HITÉRT

I.

Ködös estén, borús magányba’
Ha elborít a kétség árnya
S riadt galambként megremeg hitem,
Ha hallom, hitleneknek ajka
A hívõt már ma csak kacagja
S a gazság él milljók sziviben,
Ha sirva hallom, mint kiáltják
Az ártatlanra bûnök vádját, –
Hitem segítségért kiáltoz,
S mint szomjazó a hûs forráshoz,
A messze korba száll a lelkem…
Pedig akkor is éj volt földön, lelken…

…Komor, álomriasztó éjszaka…
Kiült az égre rút, ijesztõ felleg…
Felleg megülte benn a lelket…
Sötétbe burkolt, néma lenn a föld.
Kopár mezõkön fagyos szél süvölt;
Szivet dermeszt meg metszõ suhogása.
Az ég, hogy ezt a kint, halált ne lássa,
A földre sûrû, nehéz ködöt bocsát…
…S óh, nincs erõ, mely zúgva rontson át
E fojtó, sivár, haldokló világon
S a fásult szivek legmélyére vágjon!
A hit, az oltár mind, mind rombadõlt!…
…És im a rom közt fáklyák fénye villan.
Hang kél a szörnyû, néma éjszakán,
Ijedt tolongás áradatja zúdul
És mellét verve tódul a tömeg,
Mely ûzve, hajtva áldatlan bosszútul
A mestert százszor feszítette meg –
Most szemforgatva zúg: »Feltámadott!«
S mely neki újra, új Krisztust adott,
Hogy százszor újra áldozza fel érte,
Bûnös csókját leheli rá a kézre
S imádja, áldja a palást szegélyét,
Melyet a sár, föld pora illetett,
De hordozója igér örök életet…
…S vonul tovább az õrült áradat.
A foszló ködbõl már kilátszanak
Az örök város ódon tornyai,
Távol harangzúgást is hallani…
És arcra vetve ott fetreng a porba
A meghurcolt jog, emberméltóság –
Minthogyha újra éledt volna
A rég letûnt pogány isten-világ, –
A názáreti Jézust kiáltozva
Rút ajka átkos önmagát átkozza,
S pogány szivében kõbálványt imád…
Nem oszlik el… sûrûbbé lesz a fátyol.
Leszáll a szívre mind félelmesebben
S hang kél a láthatatlan távolából,
Borzadva kérdi: »Hol itt az ember?«

II.

Lelkén lehúzó lánc nehéz terhével,
A lélekvásár kellõ közepében,
A kétség kínos ösvényére térten,
Ott áll az Ember, a Férfi, a Lélek,
Képe teremtõ örök Istenének…
…Még tört a teste, lánc lehúzza lelkét,
Az õrült ár ragadja õt is el.
Még révedezve, kétkedõn tekint szét,
De lelke küzd már terhivel.
Még ott mormolja érthetlen imáját
Az öntudatlan fetrengõ tömegben,
De szivét, lelkét a kétségek hányják
S mélyén a tagadás szárnya meglebben.
Még mondja ajka, – s óh nem tudja hinni,
Hogy itt találja édes Istenét,
Lelkének titkos, áhitott nyugalmát –
S amíg hanyatló, bús fejét behinti
Hazug áldással kishitû barát:
Minthogyha tövissel köritenék,
Szeretne felkiáltni fájdalmába, –
De zúg körötte siketítõ lárma
S már-már meg újra elragadja
A vad tömegnek áradatja…
S ahogy féltõn szorítja jobban
Kincsét, a néma, leláncolt szent könyvet,
Melyet úgy õrzött féltve, nagy titokban,
El ne rabolja a kaján irígy –
Úgy érzi, lelke kínzó súlya könnyebb.
S lepattanó lánc csörgésébe mintha
Csodatévõ hang csengése szólítna
Sosem hallott égi szó hangja: Higyj!

III.

