TURÁNI ÉNEK
TURÁNI ÉNEK – Gyóni Géza
Turáni sikon fütyül a szél fájón:
Hej, ki a gazda a turáni tájon?
Hej, öröködbe, Õs Turán, ki lépett?
Vérnyomos utján vándor hadaknak
Merre szakadtak a turán testvérek?
Turáni sikon gyászba van az oltár:
Merre szakadt szét török, magyar, bolgár?
Merre szakadt szét a turáni álom;
Turáni síkon, sok süppedt síron,
Sok süppedt síron fütyül a szél fájón.
Felel uj szél rá kék Duna völgyébül:
Turáni oltár most épül, most épül.
Vérük viharja kiket ûzött, tépett,
Vész lángja mellett egymásra leltek,
Egymásra leltek a turán testvérek.
Turán apánk, már õs szived ne fájjon,
Kék Duna völgyén, boszporusi tájon
Kötése kész már erõs fiaidnak:
Turáni égen örökkön égjen,
Örökkön égjen a turáni csillag.
(Krasznojarszk, 1916.)
HALOTTAK NAPJA.
Anyám: a gyász ma ünnepel.
Vigyázva lépdel a szobán át.
Vén szekrénybõl, mit por lep el,
Elõszedi selyem ruháját.
Tarlott kertünkön áthalad.
Közel lakunk a temetõhöz.
Karján lobog a gyász-szalag;
Kezében õszirózsát õröz.
Téged is elhiv, asszonyom,
Hiszen az õ fiát szeretted.
S végig a temetõ-soron
Egymást általkarolva mentek.
Két drága asszony, istenem –
Akiknek én csak könnyet adtam, –
Síromhoz ül s beszél velem,
Mint bölcsõ felett olyan halkan.
(1916.)
RAB VACKOKON.
Testvér, nagy messzi vérfolyók
Szelik e szédült sárgolyót.
S minket panasz rág és penész,
S hitünk is, jaj, de csenevész.
Rab vackokon fetrengve már
Bennünk a holtak lelke hál,
Mert holt bizony, aki igy él –
S nekünk az élet mit igér?
Tört fegyverünkön valahol
Még harc szekere zakatol.
S lelkünk, e tépázott madár,
Tört fegyverünkhöz visszajár.
Felakadt üveges szemünk;
Az éjszakába meredünk.
Csontig lefonnyadt a karunk –
S ó, még ölelni akarunk.
Rab vackainknál estelen
Selyem fátyolban megjelen
Termõ ölû, szent, drága nõ,
Fájdalmas mátkánk: a Jövõ.
Sóhajtva sugjuk: Kedvesünk,
Érted mosolyogva szenvedünk.
Oly drága, oly szivünkbe nõtt,
Testvérünktõl is féltjük õt.
Rab vackokon ha megjelen,
Vánkos terûl, virág terem;
Künn sir az örök téli szél
S a drága nõ mesél, mesél:
Tört fegyvereken valahol
Diadalszekér zakatol.
S hõsök fehérlõ csontja már
Szabad hazában szent határ.
Meséje nyomán könny ered…
Testvér, ne szégyelld könnyedet.
Könny és verejték valahol
Tündéri tóba összefoly.
Könny, verejték és vérfolyam
Nem száradhat fel nyomtalan.
S hol hõsök csontja a határ,
Tanyát nem verhet a kufár.
Tanyát nem ver… s ha merne, ó,
Áradj ki ujra vérfolyó!
Fölvillan üveges szemünk –
S tört fegyverünkre rálelünk.
Tört fegyverünk is még elég
Szétzúzni átkozott fejét,
Ki annyi vérért tõrbe visz, –
Ha entestvérünk lenne is.
(Krasznojarszk, 1916.)
ASSZONY-BAJTÁRSAM.
Nincs jogom kérni, hogy viseld tovább
A martir-koronát.
Isten türelme sem határtalan, –
S asszony szivének annyi vágya van.
Nincs jogom kérni, hogy szép napjaid
Bálványoltárra vidd,
S gyász-füst csavarja orrod és szemed.
Bús áldozatot én nem kérhetek.
Csak ha szemedben bizó asszonyok
Derüs hite lobog,
S mosolyogva gyõzöl a lidérceken,
Asszony-bajtársam akkor vagy nekem.
Lásd, tul a harcok vad keservein
Nincs már szivembe kín.
A Golgotán túl rózsák lengenek, –
S öröm nekem, hogy érted szenvedek.
(1916.)
GÕGÖS HUNNIÁBAN
Gõgös Hunniában
De olcsó az ének!
Még haza sem értem,
Hajlékot se kértem
S már elküldenének.
Mucsai magyarnál
Mert nagyobbat mertem,
Szememre ki hányja?
Mágnások lakája
Nyelvet ölt megettem.
