SIRKÖVÉRE

Jósága, mely miénk volt.
E sirban nem veszett el.
Párjához szállt a lelke
Ezüstös fellegekkel.

                (1917. Krasznojarszk,)

UTOLSÓ TÁNC

Most roppannak a roppant eresztékek;
Most bomlanak a bárgyú babonák.
Vágják már, vágják a szent kések
A zabolát, a zabolát.
Retteg a hajcsár; megfordult a csorda,
Papok, poéták, fel az oltárokra!
Zengjen a völgy és minden bús halom:
Forradalom,
Téged szomjaztunk eleitõl fogva.

Tealád ágyaz minden vércsatorna,
Könymosta árok, verejték-folyó;
Penészes gõg, úri tivornya,
Pince-salak, nyomor-kohó;
Tealád ágyaz minden arany-trágya,
Valahol gyülik gyülölt garmadába –
Te kelsz belõle fénnyel gazdagon:
Forradalom,
Nyomornak s fénynek lánghajú leánya.

Akit te ölelsz, elsápad a zsarnok;
Dúsak erében megdermed a vér.
Tárnák mélyén hozsánna harsog:
Trónjára a nép visszatér!
Bujik a hajcsár: ostort fog a csorda;
Nyomor és bõség most indul birokra.
Forr a harag már minden katlanon,
Forradalom,
Te fûtöd: Isten égõ csipkebokra.

Szent arcod elõtt leborulok térdre –
Távoli bús nép keserû fia.
Uri herék sok rab cselédje
Jajgat bennem, mert Rád kell várnia;
Rád, akit oly rég elnyomott az álom
(Uri beléndek altatott és mákony)
S most ébredsz frissen és fiatalon
Forradalom –
S végig táncolsz a vérszagú világon.

                (Krasznojarszk, 1917. III. 22.)

ARANYRÓL EMLÉKEZEM (1817-1917.)

Milyen csöpp volt, amire vágyott:
»Egy kis független nyugalom«, –
S a vámpirlelkû uzsorások
Azt sem adták meg, csak a sirhalom.

Nyûtt asztalnál szõtte-szõtte
Végszámra a legenda-selymet, –
S koldus-magának kimenõre
Egy köpenyegre alig-alig tellett.

Dámák és fõurak sora
Ült nála királyi ebédhez, –
S tõle nem kérdezték soha:
Hogy éhes-e és vajjon mire éhes?

Pedig éhes volt, ó de éhes
Ama »független nyugalomra«,
Melyben méltó dalt nagy szivéhez
Még olyan sokat dalolhatott volna.

Fáradt testét, kopott kabátját,
Mikor feltünt a szögleten,
Vámpir-Krõzusok megcsodálták
S azt mondták: mily nagy s mily igénytelen.

Azt mondták: – Ó mily szerény;
Bár volna sok ily nagyunk,
Ki tûri, hogy nagy szellemén
Mi tornyos arany-garmadát rakunk.

– Bár volna sok ilyen kebel,
Ki sose kér, csak ád, csak ád;
És ajkán még panasz se kel,
Mikor kiszivjuk szivét és agyát…

                        (1917. III. 30.)

HEGEDÛSZÓLÓ

Bús hegedû, beszélj az életemrõl,
Amelyet egykor szépnek szántam;
S mely most sötéten leng utánam,
Mint szemfedõ a sárga holttetemrõl.

Ifjú szerelmek, bízó büszke szárnyak,
(Ó én ifjú repülõ-vágyam)
Hogy elmerültek vérben, sárban!
Hogy elmerültek s mégis újra fájnak.

Napos tetõk, futó-rózsás erkélyek,
Melyekre föl-fölsóhajtoztam –
Napos tetõk, hol vagytok mostan?
Már sírig sír utánatok a lélek.

Érek-e még egy áldott menedéket,
Ahol a fejem lehajthassam?
Bús hegedû, altass el lassan:
Álmomba tán a kedves házba lépek;

A kedves házba, – melybe titkos esték
Láttak surranni ifjan, vágyón;
Látták lobogni ifjuságom…
Ha most látnának, tudom megkérdeznék:

– Ki vagy, ki vagy te, hajlott szürke vándor?
E házba büszke ifjat várnak,
És mennyegzõ lesz és vasárnap,
Ha õ jön, kinek szeme-szive lángol…

Arcom az árnyék még jobban befödné:
Lehet-e most, igy rázörgetnem?
Bús hegedû, sirasd el csendben,
Akit õ vár s ki nem tér vissza többé…

                        (1917. IV. 14.)

TOMPA (1817-1917.)

