FERENC FERDINÁND JÁR A HADAK ÉLÉN

Szent László óta aludt a legenda,
És csodás fénnyel ime újra támadt:
Szent dördüléssel ajtaja kipattant
Az artstetteni szomoru kriptának.

Szent dördüléssel ajtaja kipattant
S lovára pattant a legendás herceg.
Ferenc Ferdinánd jár a hadak élén,
S orgyilkos-ország rettegéssel reszket.

Ami siralmat ránk küldeni készült
Orgyilkos-ország irtó cselszövénye:
Véres nyomornak, könnyes szenvedésnek
Mostantól fogva mindörökre vége.

Mostantól fogva mindörökre vége.
Ijesztõ rémnek, csüggedt halálvágynak.
Virágos, ékes szentelt fegyverek most
Utat a boldog, szebb jövõbe vágnak.

Anya ne sirjon, szeretõ vigadjon
És csókkal áldja hû vitéze kardját.
Ami most készül: anyakeblen csüngõ
Gyermekek is mint férfiak akarják.

Ami most készül, szent leszámolás lesz
S nyugalom, áldás, béke a Jövõnek.
Virágos ékes fegyverünk nyomában
Nagy Békeország vasfalai nõnek.

Szent László óta aludt a legenda
S most egész világ ujra ámul fényén.
Szent dördüléssel mikor dörg az ágyu,
Ferenc Ferdinánd jár a hadak élén…

                        (Szabadka, júl. 30.)

LEVÉL A GRÁNICRÓL

Kelt levelem már
Polyákországba.
Iróasztalom:
Katona-láda.
Irószerszámom:
Panganét vége;
Aki olvassa,
Békesség véle.

Aki olvassa,
Könnye száradjon,
Drága kis szive
Meg ne szakadjon.
Sose gondoljon
Csunya halálra –
Vidáman él itt
Hû katonája.

Nap süti napszám
S ha hüs az éjjel,
Betakaródzik
Csillagos éggel:
Éhét elveri
Jó bádog-csajka;
Tükörnek is jó,
Ha kedve tartja.

Kedvese – látni
Ha vágya támad,
Csak sarkantyut ád
Felhõ-lovának.
Át a Tej-uton
Patkója villog:
Hazáig: hip-hopp,
Vissza is hip-hopp.

Vadon erdõn ha
Állitják posztra,
Vadon magányát
Van ki megosztja.
Zörren a sürü,
Szive se dobban,
Fegyvere tussát
Öleli jobban.

Fegyvere tussán
Úgy ég a képe,
Mintha simulna
Párja ölébe…
Jó katonának
Igy fogy a napja –
Polyákországban,
Hû szivvel igy vár
Vig virradatra.

(Lengyelország, augusztus.)

A NAGY DÁRIDÓ

Megcsókolom az anyám arcát,
Élõ-halott régen szegény.
Szemébõl, a drága gyémántból
Kihült a régi égi fény.

Koszorut köt ifjú fejemre,
S ki gyermekét a széltõl óvta,
Most pántlikásan ugy bocsát
A pokolbeli dáridóra.

A dáridón már zene zeng:
Sipit a halál acélsipja;
A kartács vad cimbalma zug;
Nagydob szavát ágyú gurítja.

A dáridón vár táncosom
S vezet a gyõzelem torára.
Ki busan csüng az életen,
Csak annak nyilik ott halálfa.

Ki már megitta víg borát
S nevetve jár a förgetegben,
Virágos, hetyke csákójáról
A halálmadár messze reppen.

S ki a Szent Nõtõl bucsut sem vett,
Csak úgy ment el, mint dáridóba,
Anyám sugja: mind visszatér
Forró és szent gyõzelmi csókra.

        (Lengyelország, aug. 20.)

ÕRSÉGEN

Sötét felhõk sürün esõznek.
Szürke csuhát ölt a lengyel határ.
Visztula hidján alkonyi csöndben
Kongó léptekkel egy katona jár.

A hidon túl halál ül lesben.
Esõ szitál felhõgomolyból.
S Visztula hidján a katona
Egy mesebeli nõre gondol.