S a lélekvásár kellõ közepében,
A tisztulásnak ösvényére térten
Ott áll az Ember, a Férfi, a Lélek,
Képe teremtõ Istenének.
Körötte zúg a vergõdõk morajja,
Emelt fõvel csak õ áll egymaga.
És szól és hangja nagy hitétõl reszket;
»Az Istenember hordta a keresztet,
Ártatlan vére hullt a földre értünk
És megváltotta szörnyû vétkezésünk.
Óh, ne vigyétek lelketek vásárra!
Az égbõl jõ az, nincsen földi ára!
Egy váltság van csak, az, mit Õ tanít,
Amit nem árúl e világ: A hit!«…
Szólt és szavában élõ hite csengett…
Hallja s nem érti a tömeg a szókat…
Megdöbbenés moraja szívet renget
És gúnykacaj közt kél a dölyfös szózat:
»A názáreti Jézus meghalt és helyette
E földön én, csak én vagyok az Ur!
S ki ellenem a harcot itt felvette,
Kinos halált halt mulhatatlanúl.
Gyarló erõddel mit törsz fellegekbe?
Vigyázz halandó földi életedre!…«
…És a sötétben máglyák fénye látszik
Ijesztõ rémként el Wittenbergáig –
De retteg bár a haláltól a gyáva,
Nem reszket õ, ki rátalált magára.
S felel a gõgre szelidség szavával
S szavát az érzés, mély hit hatja által:
»Nem én élek, de él a Jézus bennem!
Nem trónusodban, de itt benn szivemben!
Dühödben halált kiálthatsz reám,
Örök haláltól véd hitem s Atyám!
Te adsz halált, de éltet ad a hit,
Mely engem éltet, téged megvakít;
Hitem az élõ, egy, igaz Istenben,
Hitem a jóban, örök szeretetben;
Hitem, hogy a jót megáldja az Úr
S a gaz hitetlen útszélen pusztul,
Hitem, mely megtart rendületlen
Forrongó árban, küzdelemben –
Dühödnek árja ám most eltemet:
Hit szárnya hordja égbe lelkemet…«
…És nagy hitében fel az égre néz –
S ím oszlik a köd, a fojtó, nehéz,
Már bontja szárnyát hûs tavaszi szél,
Csodatévõ hitrõl szépen elregél…
Csak ott lent zúg a szentséget bitorló
Rettentõ karját átokra kinyújtva:
…»Légy átkozott, örökre átkozott!«
De óh, a porban fetrengõ tömeg
Átkos kezét már nem csókolja meg…
A meghurcolt, a meggyalázott ember
Eszmélni kezd… s az elnyomóval szemben
Megáldja azt, aki felemeli!…

Mert im, egyszerre népek ezrei
Ébredõ hittel környülállják
Az újabb, szebb kor lobogó máglyáját
Melyen porrá ég a zsarnok átka,
S hamván a porladó pogány idõnek
Az Idvezítõ templomai nõnek
S milljó ajakról zeng fel a Hozsánna!

IV.

Megcsapja lelkem is lobogó lángod
Örök, élõ tûz, szellemszabadság!
Ki átperzselted az egész világot
S lelkét az éggel egybe olvasztád,
Hozsánna néked, pusztuló korodnak
Újjá szülõje, hit apostola!
Az idõk szárnyán századok forognak, –
Csak szellemed, az nem múlik soha…
Im három század bérceire hágva
Nem szûnõ hittel kiáltom feléd:
Az vagy te nékünk: szellem Szabadsága,
Új kor vezére. Üdvözölve légy!
Ki visszaadtad az embert magának,
Útját mutattad Istene felé,
Kinek hitében három gyötrõ század
A szenvedés közt hitét fellelé,
Szállj meg bennünket hithõs szelleme,
Mert visszaveti árnyékát a kor;
És testvér kél testvérnek ellene:
Hitetlenség árnya is már bétakar…
Gyöngülõ hitben idézünk nagy szellem,
Korhadt idõknek bérces óriása:
Taníts megállni rendületlen
Forrongó árban, küzdelemben
S óh, öntsd e hitlen kor fiára,
Mire templomod építed,
Világfenntartó, nagy hited!

 

---

 

SZOMORÚ SZEMMEL.
1904-1909.

SZOMORÚ SZEMMEL

Nevetõ rózsák hiába rejtik,
Ha fájás rezdül a szempillákon;
Gondatlan a szó hiába pereg,
Ha megvonaglik a szájszögelet,
Ha fájás rezdül a szempillákon:
Szomorú szemmel én azt meglátom.

Nevetõ rózsák csak nyíljanak ki!
Tettetõ víg szók folyjanak szépen!
Hideg sebnézõk sohase lássák
Szivenütöttek bús vonaglását.
Tettetõ víg szók folyjanak szépen:
Szomorú szemmel én azt megértem.

Én, jaj, megértem. Tüskesövénnyel
Zúzmarás szívek erdeje átfon.
És sohasem jõ, aki feloldoz.
Szívemnek dárdát szegez a zsoldos.
Zúzmarás szívek erdeje átfon…
Szomorú szívvel én megbocsátom.

Jertek azért, kik fáradtak vagytok.
Sírása enyhít mindig a dalnak.
Tüskefa keserû fája a hárfám –
Én sok könnytlen kínlódó árvám.
Sirása enyhít mindig a dalnak –
Szomorú szemmel én vigasztallak.