Kinek kellett babér?
Kinek kellett bankó?
Hisz én odalöktem.
S öklöt ráz mögöttem
Szájas fûzfa-jankó.
Amit én megusztam,
Véres volt a hullám,
Széles volt az árok.
S vers-gyilkos kufárok
Átka, szitka hull rám.
Vértavakon úszó
Tépett, riadt hattyú
Pihenõre szállnék.
S kövekkel dobál még
Fajtámbeli fattyú.
Tépett, riadt hattyú,
Csak egy zugra vágytam
Csöndnek szigetében…
Szabad-e még kérnem
Gõgös Hunniában?
(Krasznojarszk, 1916.)
SZÉP ERNÕ LEVELÉRE
Ó kedves gyógyszeres,
Ki jószagú boltodban
A szavak olaját
Kevergeted vigyázva,
Hüsítõ balzsamod,
Mit jószivû voltodban
Szibériába küldtél,
Elért e nagy kórházba.
Ó irgalmas barát,
Ha látnád, hogy kapott
Szivéhez itt a bánat
Ezernyi szélütöttje;
Honvágy betegje,
Akiknek balzsamod
Friss vért s hitet varázsolt
Elernyedett erökbe.
Ó irgalmas barát,
Ha láttad volna, mely
Jólesõn nyujtózkodtak
Pár jó szód olajától, –
Mint pusztuló liget
Lecsüggedt gallyai,
Miken aszály után
Végig zuhog a zápor.
S ki nem bírt közülök
Pokolnyi bánatával
S a halál hûvösébe
Könyörögve kéredzett el:
Úgy aludt el, szivén
Lágy szavad olajával,
Mosolyogva, mint a hivõ
Az utolsó kenettel.
(Krasznojarszk, 1916.)
ENYÉM-E MÉG?
A halál kénes, keserû szaga
Hányszor gõzölgött már torkomban, –
És rád gondoltam
Mégis minden halálos éjszaka.
Rád, aki oly rég, oly rég hallgatag
Takarod el elõttem arcod.
S már nem riasztott
A halál úgy, mint e börtönfalak.
Hiszen ki más? csak a halál vihet
Tehozzád innen még ez estén,
– Hogy megleshetném:
Enyém-e még és vár-e a szived?
(1916.)
HAZATÉRÉS.
Te már mindent tudsz, halott katona,
Vagy ami jobb tán: tudod már a semmit.
Szemed nem bántja bûn és babona,
S füledbe már az örök csend szüremlik.
Te már elérted, halott katona,
Amit mi, jaj-jaj, mindhiába várunk:
Téged takar a béke bársonya,
S már mind valóság, mi nekünk csak álmunk.
Kocsid után, mely lassan visz tova,
Meredt szemekkel, szivszorongva nézünk:
Te így térsz haza, halott katona, –
S ó, más lesz-e a mi hazatérésünk?
(Krasznojarszk, 1916.)
IN MEMORIAM.
A szenvedés sosem elég;
S nincs lám, melynél nagyobb ne volna.
Az ember becsmérli elébb –
Aztán mint virágot ápolja.
Mi szépség volt és szép marad
Jób könyvétõl Chopin könnyéig:
Ott ért a bánat-fák alatt
És mind öröklõ fénnyel fénylik.
(1916.)
SZOBROT NEKIK!
Szobrot nekik és virágot,
S valamennyi rendjel csak van:
Arany, ezüst, bronz és ólom,
Egytõl egyig mind ott lógjon
A hajlongó disz-nyakakban.
Szobrot nekik és virágot!
Szobrot nekik és virágot,
Mert szép volt a hadi-játék.
Magyar virtus? Lári-fári!
Akkor hõs a Mollinári,
Ha érti a vak parádét!
Szobrot nekik és virágot!
Szobrot nekik és virágot.
Üsse kõ a haza sorsát.
Nekik ugyan nem hazájok, –
S ha szétlõtték a brigádot,
Majd küld ujat Magyarország.
Szobrot nekik és virágot!
Szobrot nekik és virágot,
Mert övék a hadak utja;
S mert taljánban és a rácban
Szörnyû sok kárt tettek Grácban,
Hol a szél is csak azt fújja:
Szobrot nekik és virágot!
Szobrot nekik és virágot…
Hej, más lenne most a rovás:
Vigyázna csak a határon,
Ha nem is ép tizenhárom,
Csak egynéhány Mady-Kovács.
Szobrot nekik és virágot!
Szobrot nekik és virágot…
Csonka honvéd, mit fáj néked!
Te csak sirj a nagy sir mellett,
Melybe annyi testvért tettek,
Ki már többet sosem kérhet
Büszke szobrot és virágot.
(Krasznojarszk, 1919.)
