Trocheus lábakon

Jer, Kazinczym, jer, öleld meg e sorokba hívedet,
     Aki ilyen néma szókkal jött
köszöntni tégedet.
Honnan? – azt kérded – talám a Debrecen vidékirõl?
     Óh nem! a hernádi võlgynek borba
fürdött szélirõl,
Hol van a magyar hazának vetve boldog Édene,
     Melybe múlat, melybe ébreszt víg
örömnek istene.
Mint vetõdtem e megáldott fõldre? azt ha kérdezed,
     Erre vitt csupán csak, édes
emberem, saját kezed,
Oly hatalmas volt fogása, úgy lefogtak újjai,
     Hogy követni Debrecenbõl
kéntelen Csokonai,
Óh de, óh, minõ keserve lett az õ múzsáinak,
     Amidõn nyomát se lelték ez
helyen Kazinczynak:
Feltevék ezért magokba, hogyha fel nem leltenek,
     Menjenek Nagy Sámuelhez, tõle
hogy hírt végyenek.
A nap a magas tetõk közt hintaját már feltolá,
     A pirosló estve útját
bársonyával rajzolá.
Kezde a sötétes éj is vonni gyászos szõnyeget,
     A szemektõl eltakarja a mezõt s a
kék eget.
Mit csináljak? merre tudjak menni Miskolcon s hova?
     Estve van – mind esméretlen –
így futék ide s tova.
Nincsenek sehol barátim – így hiába fáradék!
     Bús sohajtással tehát ez helynek
is búcsút adék.
Estve késõn a hegyek közt útamat vitték magok
     A setét felhõkbe látszó
tíz-tizenkét csillagok.
Egy magyar korcsmába botlék Onga mellett s bémenek,
     Hat leányi egy banyának a kucikba
ûltenek.
Nagysokára, hogy kifútta már magát az agg madám,
     Gazra fektetett; de pénzem néki
mind ezért adám.
Másnap a nedves homálynak gyásza hogy fénnyel derûlt,
     Rózsaszínnel a hegyormon már a
hajnal felkerûlt:
A letördelt tengerik közt éppen úgy menék elé,
     Mintha Kármelt látni mentem volna
a szent fõld felé.
Végre Szikszó városába, mint zarándok, béjuték,
     S klastromunk házába ottan
gvárdiánunkhoz futék.
Ott beszállván, egybe kérdem: Regmec esne mennyire?
     Míg kiszívol két pipával,
elmehetsz; nincs messzire.
Egy ökör csizmadja mondta, elmenék ökör szován,
     S feltevém, hogy elmasérzok szent
apostolok lován.
Megtudám mások szovából, hogyha hét mértfõldre nem,
     Hatra mégis volna Regmec. – Puff
reményem s mindenem!
Vártam itt: Miskolcon írtam három ízbe, egy fiú
     Vitte arra a levélkém, s hát
reményem mind hiú!
Itten egy hónapja telt el, míg szerencsémet lesém;
     Messze Regmec – senki sem volt –
rajta ekkép túl esém.
Bék’-egérharc, Tempefõim, vélem itten voltanak,
     Kikhez apró verseimmel mások is
járúltanak.
Itt Goráni, itt az É-s vers: bár mehetnék most velek
     Hív Kazinczyhoz! kit, óh jaj!
már csak ekkép tisztelek.