A drága nõ most merre van –
És merre-merre minden szépség?
Visztula hidján a katona
Számolja a szive verését.

Minden verése messze dobban,
Szemét a messziségbe vájja.
S kongó lépések elviszik
Alkonyodó hazai tájra.

        (Lengyelország, aug.)

VASÁRNAP A SÁNCON

– Látod, pajtás, a Göncöl-szekerét?
Rudja mutatja a hazai tájat.
– Szép kedvesem most irja levelét –
Jó a csillagnak: az most odaláthat.

– A kis fiam most ébredt fel talán
Elsõ álmából az anyja ölében.
Századszor kérdi: hol van az apám?
– Jó asszonyod majd mesél neki szépen.

…A szobánk olyan kedves és meleg,
Irta utolszor drága levelében.
– Olyan kedves már a csöppnyi gyerek,
Mikor föltérdel az anyja ölében.

– Pajtás, húzódj csak erre közelebb.
A golyó ott a földet mind kivágta.
Jobb lesz nekem a te fekvõhelyed –
A kicsi fiad ne várjon hiába.

Nekem nincs fiam, aki hazavárjon…
…Fönt a sápadt hold véresõt mutat.
Két magyar vitéz beszélget a sáncon –
Minden jólélek dicséri az Urat.

                        (Augusztus végén.)

ÉNEK A GRÁNICON

Idehallom a rónák pihegését.
Vad hegyek orma vérrel tarajos.
Rab népek átka: rettentõ pribékség
Fegyverünk útján rongyként szakadoz.

Idehallom a világ lihegését.
Vajúdó méhe szüli a jövõt.
Szabadság, nagyság, szerelem és szépség
Magját érlelik messzi vérmezõk.

Fölszállok hozzád, Világ Magvetõje,
Ki sziklákat mint pelyheket sodorsz,
Fölszállok hozzád – népem hegedõse –
Idõk és népek nagy istene: Sors.

Életemet, e drága pohárt, zengõt
Csordultig vérrel kezedbe adom:
Öntözd vele a boldogabb jövendõt,
Jövõ virága nyiljék gazdagon.

Jövõ magyarját minden ág ne huzza;
Rémlátás réme ne háljon vele.
Csodára keljen áldott magyar buza:
Aki vetette, az arassa le.

A gyermekért, kit anyja méhe hord még;
A testvérért, ki rémületben élt;
A drága nõért (csókja ajkamon még)
Fogadd el tõlem e pohárnyi vért.

Fogadd el tõlem, Világ Magvetõje,
S ha kezdõdik a boldog aratás,
Engedd Uram, hogy nyilhasson belõle
Hazai rónán egy áldott kalász.

                        (Lengyelország, augusztus.)

MAGYAR KATONÁK DALA

Lángoló vörösben
Lengyel hegyek orma.
Látlak-e még egyszer
Szülõfalum tornya?
Kinyilik-e még rám
Egy kis ablak szárnya?
Meglátom-e magam
Egy szelid szempárba?

Vigye a levelem
Bugó galamb szárnya,
Az én édesemnek
Szép Magyarországba.
Mondja el fenszóval:
Semmi bajom nincsen.
Mondja el halkabban:
Megszakad a szivem.

Mondja el fenszóval:
Erdei haraszton
Édes-csöndes álmát
Fegyverben virrasztom.
Mondja el halkabban:
Járok piros vérben;
Esti harangszókor
Imádkozzon értem.

Viszi már levelem
Búgó galamb szárnya
Hozza is a választ
Kilencednapjára:
Esti harangszókor
Talpig hófehérben
Gyönyörû virágszál
Imádkozik értem.

Járhatok már, pajtás,
Térdig piros vérben:
Az én édes párom
Imádkozik értem.
Vissza is imádkoz
Az ég meghallgatja:
Ha nem karácsonyra,
Virágvasárnapra.

                        (Szeptember.)

