OROSZ TÁJKÉP

Bogáncsmezõben süppedt szalmaviskók.
Egy-két kéményen gyér füst karikáz át.
Bus faluvégen néhány szélmalom
Szégyenli hosszu dologtalanságát.

Viskók sövényén szennyes sárga rongy,
Szemét és pernye poshad garmadába.
S a dombon gõgös kõházat kapott
A Láthatatlan és kevély szolgája.

Térdig szakállas õsz muzsik halad;
Kezén egy gyermek, – a tegnap s a holnap –
Robotra mennek. S a templom elõtt
Gondjaik alatt a földig hajolnak.

                                (Inza, 1915.)

RAB MAGYAR IMÁJA

Csukódjatok be, rácsos ablakok;
Isten szemei, csak ti nyiljatok:
Isten szemei, fényes csillagok,
Rabságos éjben, bús térdeplésben
Lássátok szegény esdeklõ rabot.

Magyar tanyákon zúg a fergeteg;
Magyar határon dúl a vad sereg.
Isten szemei ébren legyetek,
S kit vert sok átok, ti virrasszátok,
Ti virrasszátok árva népemet.

Kárpát sziklái égig álljanak;
Tokaj vesszõi vassá váljanak;
Tépjétek össze, erdei vadak,
Ki gyûlölt kézzel rombolna széjjel
Ezer esztendõs szent oltárakat.

Kunság mezõin ami megterem,
Ölõ fegyverben ólommá legyen.
Magyarád mustja méreggé legyen:
Tiszai tájon kunyhó se álljon.
Kunyhó se álljon soha védtelen.

Csukódjatok be, rácsos ablakok, –
Erdõk szálfái, mind õrt álljatok.
Isten szemei, fényes csillagok,
Rabságos éjben, bús térdeplésben
Igy imádkoznak a magyar rabok.

                        (1915. május.)

ZÚG AZ ITÉLET HARANGJA

Áll-e még lesben haramja,
Ki nem támadt a magyarra?
        Itt az óra,
Virradatig áll a tor.
Zúg az itélet harangja, –
Áll-e lesben még haramja?
Álljon elõ a lator!

Ezer évig mindig ûzve,
Tíz hónapja talpig tûzbe.
        Csak az Isten
Meg a germán mivelünk.
Zúg az itélet harangja, –
Áll-e lesben még haramja?
Álljon elõ, fizetünk.

Félkarunkkal félvilágnak,
Másik féllel száz zsiványnak.
        Talján ringyó,
Kapóra jössz legalább.
Fizetünk, mert úri munka, –
S ilyen-olyan pereputtyra
Ha kéz nem jut, jó a láb.

Ezer évig jó kenyérrel,
Most fizetünk vassal, vérrel.
        Vértanúink,
Áldón nyujtják kezüket.
Zúg az itélet harangja, –
Zúgasd, zúgasd sok haramja, –
Most válik meg, mennyit ér a becsület.

                        (1915. május.)

KISENEW VÉNJE

Fehér szakálla övig ér;
Reszketõ keze irást forgat.
Könnyétõl sós a rossz kenyér,
Mit rabtartói elé dobnak.

Hány éve húzza az igát?
Mindentúdó Jehova tudja.
Egy évszázadra visszalát
S szíve a bánat száraz kutja.

Az éjszakában felriad.
A sziv megáll a nyûtt kaftánba.
– Ne bántsátok lányaimat!
Ó Kisenew rút éjszakája!

Ott lett az élet semmivé,
S azóta már halálig sírás.
– Kié vagy Isten, hát kié?
Kérdi, de nem felel az írás.

Imádkozhat már szüntelen
A kegyelemnek angyalához, –
Nem lesz számára kegyelem,
Akit a vén zsidó megátkoz.

KÖNYÖRGÉS AZ ÁLOMHOZ

Mutasd meg, Álom, igy imádkozom,
Mutasd meg képét drága kedvesemnek,
Ha alkonyatkor kertjébe oson
S rózsái láttán könnyei peregnek.
Arca szinébõl rózsái szinének
Adhatott volna, amikor öleltem, –
Jaj, de azóta nála fehérebb,
Nála fehérebb,
Fehérebb rózsa nincs a rózsakertben.