Középsõ gyöngy a nagy Triászban;
Te magyar ékszer sorsát nyerted:
Világ-napfényben, glóriásan
Messze ragyognak nálad nem nagyobbak,
Csak sokkalta szerencsésebbek.

Kirakatba te sose vágytál,
Se cifra dáma szép nyakába.
Mert nemesebb minden gyémántnál
A fény, amelyet jótevõn áraszt
Szelid lángú családi lámpa.

Téged a lámpa sorsa vonzott,
Mely vándorok elé világit.
Gyöngyért rajongnak a bolondok.
Áldott a lámpás, amely beragyogta
A bús apáknak éjszakáit.

                        (1917. IV. 17.)

BOLDOGASSZONY ÕRVÁLTÁSA

Holdmeresztõ Szent György éjén,
Mikor fölsír a csöpp gyermek,
Szibéria temetõjén
Kriptabontó Szent György éjén
Gyász-dobokat halkan vernek.

Magyar fejfák fölneszelnek.
Süppedt sírok szája nyílik.
Holdas éjben fehér leplek:
Csont-vitézek kelnek, kelnek,
S fölvonulnak, ahogy illik.

Száll a dobszó sírtól sírig.
Futó szél se zördit gallyat.
Sort a sorhoz némán intik,
S elindulnak, ahogy illik:
Szélen káplár, élén hadnagy…

Hótemetõk elmaradnak.
Már az Ural feketéllik.
Volga és Don ködhidat rak;
S alvó puszták, alvó falvak
Álmot látnak Vereckéig…

Kárpát alján véges-végig
Holdas fehér a mezõség.
Hazajárók érkezésit
Régi csontok nézik, nézik –
S tiszteleg a régi õrség.

Régi harcok régi hõsét
Ó-temetõ visszakapja.
Ezeréves bús örökség:
Boldogasszony gyümölcsössét
Régi õrség ujnak adja.

Boldogasszony az ablakba –
Apadt mellén sír az árva.
Uj õrsége már fölállott –
Szomoruan néz reájok
Magyarország patronája.

                (1917. IV. 30.)

TOMORY ÚR NAGYMISÉJE

Ült az érsek Kalocsában
Aranycsipkés szent ruhába.
Vágóhidra akkor indult
Szerelmetes sok báránya.
Vágóhidja akkor épült
Ezerötszáz-huszonhatnak.
Kalocsai nagy templomba
Nagymisére bekongattak, –
Nagymisére bekongattak.

Sápadt papok sugva jártak.
Már misére bekongattak.
Nagymisérõl Tomory úr
Hol maradhat? hol maradhat?
Hercegasszony a templomban
És a grófok várták, várták…
Tomory úr akkor fogta
Kilencfontos buzogányát, –
Kilencfontos buzogányát.

Szólt a kispap: Harangoztak…
Szólt az érsek: »Hallom, hallom.
Pogány felhõ kerekedik,
Elõbb azt kell szétzavarnom.
Ezer telkem aki adta,
Átkot szórna õsz fejemre:
Nyája élén pogány ellen
Tomory úr ha nem menne, –
Tomory úr ha nem menne.«

Szólt a kispap: Vár a fenség…
Szólt az érsek: »Csak hadd várjon!
Vágóhidra mostan indul
Szerelmetes sok bárányom.
Ezer telkem, sok jószágom
Ha magam nem, hát ki védje?
Tomory úr nem lesz rosszab,
Mint utolsó rongy cselédje, –
Mint utolsó rongy cselédje.«

Szólt a kispap: Megsértõdnek!…
Szólt az érsek: »Ördög bánja!
Mondd meg nekik: elõbbvaló
Mennem nékem a pogányra.
Mondd meg nekik: elõbbvaló
Halálraszánt sok cselédem.
Nagymisét ma ott szolgálok
A mohácsi csatatéren, –
A mohácsi csatatéren.«

S ment az érsek… Hercegasszony
És a grófok és a dámák
Tomory úr nagymiséjét
A templomban most is várják…
Mert ha ment is vágóhidra –
Nem ment a nyáj pásztortalan…
Igy volt szokás – (megkövetem)
Ezerötszáz-huszonhatban, –
Ezerötszáz-huszonhatban.

                (Krasznojarszk, 1917. máj. 12.)

FOGOLY HONVÉD TESTAMENTUMA

Pince-barakban redves beteg-ágyon –
Néhai honvéd-napjaim számlálom.
Luck alatt fogtak esztendeje nyáron,
Esztendeje nyáron.

Püspöki zsellér, markos magyar voltam;
Két öreg évet szenvedtem a frontban;
Muszkával, ráccal, taljánnal harcoltam;
Taljánnal harcoltam.

Püspöki zsellér, markos magyar voltam,
Ilyen hitvánnyá mégis leromlottam.
Én édes erõm, Uram-Isten, hol van?
Uram-Isten, hol van?