MEGTARTALAK
Ha a hitem meg nem tart téged
Fehér virágnak, aki voltál –
Asszony, esendõ, árva lélek,
Mi lesz, mi lesz, mi lesz belõled:
Utszélre hullott liliomszál.
Arcod fordulhat már a napnak;
Kitárhatod vezeklõ melled;
Kérõ könnyeid omolhatnak;
Nem várhatsz soha már irgalmat,
Ha én akkor föl nem emellek.
Ne sirj, ne sirj, – igy szólok hozzád;
Nem érnek itt az esküvések.
Kivülem nincsen bizonyosság.
Kelj fel! törüld le könnyes orcád:
Az én hitem megtartott téged.
(1916.)
MEGBÉKÜLÉS
Ki kérdi itt: mi fáj, mi kéne?
Mûvész vagy-e, kinek szivébe
Késszúrás minden durva hang?
Ki kérdi? Mindegy itt: bitang,
S az Uristen se néz feléje.
Ki ád reményt, amely biztatna,
Hogy el ne vessz a sivatagba?
Hoztál magaddal templomot?
S szent képet, melyen megrogyott
A bútól szent szüzed alakja?
Alázva, fázva nézesz szerte:
Hát nincsen táj, merrõl jöhetne
A glóriás szabadító,
S örökre vérzik a bitó
És rajt a Jóság Fejedelme?
Nem, nem, nem!… lelked igy sikongat.
Füstölgõ romján régi dómnak
Szebb, jobb világ épül tovább –
S szivednek egykor nyugtot ád,
Hogy véres kövét te is hordtad.
(1916.)
DÖGMADARAK
Dögmadarak, hova szálltok?
Korai még vijjogástok.
Nem hulla még, ami fekszik, –
Sok sebével bárhogy festik.
Megrázkódik s lecsap rátok –
Dögmadarak, hova szálltok?
Egész világ kit széttépne:
Övig vérben Árpád népe.
Tucatra jár már az ellen –
Eggyel többtõl meg nem retten.
Nem kripta még a Kárpátok –
Dögmadarak, hova szálltok?
Magyar homlok veritéke
Jó volna már teritékre.
Hõsök vérén ami érett,
A gyümölcsöt leszednétek.
Igy csinált már az apátok –
Dögmadarak, hova szálltok?
Kincses Kárpát dús ölében
Ott dajkált egy ezredéven;
Nektek csurrant bora, méze,
Nekünk csak a szenvedése;
Ugy dajkált, mint az anyátok –
Dögmadarak, hova szálltok?
Ezüst folyók, halmok, kertek
Nem virultak, csak tinektek;
Tietek volt minden gyöngyük,
A mienk csak sirgöröngyük!
Most forditva akarjátok?
Dögmadarak, hova szálltok?
Dögmadarak, hova szálltok?
Korai még vijjogástok.
Nem hulla még, ami fekszik –
S rövid az út Bukarestig.
Keserû lesz lakomátok, –
Dögmadarak, meglássátok.
ZSOLTÁROK A SIVATAGBAN.
(Szibéria 1916.)
AMIT SZERETTEM VOLNA
Szerettem volna én is ülni
Virág alatt a hûs verandán;
S a mély titokba elmerülni,
Miket a pók szövése hagy rám;
Merengni egy mûvészi képen,
S elnézni árnyékát kezemnek,
S kutatni: elburkolt mesékben
A régholt bölcsek mit üzennek?
Szerettem volna én is irni
Eljöttérõl az uj embernek;
S ódon, barbár mesének hinni
A vért, mely dárdák nyomán serked;
Zengeni finom gyõzedelmet,
Mit ember vivott önmagába,
Ki már királya az életnek
És nem csak – állatok királya.
De jaj, jaj, én közébe estem,
Bus ragadozás tébolyának.
Rongy a lelkem és rongy a testem
S fény nem deriti éjszakámat.
Lesem, lesem a csillagirást:
Hol véget ér a véres tenger,
Majd szán engem és nem ér ily gyászt,
Ki születik: a másik ember.
(1916. nov.)
LATROK KÖZÖTT
Tovább, tovább… ez a parancs.
Tovább, tovább a barmok utján.
Lakatlan, végtelen a puszta
S naptalan, szürke ég borul rám!
Hej, messzi még a Golgota?
A poroszlót hiába kérdem.
Kereszt alatt, gyászom alatt
Meg-megcsuklik elgyötrött térdem.
Hej, messzi még a Golgota?
Egy csöpp italt, bár ecet volna!
S elfojtott könnyeim vize
Szivárog csak rekedt torkomra.
Latrok között a Golgotára
Uram, Uram, miért üzesz engem?
Mint a titok hallgat a puszta
S egy varjú száll a végtelenben.
(Krasznojarszk, 1916.)
