MÉNTÁS ABLAKOK

Ó hagyjatok már utamra mennem,
Ó hagyjatok már, ti jók, ti gyöngék!
Én bús beszédem zavaros árja
Csak riogatná lelketek csöndjét.

Derûsen ég kis léleklámpástok.
Nap-nap töltitek, pontosan mérten.
Magafogyasztó, vad lobogással
Sohasem égett. Ó ne is égjen.

A virradatban unott robot vár,
Az alkonyatban vetett ágy csábit.
Nem ismeritek – ó ne is, ne is! –
A felgyúlt lelkek rõt éjszakáit.

Tüzes aggyal, bús, nagy haraggal
Lesni új hajnalt: itt ismeretlen.
Rácsos ablakból méntaszag árad…
Ó hagyjatok hát utamra mennem!

Várnak rám, várnak. Szomorú társak
Mondják is: nem jön. Mondják is: halott…
Beléfogóztak a jók, a gyöngék,
Megbabonázták méntás ablakok…

– Bús, pogány fickók, tanyátlan népem,
Szép szidottjai, ne féljetek!
Méntás ablakok kerítõ szagától
Szûz még a lelkem s megy veletek!

Csak még… ó, csak még… Ej, pogány népem,
Szerelmes népem, hisz megértetek!
Rácsos ablakban a muskátlik, ménták
Szõke, szép lányfejet köritenek…

Bûn-e, ha megálltam? Bûn-e, ha híttam?
Nagyon szerettem… mogbocsássatok!
Lám, megyek is már… Mily halottszagúak
Ezek a méntás, rácsos ablakok…