Pince-barakból halott pusztaságon
Szülõfalumba vezet-e még lábnyom?
Szülõházamat szabad-e még látnom,
Szabad-e még látnom?

Zselléri sorban, robotban, védetlen –
Teremtõ Isten, ugyan mit vétettem?
Püspököt, grófot hisz én süvegeltem,
Hisz én süvegeltem.

Rablógyilokkal ha gyilkoltam volna, –
Nem lógna rajtam koldus-ruha rongya;
Fegyházban is most tiszta ingem volna,
Tiszta ingem volna.

Teremtõ Isten, ugyan mit vétettem?
Gazdagok földjét hiszen én védettem!
S most a kutyám csak, ha szüköl érettem,
Ha szüköl érettem.

Most a kutyám csak, az ha rám ismerne,
Ha betévednék a régi helyemre.
Püspöki kasznár de tudom kiverne,
De tudom kiverne!

Jártányi erõm, hiszen annyi sincsen.
Ha szabadna is, nem mehetnék innen.
Magam szemetjét is nehéz kivinnem,
Nehéz már kivinnem.

Sok verejtékem televény tanui:
Nem birnálak már szakadásig túrni,
Jobb is talán már itten felfordulni,
Itten felfordulni.

Jobb is bizony már; jobb is mint megérnem,
Hogy úgy tengõdjek, kegyelem-kenyéren.
– Csak jó helyt tudnám kis árva cselédem,
Kis árva cselédem.

Zivatar elõl árvagyerek-úton
Akad-e fészer, ahová megbújjon?
Akad-e jószív, melyhöz odabújjon?
Melyhöz odabújjon.

Ezt a fityegõt (ezüst érem, vagy mi)
Apai jussul ha meg tudná kapni –
Testámentummal rá szeretném hagyni,
Rá szeretném hagyni.

Mutassa meg majd, – ha erõre kaphat, –
A gróf uraknak, a püspök uraknak, –
Ez a vitéz jegy beszéli ugyancsak,
Beszéli ugyancsak:

Zsellér-robotban bús ina-szakadtak,
Kik életükben csak másnak arattak,
Vérrel váltottak jogot a fiaknak,
Jogot a fiaknak!

                (Krasznojarszk, 1917. V. 16.)

EGY GYÖNGÉD LELKÛ GRÓFNÕHÖZ

Irtózik már a vértõl, drága grófnõ?
És unja a panaszt?
A sirokon már harmadévi fû nõ
S meg mindig ás a sirásó paraszt.
Irtózik már a vértõl?
És unja a panaszt?

Gyémánt-függõs kis gyöngykagyló-füleknek
A jajszó csúf zene.
Csak lágy szonáta altatná a lelket!
És hárfák halk pengése kellene.
Gyémánt-függõs füleknek
A jajszó csúf zene.

Függönyt, függönyt a rémült ablakokra!
Az utca csupa sár.
Tetõig véres tetemmel rakodva
Nyargal ott künn a halottas batár.
Függönyt az ablakokra:
Az utca csupa sár.

Nemes illatszert is kell szórni szerte:
Oly vérszagú a lég.
Álmodva dõlni a lágy kerevetre
Tömjénszag nélkül lehetne-e még?
Illatszert is kell szórni:
Oly vérszagú a lég…

Szent irtózása meghat, drága grófnõ,
S tán könnyre is fakaszt,
Ha én vagyok a párisi szabónõ –
S nem csak egyszerû falusi paraszt;
Szent irtózása meghat.
S tán könnyre is fakaszt.

De, Istenemre, mindenki irtózhat,
Grófnõ, csak nem kegyed:
Mikor pusztitón egymásra taposnak
Egymásra hajszolt, vérzõ emberek.
Ó, mindenki irtózhat,
Grófnõ, csak nem kegyed!

Mert hol volnának mind a drága prémek,
Fûszeres illatok, –
Ha vére árán is nem szerezné meg
Méltóságtoknak az a sok halott?
Hol volnának a prémek,
Fûszeres illatok!

S a gyémánt függõk, brilliáns nyakékek,
Habos selyem-csudák
Öt világrészben hová rejtõznének,
Ha nem küldnének értük katonát?
Hol volnának az ékek,
S habos selyem-csodák?

Hol volna mind-mind a szentséges pompa
Prém és lágy kerevet,
Ha nem kelnének értük bús birokra,
És vér nem folyna olykor viz helyett?
Hol volna mind a pompa,
Prém és lágy kerevet?

Dolgozni kéne akkor, drága grófnõ,
És sülni a napon!
Mert nem szállitna párisi szabónõ,
S nem szállna sült galamb az ablakon.
Dolgozni kéne, grófnõ,
És sülni a napon.

