szerencsétlen – mondta Vizyné -, mit csinálsz itt?

– Álarcosbálba megyek, Angéla néni. Csókolom a kezed.

– Honnan jössz?

– Bécsből. Mondd – kérdezte nagynénjétől, míg végigsétált a szobában bundáját kissé fölkapva -, ugye csinos nő lennék?

– Díszes figura vagy. Mondhatom. Szegény apád azt se tudja, hogy mi van veled. És mivel foglalkozol ott?

– Üzleti ügyekkel.

– Láncolsz.

– A szénszakmában dolgozom. Kell nektek szén? Hány vagonnal küldjek?

– Bolond. És meddig maradsz itt?

– Csak egy napra jöttem. Holnap reggel már megyek is vissza. Különben hogy vagytok? Kornél bácsi?

– Nem hallottad? Államtitkár lesz.

– Gratulálok. Te, nem lehetne valamit csinálni az állammal? Ha Kornél bácsi Bécsbe jön, okvetlen keressen föl. Szép lakásom van, Rothenturm Strasse 1. No, szervusz, Angéla néni, várnak a barátaim, Elekes, az egész brancs, még egyszer viszontlátásra, csókollak, csókolom a kisztihandodat.

– Csak nem mégysz így ki az utcára?

– Autó vár lenn.

– Vigyázz magadra, Jancsikám – intette Vizyné -, és írj annak a szegény apádnak.

A Club des Parisiens-beegy mellékajtón ment be. Meglepődött, hogy ezek a hátsó helyiségek milyen kopárok. Pár bot, kabát lógott a fogasokon, a pincérek még ingujjban fésülködtek. Maga a tulajdonos fogadta. Ő már tudta, hogy egy bécsi szénszállítóval áll szemközt. Nagy hajlongások közepette tessékelte be a függönyös különszobába, ahol rendelkezése szerint tíz személyre terítettek. A tárgyalás németül folyt. Jancsi virágcsokrokat tétetett a terítékek mellé, kikötötte, hogy külön pincér szolgálja ki őket, átnézte a menüt.Mindent rendben talált. Csak még azt hagyta meg, hogy az urakat irányítsák ide, s ittlétét senkinek se árulják el.

Felöltötte fekete selyemálarcát, és a táncterembe lépett. A lokál lángolt. Dolgozott a jazz,de még csak néhány pár táncolt. Most a személyzet harminc óriási léggömböt engedett szét, mely tétovázva imbolygott az opálos fényben, majd megállapodott a papírszalagokkal körülcsavart ívlámpák mellett, a mennyezet közelében, mintegy csodálkozva, hogy kerül ide a tavasz kék egéből. Lassanként megérkeztek a maszkok. Pierrot a Pierrette-jével, egy cigánylány egyedül, egy csizmás parasztlegény acélfokossal és árvalányhajjal, egy zöld hajú bolond meg egy piros hajú s a szokásos rezes orrok, kínai bajuszok és ősz szakállak, csörgősipkák és papírsüvegek. Legnagyobb feltűnést egy közismert, pocakos tőzsdebizományos keltette, aki vérvörös hóhér ruhában jelent meg, vérvörös csuklyában, vérvörös álarcban, hatalmas pallossal.

Jancsi a sarokból, legyezője mögül szemlélte az embergomoly egyre növekvő kavargását. Cimboráit kereste, a kilenc meghívottat. Egyelőre csak Elekest fedezte föl, frakkban, jelmez nélkül, valami szőke macskával. A tánc ekkor már akadozott. Annyian voltak, hogy a párok csak függőleges irányban mozoghattak, egymásra dőlve. Ő is közéjük sodródott. Valami ismeretlen férfi fölkérte. Párját a zűrzavarban elvesztette valahol a zenekar körül. Elekes épp ott ácsorgott, átkarolta, és vitte tovább, erősen magához ölelve, nézte az álarc két résén kivillanó szemét, többször végigbukdácsolta vele a termet, s langyos, kellemes-nyirkos kezével szorongatta a kezét. Mindez oly furcsa volt, hogy Jancsi utána maga is fölkért többeket, váltakozva táncolt férfiakkal, nőkkel.

