ÁLARCOSOK KÖZT

Tarkán hullámzik el mellettem
A sok bohó, festett alak.
Forognak színes tömkelegben,
Kik a divatért bomlanak.

S én arra gondolok, – ha egy nap
Nem vón álarc az arcokon:
Vajjon megismerné-e egymást
A jó barát, testvér, rokon?…

ÉS SZÓLT A KÖLTÕ

…És szólt a költõ:
                Nézd, ott messze távol
Egy sugár válik szürke, vak homályból,
Egy kósza, félénk, reszketõ sugár –
S oszlik elõtte lomha, sûrû fátyol,
Törik az árnyék mind, amerre jár.

Dérvert õszön a szép tavaszt lelopja,
Kóbor boldogság a nyomába jár.
Virágot hajt a zúzmarás fa lombja
S a csillogó, a hófödött határ,
A reszketõ sugár amerre jár.

Kietlen tájon pásztortûz világa,
Szelíd mécs fénye borús estelen.
Örvendve hajtod bús nyakad igába,
Ha kis lakodban fénye megjelen…
S a másik szólt a csöndben elmélázva:
»Az én világom – nyájas szerelem.«

És szólt a költõ:
                Nézd, ott gyúl ki messze.
Vakitó fénye kékes ködbe veszve:
Izzó lángkéve, ontja sárga fényét,
Vad lázra szitja balgák lomha vérét.

Kietlen tájon lidércfény világa,
Rajongók futnak oktalan nyomába
S letörve rabként porba hullanak
A repdesõ, esetlen szárnyasak.

Nézd, nézd, nyomába’ hogy tántorganak
Zarándok úton sánta, béna, vak.
Egykor a jólét dús szekere húzta –
Ma a dicsõség szárnyszegett koldusa.

De hogyha sasszem, bátor néz beléje
Ha szent lángot szór ihlett szive mélye,
Ha ki dalát az Istentõl lesé el,
Az nézhet szembe napvakító fénnyel.
Csak égeti, ki szürke porba mászik…

»Én fázom tõle« – szólt halkan a másik,
Lehunyva fáradt álmodó szemit.
És szólt a költõ:
                Engemet hevít.