Dolgozni, drága grófnõ, ugye inkább
Rémitõ gondolat?
Ó, gyöngéd lélek, miért irtózik hát,
Mikor sebet lát s könnyes arcokat?
Dolgozni: ugye inkább
Rémitõ gondolat?

Hervasztni halvány, selyem-pólyás testét,
Ez ékszeres babát,
Melynek játékot hoznak csak az esték
S gyönyört gyöngyöznek csak az éjszakák.
Hervasztni halvány testét
Ez ékszeres babát!

Ó, akkor bizony – mint egy parasztlánynak,
Ki dolgos és kemény –
Rubintok helyett pipacsok nyilnának
A szõke grófnõ lágyfürtös fején.
Mint egy parasztlánynak,
Ki dolgos és kemény.

S valahol, akkor, mint Meseországban,
Megérné majd a föld:
Égi harmattól s nemcsak véres ágyban
Szökne kalászba a tavaszi zöld.
Akkor Meseországban
Megérné majd a föld!

                (Krasznojarszk, 1917. jún. 1.)

ISTEN KEGYELMÉBÕL

C…-Selo, 1917. június.

Isten kegyelmébõl,
Aki büszkén voltam
Bús oroszok cárja:
Palota-toronyban
Porkoláb-lakattal
Vagyok most bezárva.

Isten kegyelmébõl
Ki százezret vertem
Keserû lakatra:
Most a torony-börtönt
Saját porkolábom
Magammal lakatja.

Isten kegyelmébõl
Boldog béke cárja,
Az lehettem volna.
Kalászos partok közt
Mint a mese-folyó
Folyt volna a Volga.

Isten kegyelmébõl
Ami kincset öltem
Öldöklõ csatákba:
Minden muzsikomnak
Elszállt volna attól
A nyomorúsága.

Isten kegyelmébõl
Ami erõt öltem
Pusztító hadakba:
Nyomorgó magának
Minden muzsik abból
Palotát rakhatna.

Isten kegyelmébõl –
De nekem vér kellett,
De nekem jaj kellett.
Anyák ájulása,
Fiak pusztulása
Bódító szerem lett.

Isten kegyelmébõl
Ölje, falja egymást
A nyomorgók hadja!
Csak mi-szent-felségünk
Nebánts-virág-házát
Lakodalom lakja!

Isten kegyelmébõl –
Ó, világ-veszettség!
Ó, vérontó játék!
Palotám helyett most
Egy muzsik-kunyhóban
De szívesen hálnék.

Isten kegyelmébõl
Valakik még vagytok
Isten büntetése,
Ti kevély kardotok
Úgy emeljétek fel
Békesség-szegésre:

Isten kegyelmébõl
Visszacsap a mélybõl
Rabszolgák haragja;
S palota-toronyban
Ti is kerültök még
Porkoláb-lakatra.

        (Krasznojarszk, 1917. VI. 4.)

ÜZENET A KÓRHÁZBÓL

Asszony, van-e még imádságod?
Mert nem segit más, nem segit más,
Csak kulcsolt kéz, esengõ sirás:
Lesirni az Irgalmasságot.

Talán szolgája a halál
Mégis, mégis egy nagyobb úrnak,
Ki egy életet még megnyujthat,
Ha imád hozzá eltalál.

Asszony, találsz-e hozzá hangot?
Én csak kegyetlenségét láttam
S csak keserû szót hordok számban.
Ne hallja meg, ha én sóhajtok.

Ne lássa meg vádoló arcom –
Csak a te rémült szíved lássa!
Ha irgalmához nem találsz ma;
Holnap a neved: özvegyasszony.

                (Krasznojarszk, 1917. jún. 5.)

TESTVÉREM ÁGYA MELLETT

Én még vetkõzöm este,
S reggel felöltöm nyûgös rabruhám:
Minthogyha volna cél, amely után
Béklyózott lábbal indulni lehetne.

Még a percet lesem;
Szabadulásért a távolba sóhajtok:
S szivemre is, mely annyit sajgott.
Rá-rászorítom figyelõ kezem:

Most… most… jön talán –
Jön a bujdosó Messiás: a béke.
Vagy, hogy szakadjon minden kinnak vége:
Kaput nyit már az irgalmas halál.

Neked megnyiltak a kapuk –
És mind a kéklõ, fénylõ távolok.
Jóságos ajkad azért mosolyog,
Mint fáradt gyermeké, ki elaludt;

Mint gyermeké, kiért anyja kiált,
Hogy naplementén hazatérjen –
S a jó gyermek bágyadt-fehéren
Letesz kezébõl kardot, trombitát.