De már alig várta a vacsorát, hogy fölolvadhasson baráti körében, melyet oly sokáig nélkülözött. Éjfélkor, mikor az álarcok lehullottak, szétnézett. A maszkok alól idegen fejek bukkantak ki. Ő is levette álarcát, parókáját, s kigombolva ruháját a különszoba felé tartott.

Az urak, akiket a pincérek már elhelyeztek itten, a gyászjelentést lobogtatva nagy gaudiummal fogadták az ünnepeltet, aki komolyan, majdnem szigorúan meredt rájuk felemás öltözékében. Elekes összevissza csókolta őt, a többiek a szoknyáját emelgették, fogdosták a melleit. Mindössze négyen érkeztek. Elekesen kívül Töttösi Dani és Indali Pista, akikhez afféle fölületes zsúr-pajtásság fűzte, és Gallovich, egy roppant ökörfejjel a kezében, valami homályos ismerőse, akit meg sem akart hívni. Azokra, akikre föltétlenül számított, a bankosok nem jöttek el. Ez lehangolta. Sietve átöltözködött, mint házigazda tűnt föl, telefonáltatott hiányzó öt barátjáért, de azt a választ kapta, hogy az urak nincsenek otthon.

Sokáig vártak rájuk, aztán mégiscsak meg kellett kezdeni a vacsorát. Nagy evészet és ivászat volt, erőleves findzsában, balatoni fogas remeke, pulykapecsenye kaliforniai szilvával, badacsonyi és rajnai. A maître d’hôtel hozta a vödröket, melyekben friss hóval cukrozva hűltek a francia pezsgők.

Jancsi az asztalfőn ült, mellette baloldalt a szíve felől Elekes, a szépen elválasztott hajával, a kreol bőrével, a monoklis szemével, annak mesélt, fejét szinte a mellére hajtva. Mint aki régen nem beszélt az anyanyelvén, különösen fecsegő lett. Amit hónapokig tartogatott magában, egyszerre kitálalta, eléjük öntötte. Rengeteg pénze volt, nemcsak azok a dollárok, melyek a lakásügyből folytak be, hanem azonkívül még kétszáz dollár, osztrák bélyegzettek és bélyegezetlenek, magyar ficcsek is. Elmondta, hogy ötszobás lakásban lakik egy Daisy nevű lengyel táncosnővel, aki a szeretője, vele együtt csinálja az üzleteket is. Bizonyítékul elővette az orfeumnő dedikált arcképét s a hozzá intézett, német nyelvű leveleit. Ezeket kézről kézre adogatták. El kellett hinniök. Gallovich azonban, az undok Gallovich bosszantotta:

– Kitartod őt, Jancsi? Micsoda? Az esőbe.

Jancsi egy kis ideig tűrte, majd megvető pillantással ezt mormogta feléje:

– Szeretem, ha a bolha köhög – és elfordította a fejét. Nem úgy folyt le ez a vacsora, ahogy képzelte. Még meg sem ették a farsangi fánkot, már idegenek jöttek. Gallovich bemutatta egyik barátját, az leült és velük ivott. A parfait-nál két nő szemtelenkedett be, konfettit dobott Jancsira. Ettől a szája olyan ízű lett, mint a fűrészpor.

Asztalbontás után, amikor a főpincér végighordta a cigarettákat és szivarokat egy égő gyertyával, hogy a vendégek a lángjánál gyújthassanak rá, Elekes félrevonta Jancsit, aki természetesen rendelkezésére állt, ötven dollár erejéig. Töttösi és Indali szintén kapott valamit. Erre elmentek táncolni. Elekesért is benézett a szőke macskája, egy kis pincevirág, kinek sárga púderes arcán átütköztek a szeplők. Gallovich töltötte a nőkbe a pezsgőt, s azzal szórakoztatta őket, hogy időnként fejére tette az ökörfejet.

Hajnal felé ez a rohadt alak átvitte poharát egy másik asztalhoz, ott ivott a nőivel. Jancsi magára maradt. Táncolni nem volt kedve. Csupa új pofa lézengett itt, akit nem ismert, mert ennek a bárnak a közönsége hetente változott.

Elekes átizzadt gallérban jött vissza a táncból. Jancsi megragadta kezét s nem engedte el.

– Hiába – sóhajtozott -, hiába…

– Kutya van a tojásba – folytatta Elekes.