SIVATAGBAN
Ajkam kiserkedt néma, béna vágytól;
Nyelvem kiszáradt, mint a falevél;
S csak egyre nõ, csak egyre nõ a távol,
Mely elzár tõled, áldott házfedél.
Karjaim, mint a lefagyott fagallyak
Csüngnek, és meghalt bennük a remény,
Hogy újra termõ hajnaluk hasadhat
S körül fonódnak egy nõ termetén.
Szívem meg-megáll, mint a gyermek este,
Ki eltévedt s a sötétben figyel,
Anyjához vágyik, – s mely hazavezesse,
Égen és földön semmi, semmi jel.
(Krasznojarszk, 1916.)
KÖNYÖRGÉS
(Hadifoglyok istentiszteletén.)
Panaszra és nehéz beszédre
Sereglünk Uram, szent szined elébe,
Kiket pallosod a pusztába vert ki,
Zsoltárod alig merjük énekelni.
Magas kerítés mi utunkat állja
Mögötte törten lóg a lélek szárnya.
Sápadt a szivünk és sápadt az orcánk.
Reménység-harmat rég nem harmatoz ránk.
A napok nekünk csak búra születnek.
Szavát se halljuk soha szeretetnek.
Szivtelen ég, mint szemfedõ borul ránk,
Fekszünk alatta, mint a saját hullánk.
Kiáltó szavunk elnyeli a távol,
Oly messze estünk Tõled és hazánktól.
S már azt se tudjuk, kiket bosszud itt ért,
Magunkért sirjunk, vagy a mieinkért?
Kárpáti tájról Hiób-hirek járnak.
Kárpáti tájon gond virraszt és bánat.
S mit búsult erõnk annyiszor kivédett,
Fekete lábon ott lesked a végzet.
Uram, ki minden bünre tudsz kegyelmet,
Mi bünhödésünk mikor elégled meg?
S ki számon tartasz minden fecskefészket,
Mi hajlékunkat engednéd a vésznek?
Uram, szájunkat veri már a fertõ –
S halljuk a hivást: hiv a magyar erdõ.
Halljuk a hivást bús éjszaka-hosszatt –
S nem mehetünk, mert lábunk leolmoztad.
Mi pártoltunk el? vagy Te hagytál cserben?
Ó, jelentsd magad, Kifürkészhetetlen.
Ó, jelentsd magad, mint Noénak hajdan,
Olajág-hordó hófehér galambban.
Hogy hinni tudjuk, mint a megfeszitett:
Mi keresztünket azért terhesited
És sujtó karod ó, csak azért büntet,
Hogy uj életre támassz fel bennünket.
(Krasznojarszk, 1916.)
A DICSÕSÉGES JOBBHOZ
(Hadifoglyok istentiszteletén.)
Dicsõséges Jobb, Szent István keze,
Rád néz a vészben Árpád nemzete.
Ki megmozdultál minden zivatarban,
Ma sem maradhatsz mozdulatlan.
Mikor ránk törtek orvul, rettentõen,
Utat mutattál minden utvesztõben.
Földünk és fajtánk zsarolói ellen
Ott voltál minden küzdelemben.
A muhi pusztán és Mohács alatt,
Hogy e nemzetnek magja nem szakadt,
S szét nem szórták, mint pelyvát a szelek,
Dicsõséges Jobb, hála teneked.
Vezéreinknek annyi nemzedéken
Varázserõdet szent örökségképen,
Dicsõséges Jobb, ha át nem adod,
Hogy értünk volna tiz évszázadot?
Hisz, mint az árnyék tünnek el a népek,
Kiket vaksorsuk örvénybe vezérlett,
És földönfutó milliók jaját
Visszhangozzák az éjszakák.
Tébolyult bolygón kong a halál-óra,
És megnyilott a népek koporsója.
Ki mondja meg: a rontás ereje
Holnapra kelve kit fektet bele?
Ó, minket is; lásd, erre szánt az ellen.
Eltipró árja zúdul ránk veszetten.
Kárpátok ölében õsi templomodra
Csóvát hajitni készen áll a csorda.
Mint a galambok ülnek haloványan
Nõvéreink a bánat klastromában,
Kik elvesztettek férjet, gyermeket,
Ó, még többet is elveszítsenek?
Dicsõséges Jobb, amelyet alkottál,
Nem hagyhatod, hogy rom legyen az oltár.
Mozdulj meg, Szent Jobb, im hozzád repitnek
Forró fohászt a nyomorgatott szivek.
Dicsõséges Jobb, magyarok vezére,
Szálljon erõd a vezérek kezébe.
S mit annyi balkéz oly balogul tartott,
Dicsõséges Jobb, te fogd meg a kardot.