ÜZENET A KEDVESNEK

Csak az busit, ha itt halok meg, kedves,
Nem járhatsz majd ki virágos siromhoz.
Nem járhatsz majd ki szelíd õszi este,
Mikor oly jó már temetõbe járni
S a sir füvét, mint a hajamat szoktad,
Gyöngéd ujjakkal borzolja a szél.

Oly könnyü volna ott a szemfödél,
Mint fehér ágyad selyem takarója.
S alatta, csöndben, õsztõl csendes õszig,
Amíg te, kedves, gyászruhádat varrnád
És néha-néha arcképemet néznéd –
Halottak napját mosolyogva várnám.

Sirom fölött egy csonka szürke márvány
S fölébe hajló szomorufûz lombja
Beszélne halkan csonka életemrõl
S halottak napján mécs világa mellett
Temetõ-járók nevemet betûznék:
Szegény költõ volt, s még csak harminc éves…

…De itt, jaj, itt oly szomoru lesz, édes,
Dérlepte tarlón elhagyva feküdni.
Vén varjú kopog szikkadt koponyámon,
Amelyben akkor az utolsó álom,
Halál-bánatos végsõ drága rim,
Tehozzád küldött búcsú-üzenet lesz…

…És nem jut hozzád soha, soha, kedves.

                                (Przemysl, szept. 18.)

TÁBORTÛZ MELLETT

– Mikor hasadoz már
Jó Kovács pajtásom
Fellege a ködöknek?
– Hasadoz már, pajtás,
Ágyúink szaggatják,
Hallod-e, hogy dörögnek!

– Három hete lesz már:
A napot se láttuk.
Azt se tudjuk, hol kel fel.
– Nem is addig, pajtás,
Míg innen a muszka
A pokolba nem nyergel.

– Köpönyegünk szine
Nem látszik a sártól,
Mely két hete ráborult.
– Legalább a muszka,
Ha rá-ráriasztunk,
Nem láthatja táborunk.

– Várunk sorompóján
Ugyancsak dobol már
A béke-cár sok vadja.
– Annyi baj legyen csak,
Jó helyen kopogtat,
Van ki vigan fogadja.

– Béüzent a beste
Mult szombaton este:
Adjuk oda várunkat.
– Ha neki nem jó kint,
Nekünk elég jó itt,
Arról ugyan kódulhat.

– Rohamra is indul,
Azt hiszi bolondul:
Birja, mint a huszárok.
– Jó várunk tövében
Muszka-temetõnek
Elég széles az árok.

– Nézd már, az ebadta,
Fészkét hová rakta
Sátrunk mellé egy gránát.
– Csak szivarom volna,
Sistergõ tüzénél
Rágyujtanék legalább.

– Akad még egy kurta
Bent a bornyu-zugba,
Ha egér meg nem ette.
– Budai portámra
Ha betévedsz pajtás,
Havannát kapsz helyette.

– Rözsét hozz regruta,
Hadd lobogjon vigan,
Eb vacogjon szomorun.
Szivarunk füstjénél
Már mi csak kivárjuk,
Míg a muszka beleun.

                (Przemysl, okt.)

CSODÁK.

Mindennap uj csodára ébredek:
Hogy élek még, ó hihetetlen épség.
Hogy hall e fül és látnak e szemek,
S az arcom érzi jeges szél csipését.

Mindennap uj csodára ébredek:
Hogy élek még, ó mesebeli jóság.
Hallom: haraggal bugnak a hegyek;
Látom: az erdõt lángok lobogózzák.

Látom: a réten a vakand-lyukat
Halálos ágyúk vaskölykei turják.
Fönt egy gépmadár csillagot rugat,
S harsogni hallok gyõzedelmi hurrát.

Mindennap uj csodára ébredek:
Hogy élek még, túl ennyi véres harcon.
Ó hogy gyõzni tud minden vész felett
Egy imádkozó, édes, gyönge asszony.

                                (Przemysl, okt. 3.)