Mutass meg, Álom, engem is neki,
Mikor szép fejét párnájára hajtja.
Érezze meg, hogy most is szereti,
Ki, úgy él messze, mint az erdõk vadja.
Vérzõ nyarunk még hány síró õszbe fut,
Mig édes arcát egyszer újra látom?
Érezze meg, hogy nálam szomorúbb;
Nálam szomorúbb,
Szomorúbb ember nincsen a világon.

LANTOS ÉNEK PRZEMYSL MEGVÉTELÉRÕL

Sasok vára ellen muszka ármádiák
Mikor sokasodtak,
Halál zsoltárait ottan én daloltam
Végvári sasoknak.
Halál zsoltárával végvári szép sasok
Mikoron kiszálltak,
Muszka toportyán közt véres aratása
Volt ott a halálnak.
Ha én kiáltottam: rajta, magyar, rajta,
Tíz muszka kevés volt akkor egy magyarra.

Sasok vára ellen muszka toportyánok
Hogy felkerekedtek,
Mint a sebes zápor hullott a golyója
Gyilkos fegyvereknek.
Mint a sebes zápor úgy ömlött a vér ott,
Árkok kiöntöttek, –
De a sasok vára muszkák rohamára
Mégse, mégse dõlt meg.
Ha én kiáltottam: vágjad, magyar, vágjad,
Sûrû gyásza volt ott a fekete cárnak.

Sasok vára körül muszka toportyánok
Addig ólálkodtak, –
Barmai elfogytak, karmai elkoptak
Végvári sasoknak.
Kutak kiapadtak, férgei dagadtak
Mételyes oduknak.
Ó iszonyú napok: végvári szép sasok
Döghúson pusztultak.
S mely gõggel nevette muszkák lihegését,
Sasok büszke várát bevette az Éhség…

Verje meg az Isten, hetedízig verje,
Aki benne vétkes;
Ne segítse vissza fiút az anyjához,
Testvért a testvérhez.
Lassú sorvadásán csak a temetése
Legyen neki ünnep, –
Döglõdõ kutyánál aki kutyább sorsra
Juttatott bennünket, –
Hogy akik ott voltunk muszka farkas réme,
Penészes börtönben sírunk fel az égre.

                                (1915. júl.)

ÓDA A GYÛLÖLETHEZ

Véres szemekbõl vörös virágok
Nyilnak ki rátok, amerre mentek;
Lángvirágai vad gyûlöletnek.
Hej, õsi szittyák, hõsi germánok,
Õs gyûlölködõk sok száz év alatt,
Végre a vérben egymásra találtok,
Hej, õsi szittyák, hõsi germánok,
S vérrokonokká gyûlölet avat.

Áldassék mindig édes szülõje
Vak gyûlöletnek: erõ és szépség;
Szittya vitézség, germán egészség.
Fusson a hitvány mindig elõle
Ahol csak látja lobogótokat:
Hej, õsi szittyák, hõsi germánok,
A gyûlölet lett új talizmántok
S új századoknak legendákat ad.

Gyûlöl a frank és gyûlöl a barbár,
Mert gyöngeségen sohasem értek.
S mert ravasz útján el sosem érhet,
Gyûlöl a tolvaj tengeri kalmár.
Gyûlölet-tenger száz örvényére
Gõggel tekint le a testvér-gálya;
Száz vihar tépi, száz orkán vágja,
S várja a révben isteni béke.

Nyiljon csak, nyiljon vörös virága,
Véres virága vak gyûlöletnek,
Nyiljon csak, nyiljon, amerre mentek.
Törpe tekint csak így a titánra,
Ha veszett mérge mind haszontalan.
Virága alatt vad gyûlöletnek,
Testvértitánok, érik már nektek
Jövõ gyümölcse: áldott színarany.