Dicsõséges Jobb, ne engedd, ne engedd,
Hogy vak pártosság épp most gyöngitse meg,
S amelynek hiján annyi sebünk égett,
Teremts közöttünk szent, erõs egységet.
Hogy látva lássa a halálos ellen:
Nem áshat oly sírt, melybe elföldeljen
Bús gyökeréig mártir-vértõl ázott,
Anyatejen szítt õsi szabadságot.
Nem áshat oly sírt, – ha még annyi vadja
Kezét és lábát tövig elszaggatja.
S ha temetõ lesz már a világ végig,
Fejfáink is a szabadságot védik.
Dicsõséges Jobb, ó, vezesd e népet,
Melyet romlásra annyiszor itéltek.
S ne hagyd, hogy amely annyi mártirt nemzett,
Idegen földön bujdossék e nemzet.
Idegen földön bujdosva, kesergve,
Borulunk mi is, szent király, kezedre
S esdeklünk: árán annyi drága vérnek,
Te szerezz békét Árpád nemzetének.
Esdeklünk: Szent Jobb; te csoda-intésed
Szakitsa végét már a szenvedésnek.
És a megbékélt milliók felett
Süssön fel áldott ünneped.
Ránk borultán a vak sötétnek
Mi rabságunkban is te légy szövétnek.
S kik megbûnhödtük minden bûneinket,
Dicsõséges Jobb, vezess haza minket.
(Krasznojarszk, 1916.)
MIÉRT SZITKOZÓDNAK?
Mért szitkozódnak a pogányok?
És mért fáj nekik az én voltom?
Hiszen én semmit nem kivánok;
Csak csendes jó estét kivánok,
S a lámpát nemsoká eloltom.
Engem került és itt hagy asznom
Minden, mi bárd szivének drága:
Álom a babér és az asszony –
Kicsoda énnékem az asszony?
Elérhetetlen kert virága.
Tanyátlanabb én minden vadnál –
Morzsolgatom a Miatyánkot.
Uram, ki mindent nekik adtál,
Bõ kézzel mindent nekik adtál, –
Mért szitkozódnak a pogányok?
(1916.)
AKIK VELEM JÖTTEK…
SZENT ILONA FOGLYA.
A sziget fái hajlongtak a szélben –
Kék vizek fölött egy sereg sirály szállt.
Fejét lehajtva lázas tenyerébe,
A sziget partján ült a beteg császár.
Borongva gondolt bús Borodinóra;
Versaillesi parkra, pompás ünnepekre.
Halálra intett már a homok-óra.
– »Ó ha még egyszer kezdeni lehetne!
Minden fényével minden gyõzelemnek
Fölérne egy zug korzikai parkban –
Csak õsz hajammal játszhatnék a gyermek,
A gyermek, a gyermek, kinek éltet adtam«…
(Alatyr, 1915.)
TIBORC IS ELMENT.
(Ujházi Ede halálára)
Tiborc elment a fiai után,
Sürü rajokban kik elõtte szálltak.
Gyönyörübb rendje régen nem akadt
Sovány mezõkön a halál-kaszának.
Tiborc megállt a véres szinpadon,
Hol barna hõsök fönségesen haltak.
Lehajolt rájuk: Fáj-e, fiaim?
És mosolyogva feleltek az ajkak:
– »Tiborc apánk, hisz tetõled tanultuk:
Játék-halál, csak rongy-élet fájhat.
Apánk, na sajnálj; akik most elmentek,
Örökkévaló jó kvártélyba várnak.«
Tiborc szívére nagy melegség szállott;
Könnye aláfolyt a daróc ruhán.
Õsz feje fölött kigyulladt a csillag –
S Tiborc elment a fiai után.
(Krasznojarszk, 1916.)
DOSZTOJEVSZKIJ ÖZVEGYE.
»Mondd nekem, Anna Grigorjevna:
Mikor sápadtan a szobádba lépett,
S utána harsant bõszült »feszitsd meg«-je
A szennyes szájú csõcseléknek;
Mikor öledbe borult a feje,
S ajkai áldott kezedet keresték,
Mit suttogott a szenvedõ ajak,
Mely csókolta az igazság keresztjét?
S mikor fenékig itta a pohárt,
Mit a butaság vad méreggel töltött,
És simogató, lágy kezed alatt
Végsõt rándult a bus szemöldök;
Mikor lefogtad elborult szemét,
Mely minden mélység fenekét belátta,
A sóhaj, mely melletted elröpült,
Áldást vagy átkot hörgött a világra?«
»Mondd nekem, Anna Grigorjevna,
Csak ezt a titkot tudhassam még róla.«
…Az alkonyban, mint régi mester képe,
Ült és mosolygott a matrona.
Régholt hitvesek mosolyogtak igy,
Kiket szerettek búsult messiások.