LEVÉL NYUGATRA

Hol vagytok most, kis »intellektüellek«,
Kiket bus század baljós vége ellett?
Szent nyugat elõtt rajongva térdeplõk,
Kik lehánytatok minden józan gyeplõt;
Gúnyos mosolygók ideálra, honra,
Kiknek a »New-York« volt a Pantheonja;
Kik ígértétek a szent Holnapot,
S akik tegnap is hátra voltatok.

Hol vagytok mostan, fránya franciások,
Kis erótikák, tucatóriások?
Csörög-e még a sok kis szélkereplõ,
Amelynek szép volt minden ami szeplõ?
Magyart és multat szánva nézdelõk,
Nyugati szesztõl kótyagos velõk,
Koraszült bölcsek, véznák, betegek
Mit érez mostan horpadt melletek?

Hol vagytok mostan, kerge planétásak?
A vihar földjén csak egyet is lássak.
De hol vagytok haj? Merre csak szemem lát,
Vasizmú hõsök verik a gyehennát,
Mely odvaiból zúgva tör elõ.
Csönd, kis fiuk, csönd, – beszél az erõ.
Nevetek mától: csiba, korcs javas!
Halljátok: beszél az Erõ s a Vas.

Halljátok: sorsunk egy marad a földön,
Míg csak Krisztusra kereszt vár és börtön.
E földet s mit rajt teremt a zseni,
Paraszterõnek kell megvédeni.
Mert elsodorja véres áradat,
Ki vérengzõk közt védtelen marad
És hová kéne, hogy elbujjatok,
Ha idevárnánk – azt a nyugatot!

Az a Nyugat, melyet majmoltatok,
S melytõl vártátok a szent holnapot,
És a vad Észak, melyet épülésül
Rajzoltatok, már rothadt a penésztûl.ü
S akik megtartják néktek a világot:
Erkölcsben tiszták, harcban óriások,
S azoknak marad magtárjuk egész,
Kiket ki nem kezd a világpenész.

Halljátok ime s megtartsátok észbe
Koraszült kornak sok kis csenevésze:
Korhadt fa törzse, min harkály kopácsol,
Földre zuhan már vihartámadáskor.
Csak szálas fenyves, melyben sasok hálnak,
Állhat ellene szél forgatagának
És jöhet vihar világkeverõ:
Mosolyogva állja szüz magyar erõ!

                                (Przemysl, okt.)

VISSZAVISZ A SZOMORUSÁGOD

Magammal én már elvégeztem
Minden dolgát az elmulásnak.
Felgyújtottam lelkem csillárját,
Hogy halottan is fényben lássad,
Akit egyszer szeretni tudtál.

Akit egyszer szeretni tudtál,
Az élettõl ne várjon többet.
Vigan szóljon: minden betellett
S a halálágyú düböröghet,
…Csak ne tudnálak szomorunak.

Csak ne tudnálak szomorunak –
Jöhetne már az örök semmi.
De igy még nem szabad meghalnom –
Mert olyan szomoru tudsz lenni –
S visszavisz a szomorúságod.

                        (Przemysl, okt. 10.)

ITÉLET NAPJAI

Szivárvány-hidján lassan lépkedett, –
Sárban és vérben dideregtem én;
A lõporfüst fojtotta mellemet
És láttam õt, a Seregek Urát,
Mint egykor Mózes a Hóreb hegyén.

Sárból és vérbõl, ahová vetett,
Hogy megláthassam borzasztó szinét,
Hozzá emeltem csüggedt lelkemet
És láttam õt: sugárzó kezeit
A vérnek földjén hogy terjeszti szét.

S szólottam hozzá: »Te félelmetes,
Kinek percei hosszú századok,
Tekints e népre, a te néped ez,
Mely nem akart: csak élni, élni, élni
És boldogan dicsérni szent napod.«

Hullott az ólom, mint a jégesõ;
Ágyúk bömböltek, mint veszett bikák,
Halált sikoltott tenger puskacsõ
S szivárvány-hidján amerre haladt,
Gránátok fujták a füst-glóriát.