Jancsi hallgatott. Nem is tudott volna mit mondani. Már eldicsekedett mindennel, a dollárokkal, az ötszobás lakással, Daisyvel, valami kielégületlenséget érzett. Ezeket a fickókat nem lehet meglepni semmivel.

Száraz kezével dörzsölgette a homlokát.

– Te, Elekes – szólt egyszerre -, volt aztán nekem még valakim. De te arról nem is tudtál. Akkor, mikor feljöttem Pestre.

– Az a színésznő?

– Nem. Akkor volt, de nem az. Tudod ki volt? Egy cseléd.

– Ojjé.

– Te, Elekes: egy cseléd, egy egész közönséges cseléd – és fölállt és kiabált, mert a szaxofon is rettenetesen lármázott. – Haj, de micsoda pötty volt az. Jó bőr. Szűz volt.

– Na ne mondd.

– Te, öregem: egy repedtsarkú szolgáló. Piszkos és ronda. De jó volt, tyhű de jó volt.

Elekes a díványra könyökölve játszott az ezüst cigarettatárcájával, unta barátját, s örült, mikor a függönyön újra bekandikált a szőke macska, és táncolni hívta.

– Elekes – ordított Jancsi torkaszakadtából. – Elekes – és karjait kitárta utána.

De szavát nem lehetett hallani. A jazz-band dobjai most oly vadul pörögtek, mint hajnalkor, a katonai kivégzéseknél.

Egy darabig még állt, kitárt karokkal, aztán leroskadt székébe. Egész egyedül volt, egész üres volt, nem maradt semmije. Undorodott ettől a bandától. Föltápászkodott, a mosdóhoz ment, meglocsolta fejét, visszajövet pedig a folyosón a főpincértől a számlát kérte. A főpincér villámgyorsan számolt. Akkora összeg jött ki, hogy Jancsi nyomban kijózanodott. Figyelmeztette a főpincért, hogy ő nem részeg. Vita támadt, hogy mennyi pezsgő fogyott. A tulajdonos odahozatta az összes üres palackokat, magyarázta, hogy az urak különasztaloknál is mulattak a hölgyekkel. A dollár-átszámításnál is volt némi nézeteltérés, mire a Pester Lloyd esti lapjából az utolsó zürichi árfolyamokat szegezték ellenébe. Jancsi odadobta a pénzt.

Egynegyed hatkor ért a szállodába. Miután itt is fizetett, alig maradt pénze. Meghagyta a portásnak, hogy csomagját küldje ki a vonathoz, a nyolcórás bécsihez.

Nem feküdt már le, a Duna-parton szellőztette fejét. Végigsétált az elhagyott Rákóczi úton. Egy lélek se járt itt. Mennyivel sötétebb volt Pest, mint Bécs. Megint csak elunta magát, valami kávéházat keresett. De a kávéházak még nem nyitottak. Lecsapott a Józsefvárosba, azokba a görbe, párhuzamos utcákba, melyeket mindig szeretett elnézegetni. Itt is döglődött már a forgalom, nem szólt a zene, a sarki kávémérésekben söpörtek, az utcai nők, akik átfáztak az éjszakai munkától, állva itták tejeskávéjukat. Künn csak a legelszántabbak, a legszorgalmasabbak kóvályogtak.

Jancsi lefelé bandukolt egy ilyen utcán, mindig lejjebb és lejjebb, s fütyörészett, arcát az égre fordítva belefütyült az égbe. Az ég, mely délután oly csodás színekben játszott, elfeketedett, hófelhők takarták, lassan hullongott a dér télikabátja prémjére. Valahol, az utca közepe táján, ahol egy üres telek van évek óta beépítetlenül, azzal szemben, egy vityilló előtt még álldogált egy nő, már nem fiatal, túl a negyvenen, odatámaszkodva a kapufélfához, vastag, szalonnás arcán valami állati unalommal. Kezei, melyek valaha uborkát savanyítottak, lógtak. Csakhogy ez a nő – egészen meglepően – kötényt viselt és tarka parasztkendőt a haján. Azok közül való volt, akik itt ezzel a népies viselettel a nyugalmas otthonról, a boldogságról meg a jó kis takaros gazdasszonykáról való be nem teljesült álmokat akarják fölgyújtani hajnalban, a gyárba iparkodó, faluról származó munkásoknak és szombaton este a mulatozó mesterlegényeknek kibőjtölt képzeletében. Nem is merte volna megszólítani az elegáns fiatalurat, hisz az ő törzsközönsége nem ilyenekből telt ki.