És halkan szólott Anna Grigorjevna:
»Õ mindent értett s mindent megbocsátott.«
(Krasznojarszk, 1916.)
D’ANNUNZIO.
D’Annunzio, ügyes D’Annunzio,
Még mindig rólad szól a táviró?
D’Annunzio, ravasz D’Annunzio,
Ki mindig tudtad, mi hasznos, mi jó;
És úgy pöngetted a vásári lyrát,
Hogy sapkád mindig megtöltsék a lirák;
S fórumra vitted, mint szájas cseléd,
Szegény, hervadó hetérák kegyét;
És tányéroztál, amikor kitártad
A csõcseléknek a hálószobádat;
D’Annunzio, cseles D’Annunzio,
Ki mindig tudtad, mi hasznos, mi jó;
És úgy döngetted a szamárbõr dobját,
Hogy messzirõl oroszlánnak gondolják;
És ugy forgattad a pojáca-tógát,
Hogy csak jó szemeknek látszott ki a lóláb;
D’Annunzio, cseles D’Annunzio,
Mit hallat rólad még a táviró?
D’Annunzio, falánk D’Annunzio,
Ki mindig tudtad, mi hasznos, mi jó;
Rómában állt vagy Párizsban az oltár,
Te mindegyiknek egyformán hódoltál.
Londonban angol, Lembergben zsidó,
Csak feljebb szálljon a szent ázsió.
Nem baj, ha sarki lány is lett a múzsa,
Csak D’Annunzio a percentet húzza.
D’Annunzio, ravasz D’Annunzio,
Mit is kell rólad még hallani, ó!
D’Annunzio, mohó D’Annunzio,
Kit istenitett egy lump náció,
Egy elkéjelgett élet alkonyán most
Fegyvert ragadsz és elhagyod a Várost,
Mely megcsúfolta régen regés multját,
S melynek fiai tetõled tanúlták:
Hogy csak dõzsölni s kéjbe fulni jó,
D’Annunzio, mohó D’Annunzio.
D’Annunzio, kopasz D’Annunzio,
Ki mindig tudtad, mi hasznos, mi jó;
Kopasz fejeddel és kopár sziveddel
Tyrtaeus maszkját ó, miért veszed fel?
Vedlett szárnyadból rég kihullt a toll,
S a hegycsucsokra most kapaszkodol?
Nem lehet ebbõl semmi, semmi jó,
D’Annunzio, kopasz D’Annunzio.
D’Annunzio, öreg D’Annunzio,
Öreg igazság, s megjegyezni jó:
E piszkos sárgömb élõsködõjét
Nem teszi sassá semmi repülõgép;
S nem lobban lángra holt üszke a tûznek,
Mit elhasználtak talján Veszta-szûzek;
S hiába nyihog és nyerit szegény,
Kiélt gebébõl nem lesz harci mén.
Kopasz fejjel is megjegyezni jó,
D’Annunzio, öreg D’Annunzio.
(Krasznojarszk, 1916.)
REMETE A BÁLBAN
Félig nyitott asszony-szemek
Mint gyémántok a bársony tokban
Égnek, ragyognak, fénylenek
S lesik, hogy szívem lángra lobban.
Táncol, viháncol Éva-vére;
Apát keres erõs fiának.
Táncolva hiv tüzes mellére.
De szól az õs remete-bánat:
– Eredj éntõlem asszonyom,
Keress vidám apát fiadnak.
Sápadt, keserû ajkamon
Csak mérgezett csókok fakadnak…
– Sápadt, keserû ajkaim, ti
Csak meakulpát ejtsetek.
Nincs jogotok életre hívni
Bánatra itélt gyermeket.
(Krasznojarszk, 1916.)
OTTÓ
Ottó, kis árva, névtelen hõs
»Hadifogoly« Germániábul.
Hét éves s minden fényes gombot
Õszinte szivbõl s hosszan bámul.
Ottót egy csúnya reggelen
Vad muszka járõr kicibálta.
Stratégiai okok folytán
Így jutott el Szibériába.
Hõs muszka járõr jelentette,
Hogy fontos hadizsákmányt ejtett.
S Ottó, kis árva hõs, azóta
Szibériában énekelget.
Hazátlan foglyok elhallgatják;
Csörren a kopek kalapjába,
Ha énekli a »Wacht am Rhein«-t
S hogy »Esik esõ karikára«.
Hazátlan foglyok elhallgatják;
Megsímogatják dédelgetve:
– Ottó, kis árva, névtelen hõs,
Mi lesz veled a fergetegbe!
Ottó, kis árva, névtelen hõs,
Apád, anyád is eltemetve.
Ottó, kis árva ember-bimbó,
Mi lesz veled a rengetegbe?
Szép kék szeme nagyobbra nyilik:
– Ki mondja, hogy anyám ne lenne?
Az én anyám Germánia!