S szólottam hozzá: »Te tudod, Uram,
Ez a te néped, és békét akart.
De gyilkos fajta s minden fajtalan
Sötét haraggal fente rá vasát,
Míg hüvelyébõl kirepült a kard.«

Az ágyú dörgött, és a vér ömölt.
Komor október küldte már ködét.
S acélcsillagok csóvái elõtt
Mint lángot fogott gyászdrapéria
Hasadozott a végtelen sötét.

S harmadszor szóltam: »Te tudod, Uram,
Hogy Észak és Dél ránk fenekedett.
Most összecsapott a lávafolyam –
Seregek ura, igazságos Ur,
A végek napján tégy itéletet!«

…S jött az itélet: szörnyü és igaz,
A föld epéjét itt okádta el.
Vonitva tört ránk az orosz csikasz
És sebét nyalva messzire inalt.
Száz árok tellett büzhödt vérivel.

S mire a nap kelt a hegyek mögül,
Az õszi sár mind hült vérrel kevert.
Vércsék és varjak rut serege gyült
S két napi járón temetetlenül
A világrablók holtteste hevert.

                                (Zuravica, okt.)

IMA A LENGYEL DOMBON

A deres dombon véres ponyva,
Halott vitéz halotti leple.
Lengyel dombon áll a gyászpompa:
Õszi virág, véres virág,
Lõszerládából egy kereszt
S száz ágyuszó a gyilkosokra.

Széttakarom a véres ponyvát,
Halott vitéz halotti leplét
S rám merevül szépséges arcod,
Testvér, ki itt rohantál nemrég
S ki megharcoltad már a harcot.

Halántékod piros sebét
Megitatom forrás vizével,
Fiatal állad felkötöm,
Összekulcsolom kezeid,
Testvér, ki némán fekszel itt
Bus szádban a halál izével.

Lengyel dombok õszi virágát,
Didergõ pár szál margarétát
Összeszedem árva csokorba
S szivedre tûzöm szomorun.
Testvér, már tõlem ugy fogadd,
Mintha asszonyod szedte volna.

Hû asszonyod, ki mostan is
Kijár eléd a kisajtóba,
Kijár elébed minden este
S nem tudja, miért szomorubb.
Nem tudja, hogy a lengyel dombon
Én szórok már föléd virágot
És mondok egy imát helyette:

»Foganjon meg a forró átok,
Mit fiát vesztett anya mondhat,
Mit párja-vesztett kedves mondhat:
Száradjon el sátáni teste
Száradjon el az átkozottnak;

Szemét kerülje könnyü álom,
S ha álmodik, varangyok lepjék;
Sebesedjen ki lázban bõre,
S kutyája fusson messze tõle,
Mikor megérzi leheletjét.

Undorodjon tõle a kedves,
Rohadjon el szájában méze:
Ki halálod és e vértengert
Fehér cárok pokolvárában
Valaha orvul felidézte.

Foganj, foganj meg forró átok,
Ámen, ámen!«

                És aztán hajrá,
Hajrá csak egyre közelebb,
Hajrá új harcon, véren által,
Hol gyõzelem virága nyit –
Csak megszoritom hült kezed,
Testvér, te drága, aki itt
Kibékitettél a halállal.

                        (Siedliska, okt.)

ÕRTÛZNÉL

A csapat nyugszik. Ma éjjel én virrasztok,
S virrasztanak az õrzõ csillagok.
Parázs fényében pirosló szép arcok –
Ma jól végeztük megint a napot.

Megolvasom: egy… kettõ… Mind megvannak!
A mellek járnak, mint a fujtató.
Hejhaj, fiaim, e széles mellekre
De rég nem borult csókolni való!

Szálljatok erre, álom angyalkái,
Egy-két óra csak, ami jár nekünk.
Hamar befogni a Göncöl-szekérbe:
Egy-két órára otthon lehetünk.

Mint a sárkányok, Ugy rohantak nappal
S most Ugy alusznak, mint a gyönge bárány.
Császár hadnagy már mosolyog is hozzá:
Ott jár a kópé a más háza táján.

