Hirdetés

Piramis és Thisbé históriájának lefordítása

Piramis és Thisbé históriájának lefordítása – Csokonai Vitéz Mihály

Hát már örökké a mézes szerelemnek
     Mindenekbe fojtós mérgei
teremnek?
Hát az édes méznek élesztõ harmatja
     Alatt a szerelem mérgét
kóstoltatja?
Hát a vígasságnak legvídámabb pontja
     Komor esetünkkel kedvünket
elbontja?
Hát mikor egünkön a fényes nappalnak
     Szikrázó lovai frissebben
nyargalnak,
Akkor is hirtelen a gyászos éjjelnek
     Siralmas órái tõlem teldegelnek?
Hát mikor a Fébus büszke paripája
     Lángjától fénylik az istenek
hazája,
Akkor is mennykõvel terhes zûrzavarnak
     Rettentõ zúgási szívünkbe
zavarnak?
Óh, kegyetlen Vénus kevély urasága
     Már hány ezret a sír fenekére
vága!
Hány ezret a vídám öröm közepébe
     Taszíta a komor halál kebelébe!
Mit hozom elõ, hogy a bõlcs Ulissesnek
     Miatta lábai veszélybe sietnek?
Mit említem azt, hogy Piramisnak páros
     Thisbéjével vala hív szíve
határos?
Írnám, de pennámnak sok segítség kéne,
     Jövel, erõsítsél, Múzsám,
Melpoméne!
Két kinyílt rózsáit mondd a természetnek,
     Újúló szemeid ezekre nézhetnek,
Kiket, Semiramis városa hol volt, ott
     Az egyes szeretet egymásba
beóltott.
Piramisba lévõ díszes furcsaságnak
     Ázsia ifjai nyomába se hágnak.
Szép deli termete ifjú formájának,
     Tûndöklik rózsája piros
orcájának.
Mikor ennek testét kiformálta, ott a
     Természet egyik bõlcs remekét
alkotta.
Így mások, mivel az elõttök kedvesnek
     Szívével mindenkor víg kedvet
keresnek,
Thisbé szívét amint indúlati várták,
     A fátumok ennek szívébe
bézárták.
Thisbén is a tiszta természet az oka,
     Hogy látszik oly kéznek kitetszõ
nyomdoka,
Melyben csak szívének, mint ígézõ nyílnak,
     Indúlati szállás-adásra
kinyílnak.
Mosolygó ajjaki mindenestõl fogva
     A szerelem láncán tartják már
megfogva,
Nyaka s mellye merõ elefánt-tetemnek
     Tetszének a rajta álmélkodó
szemnek.
Gyönyörûségével kínálgató térség
     A rajta kitetszõ szûztiszta
fejérség,
Mint míg a felhõvel lehulló havára
     Még ki nem tûndöklött a Fébus
súgára,
Vagy midõn fejünkre újonnan lehúllnak,
     Sértegetõ lábbal hozzá nem
járúlnak
Úgy tiszta formába midõn teremtette,
     Õtet a természet szépen
õltöztette.
Patyolat orcáján a fénylõ csínosság
     Között játszadozik gyengéded
pirosság,
Ezeken s másokon hív szívébe annak
     Szemérmes tüzei gyakran
fellobbannak.
Közel szállások, mert kettõjök házának
     Egy köz falával elrekesztve
valának.

Gyenge korokban a gyermeki idõnek
     Tréfáival a hív szerelemnek
nõnek,
Serdûlt ifjak már a szép esmeretségnek
     Lángoló tüzétõl ifjú módon
égnek.
Az a legédesebb álmok, hogy Hymennek
     Áldozni örvendve már párosan
mennek.
De jaj, a szomszédság visszavonásának
     Átkozott mérgével
elszakasztatának,
Míg a kívánt nézés megtiltó strázsája
     Éjjel-nappal bézárt ajtóját
strázsálja.
De szerelmek tüze amennyit lappangott,
     Bennek gerjesztett fel annál
forróbb langot.