…S ujra rágyujt a »Wacht am Rhein«-re.
Vékonyka kis csengettyû-hangja
Száll, száll az egek magasáig.
S hazátlan foglyok bus szemében
A jövõ fénye megcsillámlik.
Hétéves Ottót s a hazát
Ölelik féltõn, sajgón, lázban;
S hétéves Ottó úgy él köztük,
Mint a kis Jézus, glóriásan.
(Krasznojarszk, 1916.)
BILINCSEK UTJÁN
Ez a bilincsek országutja;
S akik elõttem itt haladtak,
Sötét titkok országában
Martirjai a gondolatnak.
Szláv Krisztusok kinszenvedése
Kövült meg itt az út árkába;
S az esti ködben itt lebeg
A Tolsztojok havas szakálla.
Képes könyvemben láttam õket.
Ráismerek a vad kozákra,
Ki engem ûz… Elõtte térdelt
A számüzött fehér leánya.
Szõke Tatjána haja itt leng
A sárga fûben szanaszéjjel.
Ma selyemágy lesz az árokpart,
Mert róla álmodom az éjjel.
(Krasznojarszk, 1916.)
SIR ROGER CASEMENT
– Kész az itélet s a bakó készen:
Británia dícsõ nevében
Meghal ma ön, Sir Roger Casement.
Meghal ma ön, s meghal ma mind,
Ha ír, ha búr, ha mór, ha ind,
Ki nem szolgálja céljaink.
Fenségünket remegve látja
A Nilus és a Himalája.
Szolgánk a Buddha és Bráhma.
És szolgánk minden karaván
Tibetben és a Szaharán;
Mienk az élet és a vám.
Rakott hajó az oceánon
Csak partjainkra vitorlázzon.
A tengert is mi tartjuk láncon.
Fa nem nõhet, fû nem teremhet,
Csak szent jóváhagyásunk mellett.
Mienk a tér és a lehellet.
Csöpp szolgájaként ilyen úrnak
Boldog lehet ki boldogulhat,
Mi fáj az írnek, meg a búrnak?
Sir Roger szeme felragyog:
– Británia, én meghalok,
De él a bosszú és a jog.
Jön óra és a kocka fordul;
A nagy urnál jön még nagyobb úr
És letaszit a rablott trónrúl.
Jön óra és láncát lehányja
A Nilus és a Himalája
S fekete gõgöd megalázza.
Pilátus-kezed bárhogy mossad,
Elér keze a Haragosnak –
S a páriák reád taposnak.
Británia, légy erre készen!
– Szólt és a véres hóhérkézben
Elszenderûlt Sir Roger Casement.
(1916.)
SIRVERS
Hazai domb lesz vagy idegen árok
Bús sirom fûve amelyen kihajt,
Kopott fejfámon elmosódó írás
Bolygó vándornak ezt hirdesse majd:
Boldog, ki itt jársz, teérted is
Megszenvedett, ki lent nyugszik, a holt;
Véres harcok verték fel hírét,
De csak a béke katonája volt.
(Krasznojarszk, 1916.)
JÉZUS.
(MAI LEGENDA)
I.
Szuronyerdõben, szûk õsvényen
Közelgett búsan, elhagyatva.
Sebeit és gyászát mutatta:
De rárivallt a Gõg keményen:
– Ha Isten vagy, ne szállj a porba!
S ha porba szállsz, hajts te is térdet;
Egy úr parancsol: az Önérdek,
Ki a cár és a lordok lordja!
Jézus megállt. Mélyet sóhajtott.
Csodálva nézett szerteszét:
– Isten! mily ismerõs beszéd!
Hol is hallottam ezt a hangot?
Rémlik: kétezer év elõtt
Ugyane vad hang harsogott rám;
Egy katona leköpte orcám, –
Mikor szeliden néztem õt…
Nagy bús lelkében fölvillámlott
A kereszt, a Golgota utja,
A szög, mely kezét általfúrta,
S érezte azt a szomjúságot.
Megcsapta az ecet szaga,
Mely sajgó szomját enyhitette.
S nézett, nézett a fegyverekre,
Minthogyha álmot látna ma.
– Nem, mégse álom! Itt ez im
A marcona római zsoldos,
Ki akkor a súlyos bitóhoz
Szögezte fáradt kezeim.
S a másik ott! Megismerem.
Õ volt, közel kétezer éve –
A csõcseléknek örömére
Végig vágott a mellemen…
– Ó, mind itt van! Megismerem.
Atyám, hát õk túlélnek engem?
Atyám, e földön urnak lennem
Hát sohasem szabad nekem?…
…Szomoruan sóhajtott az égre.
Fönt sápadt csillagok remegtek,
S messzirõl az olajfakertek,
Küldötték illatuk feléje.