Kend, Bogdán sógor, ma megint kirugott;
A fogát is kend ott hagyta kishiján –
Négy muszka ellen… Ha haza nem jön kend,
Mit szól majd az a szabadkai kislány?

Szabó pajtás már rendesen csinálta:
A muszka sorból kettõt kikeritett.
Most ott választ a dabasi vásárba
A babájának mézeskalács-szivet.

Kovács uramnál biztosan szüret van:
Olyan jóizût csettintett a mustra.
Budai korcsma cégérén is lóg már,
Akit levágott, a tarfejü muszka.

Mihály még most is rohamot kiáltoz, –
Abból hiszen csak majd ma is kijut.
Dörög is már a muszkaszomoritónk –
Hahó! hajnallik. Jó reggelt fiuk!

                                (Pikulice, okt.)

KÖNYÖRGÉS HARC HAJNALÁN

Nem kérem, Uram, hogy reám tekints
És lássad: nincs még a föld kerekén,
Ki haragodhoz közelebb jutott,
Mert Jóbnál jobban megszenvedtem én.

Aláztál engem barmok vályujáig
S hajcsárt rendeltél urnak én fölém.
S mikor lelkemben szent rózsáid nyiltak,
Senyvedni hagytál bodzafák tövén.

És mégse kérem, hogy énrám tekints,
S megsokald szörnyü vezeklésemet,
Csak õt tekintsd, a gyöngét, szomorut,
Aki sohase vétett ellened.

Uram, szépséget te adtál neki
S te adtad nékem a zengõ igét.
Ha engem elnyel itt a vérözön,
Uram, szépségét ki zengheti még?

Ki mondja néki eztán: »Gyönyörüm,
Az ég legdrágább ajándéka vagy.«
Igy elhervadni engednéd-e õt,
Ó, én Uram, kit jónak mondanak.

Lásd, nem dícsértem még meg a szemét,
Melyet házadban most bánattal süt le.
Uram, könnyekben usszon-e a szem,
Mely jóságodnak legfényesebb tükre?

Nem kértem, Uram, tõled semmit is,
Mert nem alkottad kérõ szóra szám;
S most mégis kérlek, szegény életem
Ajándékul add néki, jó Atyám!

                                (Przemysl, okt. 28.)

CSAK EGY ÉJSZAKÁRA…

Csak egy éjszakára küldjétek el õket;
A pártoskodókat, a vitézkedõket.
        Csak egy éjszakára:
Akik fent hirdetik, hogy – mi nem felejtünk,
Mikor a halálgép muzsikál felettünk;
Mikor láthatatlan magja kél a ködnek,
S gyilkos ólom-fecskék szanaszét röpködnek,

Csak egy éjszakára küldjétek el õket;
Gerendatöréskor szálka-keresõket.
        Csak egy éjszakára:
Mikor siketitõn bõgni kezd a gránát
S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák,
Robbanó golyónak mikor fénye támad
S véres vize kicsap a vén Visztulának.

Csak egy éjszakára küldjétek el õket.
Az uzsoragarast fogukhoz verõket.
        Csak egy éjszakára:
Mikor gránát-vulkán izzó közepén
Ugy forog a férfi, mint a falevél;
S mire földre omlik, ó iszonyu omlás, –
Szép piros vitézbõl csak fekete csontváz.

Csak egy éjszakára küldjétek el õket:
A hitetleneket s az üzérkedõket.
        Csak egy éjszakára:
Mikor a pokolnak égõ torka tárul,
S vér csurog a földön, vér csurog a fáról
Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben
S haló honvéd sóhajt: fiam… feleségem…

Csak egy éjszakára küldjétek el õket:
Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretõket.
        Csak egy éjszakára:
Vakitó csillagnak mikor támad fénye,
Lássák meg arcuk a San-folyó tükrébe,
Amikor magyar vért gõzölve hömpölyget,
Hogy sirva sikoltsák: Istenem, ne többet.

Küldjétek el õket csak egy éjszakára,
Hogy emlékezzenek az anyjuk kinjára.
        Csak egy éjszakára:
Hogy bujnának össze megrémülve, fázva;
Hogy fetrengne mind-mind, hogy meakulpázna;
Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét,
Hogy kiáltná bõgve: Krisztusom, mi kell még!