Tehát a már árva párok a kõfalnak
     Gyenge hasadásán egy rést
tapasztalnak,
Amelyet megannyi idõk elfolytába
     Senki sem vett észre abba a
szobába.
De tám a természet titkos kamarája
     Elrejtett javait ezektõl
sajnálja.
Olyatén titkosan vajjon teremthetett,
     Amit fel nem lelne az okos
szeretet?
Nem sõt soha az íly szerelmetes párok
     Szívét el nem rejtik semmiféle
zárok.
Sõt, te szerelmes szív! még ahol a szélnek
     Gyenge fúvási is általjárni
félnek,
Szemes tanácsid még ott is a beszédnek
     Nyájasságra szabad suttogást
engednek.
De sírjál, Piramé! panaszolkodj, Thisbé,
     Hogy szabados úton nem mehettek ki
s bé.
Mondd: minket ez háznak itt az írigy fala
     Vénus bús kohába bánattal
aszala.
Kedvesem, az édes csókok és a vérnek
     Tiszta indúlati, óh, hozzád nem
férnek;
Melyek a sohajtás és a hideg falnak
     Adott csók alatt e setétbe
langalnak.
Óh, te átkozott fal! átkozott épûlet!
     Testünk temiattad most nem
egyesûlhet
Óh, irígy kövei a fundamentomnak,
     Miért nem engedtek hív
kívánságomnak?
Óh no, mi volt, hégy két kedves kedvesének
     Csókjára, látásra együvé
mennének?
Így az irígy fallal lett panaszos hadnak
     Utána bánat közt hallgatva
maradnak.
Így az elhûlt falra, mikor elhallgatnak,
     Sohajtással forró csókokat
raggatnak;
Míg ismét örömre más rózsás hajnalnak
     Aranyos súgári más napot
kicsalnak.
A harmatok, melyek egünk hajnalának
     Siralmas szemébõl jó reggel
csorgának,
A meleg nap, ismét szárnyán a felhõnek,
     Felsõ országába renddel mind
feljõnek.
Piramis Thisbével a megszokott hellyen,
     Hogy most is örömmel hív szívek
betelljen,
Öszveûlnek s egymás fülébe a zúgnak
     Hasadékján ürmös panaszokat
súgnak.
De midõn végre az édes szeretetnek
     Íly rabi életben már nem
engedhetnek,
Okossággal módot keresnek, amelyen
     Már feltett céljának kiki
megfeleljen.
Rendelik tehát, hogy mikor az ég alja
     Endimionjától Diánát elcsalja,
És mikor újjai a mákos álomnak
     Ajtaiknál minden strázsákat
elnyomnak,
Szabadságot, mellyel itt nem élhetnének,
     Egész bátorsággal másutt
keresnének.
Kerûljék, hogy távol légyen ama záros
     Vaskapukkal épûlt babiloni
város,
Ha pedig a strázsák közûl vehetnének
     Szabadúlást, széjjel ne
tévelyegnének,
Hanem csak a Ninus temetõ-helyének
     Szélihez mindketten együvé
mennének.
Közel egy terepély fehér szederfának
     Sûrû árnyékába mindketten
futnának,
Amelynek csendesen híves árnyékába
     Egy zuhogó patak folydogál
árkába.
Ezen okossággal végzett feltételnek
     Mondásán mindketten örömmel
bételnek,
De az ígért estve óhajtott órája
     Kedvek ellen Fébust kûldeni
sajnálja.
De végre a Fébus aranyos Ethonja
     Gyöngyös szekerét a tengerbe
levonja.
Már alig látszik, s a Babilon várára
     Tûndöklik egynéhány halavány
súgára,
Mely után a nappalt kergetõ estvének
     Homályos seregi elkövetkezének.
Végre, eljöttével a setét éjjelnek
     Mindenek szomorú, bús lárvát
viselnek.
Ide s tova sokat a mákos álomnak
     Altató újjai már mélyen
elnyomnak.
Tehát Thisbe, látván strázsáit nyúgodni,
     Kinyitván ajtait, kezde
bátorodni,
És gyenge orcáját fályollal béfedve,
     Otthagyja azokat már
elszenderedve.