– Hű – gondolta Jancsi, mikor már pár lépéssel elhaladt előtte -, de furcsa lenne, hű – gondolta még egyszer -, de szörnyű lenne.

Sem gyorsabban, sem lassabban nem ment ekkor, de a nő, aki a kapuban strázsált, kitalálta, hogy milyen gondolat futott át most az agyán, és már egész bátran a háta mögé lopódzott s valami megmagyarázhatatlan hangon így szólt:

– Tessék bejönni, nem bánja meg.

Ezt pedig oly borzasztóan mondta – hangsúlyában valami pajkossággal és visszataszító bizalmassággal -, hogy a fiú megállt. Oda se pillantott még, háttal volt neki, de hallotta, hogy a nő beosont előre a vityilló kapujába, mely már nyitva volt. Jancsi követte.

Az udvar legmélyén valami félszer vagy fáskamra mellett lakott, a szobája ajtaja kifelé nyílt az udvarra s csikorgott a fagytól. Egy lámpa virrasztott az asztal közepén, bordó bársony takarón. Amikor a nő fölcsavarta a lámpát, Jancsi egy díványt látott, egy törülközőt, egy párnát s a falon Vilmos császár arcképét, az összes érdemrendjeivel.

Később, hogy virradt, és az ablakon bekomorlott a szürke februári reggel, ide-oda járkált, cigarettára gyújtott, s a nőnek is dobott egy osztrák dritte Sorte-t.Az utánahajolt, mert a cigaretta lepottyant a földre, megtörölte ingével, eltette. Sohasem cigarettázott.

Jancsi kutakodott a holmijában, turkált itt és ott, kíváncsian. Az asztalon fölfedezett egy kopott, zöld bársonyba kötött, sárgaréz-cifrás könyvet, melynek lapjai, mihelyt kinyitotta, széthullottak. A nő emlékkönyve volt. Olvasgatta. Már telis-tele írták jókívánatokkal, a klasszikusokból merített, közkeletűvé vált életbölcsességekkel, olyan aranymondásokkal, melyek többnyire hasonlatokat idéznek, vagy jelképeket, az élet hajnalát és a reménység horgonyát.

Úgyszólván az egész emlékkönyvet végigböngészte. Azt a kis időt a vonatindulásig itt kellett agyonütni valahogy.

– Ki írta ezt? – mutatott egy oldalra.

– Egy barátné.

– Mikor?

– Már régen.

– Hát ezt?

– Egy ismerős Gyöngyösről. De vendég is be szok néha írni. Írj be te is.

– Mit.

– Találj ki valamit.

Tintát hozott egy butykosban, tollat, valami rozsdás tollat. Jancsi ezt félrelökte, s kicsavarta új Waterman-jét.Valamin tényleg törte a fejét.

– Hogy hívnak?

– Piskeliné – felelte a nő, mint egy rendőrségi kihallgatáson a detektívnek.

– Özvegyasszony vagy?

– Nem – erősködött -, Piskeliné, a Piskeli Józsiné.

– Hát él még az urad?

– Erdélyben, kárpitos. Nem akar elválni.

– Mindegy. Nem ezt kérdeztem. Mi a keresztneved?

– Ilona.

Jancsi erősen ráncolta a homlokát, még mindig gondolkozott, kezében a fölemelt, írásra kész aranytollal, aztán írt, gömbölyű, rajzos betűkkel, oly gondosan, mint egy szépírási irkába:

Ezt írta:

Zöld erdőben járkáltam,
Kis ibolyát találtam,
Kis ibolya azt mondta,
Legyen boldog, Iluska!

Nevét is odaírta alája, a teljes nevét, s azt is – nem tudni miért – egy fölkiáltójellel, mint a verset, aláhúzva,

így:

Patikárius János!

Megszárította a nedves írást a lámpa üveghengere fölött, az emlékkönyvet átnyújtotta a nőnek, aki megköszönte.

– De gyönyörűen írsz – mondta. – Te biztosan valami hivatalnok lehetsz, vagy jogász.

Jancsi épp elérte a vonatját.