Krisztusom, mi kell még! Véreim, mit adjak
Árjáért a vérnek, csak én megmaradjak!
        Hogy esküdne mind-mind,
S hitetlen gõgjében, akit sosem ismert,
Hogy hivná a Krisztust, hogy hivná az Istent:
Magyar vérem ellen soha-soha többet!
– – Csak egy éjszakára küldjétek el õket.

                                        (Przemysl, november.)

PETÕFI LELKE

Hurrá, testvér, csak most szoritsd még,
Csak a veséjét most ne engedd!
Dögrováson a muszka rémség,
Most mi esszük meg, nem a tetvek.
Hóhérpalástját fázva rántja
Petyhüdt nyakába már a kerge cár –
Varsó fölött a gépmadár dalában
        Petõfi lelke jár.

Hurrá, testvér, csak most szoritsd még,
Nézd már, hogy kapkod fühöz-fához.
Barmai fogytán azt remélte:
Nyakunkra majd sárga kutyát hoz.
A sárga kutyák ide nem érnek,
Fullasztja õket messzi tengerár –
Az óceánok dörgõ viharában
        Petõfi lelke jár.

Hurrá, testvér, csak most szoritsd még,
Csak a veséjét, ahogy szoktad.
Hallik már halálhördülése
Óljukba pörkölt vadkanoknak.
Vadjai között rémülettel
Vonszolja roncsát nyomorék Petár –
Belgrád fölött a bombák robajában
        Petõfi lelke jár,

Hurrá, testvér, csak most szoritsd még,
Vesztébe ront a kalóz-csorda.
A pirámisok tetején is
Zászlóját a próféta bontja.
Hurrá, testvérünk lett a számum,
Melyben fuldoklik már a brit betyár –
A sivatagok fekete szelében
        Petõfi lelke jár.

És mindenütt, hol elnyomott sir,
És mindenütt, hol rabtartó röhög.
Észak sarkától a Tüzföld fokáig
Lelkét szikrázzák új üstökösök.
És mindenütt, hol a zsiványság ellen
A jog nevében dörren egy mozsár,
Emésztõ tûzben, bosszuló fegyverben
        Petõfi lelke jár.

Hurrá, testvér, csak most szoritsd még,
Rontsunk reájuk énekelve!
Velünk az Isten s minden szentség,
S velünk harcol Petõfi lelke.
S ha úgy akarja Végzet-úr
S rablók golyója minket is talál, –
Hurrá, tesvér, a mennyországban is
        Petõfi lelke vár!

                        (Przemysl, november.)

ALEXIS LEVELE ALEXANDRÁHOZ

                                …Orosz-tábor, december.
…Havas éjjel. Hortyog a tábor.
Csillagfény reszket távol-távol.
Csillag fénye, vagy tán vár-ablak?
Odaát mindig ébren vannak.
…Domb mögül, kereszt hátterébe
Vörösen bujik a hold képe;
Vörösen, mint az urak arca,
Kik most gyülnek tivornyás harcra.

Vörös kastélynak minden terme
Minthogyha Szentpétervárt lenne:
Pucér dámák, francia dámák
A kánkánt ott reggelig járják.
Perzsel a hõség… lent az ingek…
A francia igy segit minket.
Mi a hóban sirvermet ásunk
S bent dorbézol a kancsukásunk.

…»Alexandra, bus feleségem,
Kit nem csókoltam réges-régen,
Mert elrabolt a cár parancsa –
Figyelj szavamra, Alexandra:
A kis fiunkat, édes lelkem,
Csókold meg holnap is helyettem.
De csókod most forróbban kapja,
Mert holnap nem lesz néki apja.
Holnap már nem lesz csak az anyja,
Mert rohannom kell uj rohamra.
Igy rendelik, mig én sirt ások,
Ott bent a részeg kancsukások.