Fut a sírhalomhoz, és a mondott fának
     Árnyékába gyenge tagjai
nyugvának.
Õtet a szerelem a nádas bokornak
     Helyén is késztetné maradni
bátornak,
Amidõn, ímé, egy véres oroszlánnak
     Tajtékos fúvási vad hangokat
hánynak,
Amely felprédálván az ököraklokat,
     Szomjúzott, ordítva keres
patakokat,
Amelyet rettenve, hogy nem vala véle
     Senki, Thisbe a holdvilágnál
szemléle.
Fut rezgõ lábakon egy vadas barlangnak,
     Setét barlangjába rettegve
lappangnak.
Míg tántorgó lábát futni siettette,
     Vékony fátyolatját Thisbe
elejtette.
Ezt, mikor a szomjús oroszlán torkának
     A vizek bõséggel jó italt
adának,
Visszatér, meglátja, és a véres fognak
     Tajtéki közt mérges hangok
csikorognak.
Azon véres szájjal midõn elmocskolja,
     Körmeivel ízrõl-ízre darabolja,
Azonközbe menvén Piramis magába,
     Hányja-veti eszét íly kedves
útjába.
Mit? mond a többek közt, lám, amit én kések,
     Ím, kipótolják azt a serény
lépések,
Talám már az egek bút reám nem hoznak,
     Vélem, hogy bánatim örömre
változnak.
Hát hogy elébb-elébb lábai haladnak,
     A porba nézi a nyomait a vadnak,
Melyre rátekintvén sûrû halaványja,
     Változott orcáját az egekre
hányja.
Hát mikor a Thisbe véres patyolatja
     Kétséges szemeit arra csalogatja,
Felkiált, mondván: most ezen setét éjjel
     Két szeretõ szívet lát gyászos
veszéllyel!
Óh egek! javára pedig az életnek
     Méltóbbak már ennél kicsodák
lehetnek?
De jaj, mit beszélek? mikor én vétettem,
     Thisbémet, szerelmem, veszélyre
kitettem
Én vagyok megölõd, Thisbém! vagy gyilkosság!
     Ártatlan véreid kezeimet mossák,
Vakmerõ szavaim a halálnak adták,
     Melyek íly veszélyre szeretni
nógatták.
Hogy elébb kijönnék, óh, lábaim ennek
     Végbevitelére semmit sem
serkennek.
Te, a vad ligetek s berkek oroszlánja,
     Ha kõszikla szíved éltemet nem
szánja,
Ti vadak! mindennek aki koholója
     Valék: légyetek most testem
koporsója.
Ezen testet, melyet táplála a vétek,
     Mardosó kínokkal itt
megemésszétek.
De mit kések? lám, a bátrak a halálnak
     Rettentõ szívével mindég
bátran állnak.
A Thisbe fátyolát íly bátor szavára
     Felkapja, s akasztja azt a jobb
karjára,
A mondott fához a buborék életnek
     Végetvetni készen lábai sietnek.
Thisbém! szerelmem! te érted nem sajnálom,
     Már nékem is éltem csak egy
képzelt álom.
Így minekutána szívõl kesergette,
     Számtalan csókokkal a ruhát
illette.
Most hogy válhatatlan szerelmem kitessék,
     Ezen ruhát buzgó véreim
megfessék.
És hogy a gyötrelem már ne kínozhassa
     Szívemet: ím, e vér e ruhát
áztassa.
Ekkor hát hirtelen, minden késedelem
     Nélkûl, végbemegy a halálos
sérelem,
Mert oldalán lévõ villogó szablyának
     Markolatján gyilkos kezei
kapának.
Egyszerre mély sebbel általvereték a
     Gyilkos fegyver által ártatlan
ágyéka.
És mikor a zõldes pázsitokra annak
     Gyenge tetemei hamar ledobbannak,
Pirosló vérei, amelyeket tõltnek
     Tagjai, széjjel a levegõn
süvõltnek.
És mikor ennek a fecskendezõ vérnek
     Cseppjei a fának ágaihoz érnek,
Mely gyümõlcsöt a vércseppek megmosnak,
     Tetszenek tírusi bársony-szín
pirosnak.
