Tisztelõ versezet

Nem közönséges szokásból, mely csak kûlsõn tartódzik,
Nem sovány hízelkedésbõl, melytõl szívem irtódzik,
Nem azért, hogy Dubronovszky mára tette nevedet;
Hanem belsõ tiszteletbõl köszöntlek meg tégedet.
Mert ha mind Miklós-nap volna, mikor temjénezlek én,
Úgy háromszázhatvanötször esne ez minden idén:
Nincs hát idõre kiszabva, nincs az én tiszteletem,
Csakhogy külsõképpen azt is most jobb móddal tehetem.
Óh, mennyiszer óhajtottam néked udvarolni már:
De jaj egy kis Ikarusnak, ha a naphoz közel jár!
Szent rémûlés tartóztatván kerûltem tornácodat,
Csak munkáidban szemléltem halhatatlan voltodat.
Nemes lélek! légyen szabad Múzsácskámnak szóllani,
Sokszor tud egy kis halandó halhatatlanítani.
Hadd zengjem Osszián lantján hérósba szállt lelkedet,
Mely a múlandók sphaeráján már feljûlemelkedett,
És nevét béróva hagyván a gyémánt oszlopokon,
Dicsõségét lobogtatja a testvér csillagokon.
Engedd meg, hadd kívánhassak néked örök napokat.
Mit mondok? hiszen te bírod örökre már azokat.
Engedd meg, hogy minden jókkal áldjalak, míg élni fogsz,
Míg velünk az eloszlandó fõldi ködök közt ragyogsz:
Ez is minek? Óh, nap vagy te, kit néz e szûk szegelet,
Ki a bõlcsesség tûzszárnyán jársz horizonunk felett;
Engedd meg hát, hogy párodnak helyetted udvaroljak,
S a nap hevét ki nem állván, e szelíd holdnak szóljak:
De itt is lantom húrjai gyarlón leszállonganak;
Mert a testvérjekrõl magok a gráciák dallanak.
Mit szóljak hát? Rajta mégis, gyenge lantom felveszem
És csekélységem truccára udvarlásom megteszem.
Emelkedj, Múzsám, amint tudsz. De mit látok, istenek!
Minémû öröm lármája, amelyre megrezzenek?
Ki az, akit hozzánk hoznak kelet felõl az egek,
Mint pompás napot késérvén aranyos kék fellegek?
Tüzet, fényt, elevenséget terjeszt városunk felett,
Sûrûn bámúl a halandó, csudát kûld a napkelet.
Óh! esmérem, Károlyi ez és hazán bajnokjai,
Most, most örûlj; mert népgyõzõ a te nagy neved,
Vay!
Adj ételt a leventáknak, érdemes hazámfia!
Salétromot ágyújoknak; hadd vesszen a francia.

1801. december 10