Ment, ment az ismerõs ösvényen.
Útja mentén a fügefák
Dús ága ép gyümölcsben állt.
Kínálták, himbálódzva mélyen.
– E fák õsét én megáldottam.
S lám, lám, még most is emlékeznek
Hálás gyümölcsük izesebb lett. –
Gondolta megvidámodottan.
Ó, – drága fák! Anyátok egyszer
Árnyat adott a kimerültnek.
És gyümölcsétõl felüdült lett
A vándor, kit úgy hittak: Mester.
Magvatok is legyen megáldva,
Ó drága fák, ti jóltevõk,
Mert most kétezer év elõtt
Pihenõm volt anyátok árnya…
S tovább ment. Nyár volt, kései,
Hûs szél ingatta már a gallyat,
S a hegyoldalon kigyulladtak
Kicsinyke kunyhók mécsei.
Sötétedett. Sok sápadt csillag
Sugártûi gyorsan villogtak;
És bársonyán az égi boltnak
Hímzett selyem virágok nyiltak.
Jézus csak elgyönyörködött.
– Atyám, de szép is a világod!
Ugy élhetnék le, mint az álmot,
Kertek közt, csillagok között.
Gyümölcsöt a fügefák adnak;
És szállást nyujt minden bokor.
Atyám, hisz te gondoskodol
Jólétérõl itt minden vadnak!
– S az ember mért acsarkodik?
Ha sokja van, mért kiván többet?
És kincsek után mért törtet
Föld mélyétõl a sarkokig?
S mikor a többet összehodta,
A több is miért nem elég?
S miért nem hagyja rá felét
Az éhezõkre, a koldusokra?…
– Atyám, atyám, ki elengedtél,
Akkor – kétezer év elõtt
Hogy gyógyitsam a szenvedõt,
Ma sincsen másom kegyelmednél.
Atyám, atyám, elég-e ez,
Hogy ez a vak föld felébredjen, –
Mikor ma is még az emberben
Vadállat vére csörgedez…
II.
A dülõut emelkedett.
Jobbról szük csapás vitt a hegyre
S a csapáson most beszélgetve
Közeledett két kis gyerek.
– »Ugy is láttam, pénzt kaptál tõle,
(Mondta haraggal a nagyobb)
Ha rögtön nekem nem adod,
Magad hagylak a temetõbe.«
A kisebb fiú szepegett.
Jézus megállt s bevárta õket.
A fiúk lépte sietõbb lett.
– »Valaki áll a fa megett« –
Susogta a kisebb ijedten.
De a nagyobb hangját emelve:
»Dicsértessék a Jézus« – zengte,
S jobban siettek mind a ketten.
– Az én nevemmel védekeznek –
Gondolta szomorún a Mester
S szeliden szólt: Ily késõn esten,
Fiaim, hová igyekeztek?
– »Apánkhoz itt a folyó-szélen,
A temetõn túl van a tábor;
Bort viszünk neki az anyánktól,
S csak este lehet, kérem szépen…«
– Miért csak este? és hogy enged
Titeket este az anyátok?
…A két fiú bátrabbnak látszott,
S most már versengve felelgettek:
– Azért csak este, mert az anyánk
Csak este kapja meg a bort,
Amit egy szép katona hord –
És hát ilyenkor bizza ránk…
– Finom úr az, elhinni tessék.
Öcsémnek most is pénzt adott,
S azt mondta: csak szaladjatok,
Ilyenkor nem lõ az ellenség…
…Jézus ajka megremegett.
– »Ellenség«… s aki ezt kimondta
Tán tizéves emberfióka,
S az Én nevemmel közeleg.
– Az Én nevemmel fekszik, ébred;
Az Én imámat imádkozza;
S csöpp lelkébe a zavarosba
Már gyökeret bocsát a vétek.
Jézus, Jézus – mondja az ajka,
Hozzám fohászkodik esténként,
De pénzért már a kis testvérét
A sötét temetõben hagyja…
– Káin õsvére dolgozik.
S keresztezi minden munkámat.
Az én szivem hiába fáradt
Hosszú, kemény századokig.
Az elsõ, szomjas, forró vágyat
A szívbe most is Káin oltja.
S mikor a bûn már letarolta,
Akkor jövünk: Én és a bánat.
Isten-feje mellére csüggedt;
Soká állt még ott szótalan…
Távol morajlott a folyam –
S a fiúk már sötétbe tüntek.
Jézus lassudan ment tovább.
Mécsvilág gyúlt ki a közelbe.
S a szálló est sötétlõ selyme
Lágyan befödte lábanyomát.
III.
Kis ház elõtt állt…
(Töredék maradt.)
SÖTÉT HATALMAK KEZÉBEN.
Jó Mihályom
áldott emlékének…
Szibéria, 1917.