Azomba Thisbé, hogy õ is meg ne csalja
     Kedvesét: a menést magának
javallja,
És miket beszél, már feltette magába,
     Mely szerencsétlenûl járt vala
útjába.
Hát már azon helyen, abban a cserében,
     A változott színû fa tûnik
szemében.
Kétséges szavakkal mond: vajon e fának
     Árnyékán az elébb tagjaim
nyugvának?
A patakot látom, de jaj, egek atyja!
     Rémûlt szemeimet ott mi
háborgatja?
De midõn rettenve ártatlan barátja
     Testét hív vérébe fetrengeni
látja,
Hogy a nagy fájdalmak róla nem engednek,
     Haldokló szemei immár nehezednek.
Sárga halavánnyá vált, és ajakára
     Már alig szolgált egy kis
éltetõ pára.
Tagjai ennek a merõ szeretetnek,
     Mint a nyári levél, irtóznak,
reszketnek.
Belõl már bús szívek zavart gondolatja
     Tanácsit, mint habot tengeren,
forgatja.
Lábai messze most e siralmas fának
     Árnyékától, messze most
szaladhatának,
De ismét azok a tartós szeretetnek
     Láncával mindenütt együvé
köttetnek.
Gyenge mellyén mindjárt méltatlanúl verve
     Nevekedett szörnyen bús szíve
keserve.
Közelítvén hozzá leeresztett hajjal,
     Siratja kedvesét kettõztetett
jajjal.
Keserves jajjait, sok jajok között e’
     Már szintén a meghûlt sebekbe
tõltötte.
Csókjait a fagyos orcákra raggatja,
     Melyek közt íly gyászos szavait
jajgatja:
“Piramus, Piramus, kedves virágszálom!
     Hát már élted nálam csak egy
múló álom?
Óh, szerencsétlenség bizonytalan kára,
     Mi vethette élted íly forgó
kockára?
Piramus! szerelmem, ébredj fel, Thisbének
     Zokogó szózati téged
serkentének.
Halld kedves szavait édesed szájának,
     Hangjára, óh, bár még szemeid
nyílnának.”
Haldokló szemei a Thisbe nevének
     Hallására egyszer
felemelkedének,
De ablakait a halál erõszakja
     Örökös álomra csendesen
lerakja.
Thisbének pedig hogy könnyhullása szûne,
     Véres patyolatja bús szemébe
tûne.
Felkiálta, mondván sírva: “A szeretet
     Téged ezen gyászos ágyadba
fektetett.
Ezt (óh kedves párom) a tulajdon karja
     Én értem e gyászos hant alá
takarja.
Én magamon semmi szerelmet nem szánok,
     Charonhoz õvéle indúlni
kívánok,
Sõt érzékenységim a kínos pokolnak
     Gyötrelmibõl érte mindent
megkóstolnak.
Nékem is gyenge lész arra gyenge karom,
     Hogy véle éltem elvégezni
akarom.
Gyászba borúlt szülénk! minket ez az éjjel
     Örömünk közt láta íly
szörnyû veszéllyel.
Atyai szívetek hajoljon egy szónkra,
     Méltóztasson minket egyes
koporsónkra.
Ne irígyeljétek, hogy éltünk e párka
     Elvágván, béfogja testünk
setét árka.
Vénus csalárdsági akit így meglopnak,
     Te, gyászos fa, maradj annak itt
oszlopnak.
Így a gyilkos fegyver által halál pontja
     A keserûséget vérével
kiontja.”
Akkor az õ kedves Piramus barátja
     Meghûlt testén magát gyengén
elbocsátja
És gyengéded csókját nyújtván hív párjának,
     Gyenge lehelleti széjjel
eloszlának.
Így szerelmes teste ámbátor elhûle,
     De hamvok a setét sírba
egyesûle.


Iratkozz fel hírlevelünkreNe maradj le a legújabb tételekről!

Értesülj elsőnek a legújabb minőségi tételekről, jegyzetekről és az oldal új funkcióiról!