…»Alexandra, bus feleségem,
Kit nem látok már, csak az égben,
Reggelig itt még, édes lelkem,
Holt bajtársakat kell temetnem.
Bent foly a bor és szól a banda,
De reggel, reggel, Alexandra,
Elõ a fegyvert és az ásót –
S dolgoznak majd a kancsukások…

…Alexandra, hü felségem,
Várok reátok fent az égben.
Ó bus szerelmünk bus porontya –
Takard be az utolsó rongyba,
Mit meghagyott még cár-atyuska,
S ugy menjetek a boldog utra:

Amerre zug a Dnyeszter habja,
Merüljetek egy léken abba.
Halál hulláma lágyan ringat –
Öleld át jól a kis fiunkat,

Öleld át jól… S ne feledj engem:
Hát õ is, õ is igy szenvedjen,
Mint elátkozott szolga-apja?…
Merüljetek a jeges habba!

Ha pokol is – orosz mennyország:
Az embert ott nem ostorozzák.
Ott találkozunk édes lelkem.

…Reggelre én már el is mentem…«

ÁLOM A SÁTORBAN

Már Észak véres éjszakái
Mögöttem lesznek. Délfelé megyek.
Köszöntlek áldott róna, erdõnk fái
S vértõl pirosló kincses szent hegyek.

A dombon, melyrõl falum látszik,
Könnyel köszöntöm a drága határt.
Zsoltáros ajkam érinti a földet,
Melyen rabolva bitang csorda járt.

Halleluja! uj mese-ország;
Áldott új magod, zsendülõ mezõ.
Halleluja! megcsókolom a szent nõt,
Aki elébem lelkendezve jõ.

Karját karomba büszkén ölti,
S megállok vele a kapuk elõtt,
A hõs társakat dallal köszönti…
S megkeresem a gyóni temetõt.

Szegény öreg pap lent a sirban
Az én apám, tudom, hogy nem aludt,
Míg messze Észak gyilkos éjszakáin
Fiai fölött égtek a faluk.

Szent öreg úr, néhai pásztor
Sirja tövében pihenõt lelek.
Beszélek néki népe tavaszáról,
S megáldnak áldott apai kezek.

Harcos dicsõség koszoruját
Szegény öreg pap sirjára teszem.
Az Úr velünk volt, apám, visszajöttünk,
Szabad földben nyugodj már csöndesen.

                (Przemysl, a második ostrom alatt.)

DICSÕSÉG A MAGASSÁGBAN

Adjátok rám papi palástom,
Amelyet egykor elvetettem,
A fegyvert most lábhoz bocsátom.
Kik jártunk a vér mezein,
Egyek leszünk ma, véreim,
E buzgó Isten-tiszteletben.

Oltáraink a barna dombok;
Oltárleplek bíbora: vér,
Mely szent harcunkon bõven omlott.
Szent vér és minden csöppje boldog,
Mert hú szivekbõl hiven csorgott
A Hazáért és az Istenért.

Szálljon a füstölõk tömjéne.
Orgonánk: ezer érc-torok.
Ez az Itélet nagy miséje:
Rabló ellenség döghalálát
S a szabadulás szent óráját
Zengjék ma hõsi kántorok:

Dicsõség a magasságban, –
Dicsõség az erõs Istennek.
Isten földje ringassa lágyan
Testvéreink, a hõsöket,
Kiket villáma döntöget
S kik már a harcban elpihentek.

Dicsõség a magasságban, –
Dicsõség a fehér királynak,
Ki szabad nép szivébe zártan
Fehéren trónol trónusán,
S kit túl ezer nehéz tusán
Szabad és boldog népek áldnak.

Dicsõség a magasságban, –
S az emberekhez jóakarat…
S hol áldott szivek várnak gyászban…
Hol büszkén borul õs Verecke:
Magyarok csillaga vezesse
A diadalmas hadakat.

Szálljon a füstölõk tömjéne;
Szóljon ezer ágyú-torok.
Ez az Itélet nagy miséje;
Szentvíze: vér, virága: béke –
S magyar Kanaán szent földjére
Vezetnek égi pásztorok.