A Dugonics oszlopa

Az õ barátihoz és tisztelõihez

Mit? hát valójában láttam e szememmel,
     Vagy csak álom játszott
képzelõdésemmel?
De hát álmodhatik oly tisztán valaki,
     Hogy a való képét íly nyilván
lássa ki? –
Nem, nem; mert álmunkkal oda van mindenünk,
     Eltûnik árnyéka, mihelyt
felserkenünk;
De én, amit láttam, arra úgy eszmélek,
     Mintha kísért volna egy mennyei
lélek.

A magyar Hélikon virágos tövében,
     A szelíd múlatság híves
mezejében
Apró violákat s nefelejcset szedtem,
     Egy kis bokrétába tarkán
egyengettem;
Víg énekecskéket, amint van szokásom,
     Danoltatott vélem nyájas
andalgásom,
Melyet egy zefirke, kerengvén lejtõsön,
     A bokrokról visszasüvölte
kettõsön.
A hegynek tetején, hová a szeretet
     S az édes vágyódás vélem
felnézetett,
Láttam, magam láttam… De mivelhogy nagyok
     A látások, és én kis éneklõ
vagyok:
Te beszéld el, Klio! hogy raktak a kopott
     Kõmaradványokból egy dicsõ
oszlopot?
Kik rakták a hegynek tetején, és kinek?
     Hol már egy nagy oszlop állott
Gyöngyösinek.

Egy nagy setét barlang egyedûl magában,
     Mély torkolattal áll a hegy
oldalában.
Porlott kövét lepte a régiség moha,
     Mintha még kéz sem lett volna
rajta soha.
Rakás maradványok puszta dûledékit
     Az idõ fogai lassan tördelék
itt.
Sok mauzoléumnak itt tört le a feje,
     Eltemetve van sok temetésnek
helye.
Kevélykedtek hajdan sok tornyok, templomok,
     Melyeknek a porban alig van már
nyomok.
Láss itt sok örököt ígérõ oszlopot,
     Melynek már a darab köve is
elkopott.
Kõhalom már, amit rakott Szemiramis,
     Kõhalom sok ezer kolosszus,
piramis.
Sok nagy nevek s becses érdemek egysorban
     Megvetve hevertek mohosan a porban.
Sok vitézek, derék hérók itt valának,
     Agamemnon elõtt akik virágzának.
A feledékenység ûlt ezek tetején,
     Vastag gyászos daróc volt
burkolva fején;
Érzéketlen, némán, siketen és vakon
     Hevert a láb alá tapodott
hamvakon;
Két kezét bágyadtan tevén két szemére,
     Bocsátotta gõzös fejét a
térdére;
Egy homályos felhõ, mely a mélységrõl jött,
     Körûlötte sûrû ködkárpitot
szövött. –
A néma hallgatás õrzi e barlangot
     És nem ereszt belé semmiféle
hangot:
Olykor, ha ide jut világunk lármája,
     Egy fél rekedt hangot ád a
barlang szája;
De az is oly zavart, oly lassú és siket,
     Hogy már kettõ közûl nem
hallhatd egyiket.
Az örökös álom, a halálnak bátyja,
     E környékre hideg szárnyait
bocsátja.
Az avúlt régiség magát itt hízlalja,
     Amit a századok szûltek, õ
felfalja:
Torka nagy, s még nagyobb gyomrában a verem,
     Melybe megy, valami a világon
terem.
Acél fogak márvány ínyében pengenek,
     Minden elmúlandót rakásra
õrlenek.
Minthogy ez hely a fényt éppen nem szenvedi,
     Az örök éjtõl szõtt vastag
szõnyeg fedi.
Útja is mély võlgyben vagyon s tekervényes,
     Igen omladékos, dudvás,
szövevényes.
Nem volt a Labirint oly tévelygõs régen,
     Mely épûlt Krétában titkos
mesterségen,
Dédal annyi ezer vakos fordúlatot
     Ezer ösvényébe annak nem
rakhatott,
Mint amennyi öszvekevert tekervények
     Között tétováznak ebben az
ösvények:
Ténari öblei poklok üregének
     Oly kietlen ködbe tán nem
kerengének,
Amilyen homályba úszik e tartomány,
     Hol hamar eltéved maga a
tudomány.

Itt láttam Dugonics lábainak nyomát,
     Hogy járta fel ezt a régiség
templomát.
Itt van pálcája is feltéve s lámpássa,
     Hogy amit õ már itt látott, más
is lássa.
Ezért érdemlette, hogy Hélikon hegyen
     E régi kövekbõl néki oszlop
legyen,
Melynek buzgó szívvel elsõ talpot vetett
     A háládatosság s hazai szeretet.
A feledékenység setét barlangjába
     Szedett követ ezek rakták fel
sorjába,
Melyet sok csókok közt a hív emlékezet
     Háláló könnyekkel
öszvecémentezett;
S akkor a gráciák csínosra faragták
     És reá a szépség mázát bõven
rakták.
Egy babérkoszorút e nagy oszlop felett
     Trombitálva tartott az érdem s
tisztelet.
Mihelyt az oszlophoz közelebb eshettem,
     A darab köveket rendre
nézegettem.
Némelyik a Trója öszvetört falából
     Volt faragva, Párosz fejér
márványából.
Némelyeket köves sziklájából raka
     Bõlcs Uliszesének a sovány
Ithaka.
Sokon vésve látszott a kolkisi házon
     Argonautáival vitézkedõ Jázon.
Karjeli kõszálon volt metszve Etele,
     Etele és kedves Etelkája vele.
Kún maradványok is közötte látszottak,
     Melyeket Lászlónak a kúnnék
hordottak.
Láttam még iszonyú nagyságú köveket,
     Tíz ember is alig bírná fel
ezeket.
Roppantak valának, mint amiket maga
     Hercules Abila- s Kalpénél
faraga:
Toldi állította ezeket magának,
     De már hasadásin bokrok
származának.
Két dicsõ szûz is volt, Bátori, Macskási,
     Amint mutatták a kövek
mohodzási.
Ezekbõl építék az oszlopot ezek
     A Dugonics hírét felépítõ
kezek.
Sok helyen a kövön Árpád, Taksony, Zoltán
     Triumfált az idõ elmúlandó
voltán.
Sok dicsõ õseink nevei új fényben
     Kezdettek ragyogni e nagy
építményben. –
Ezek között látszott, a fõtiszteletû
     Dugonicsnak metszve, néhány arany
betû,
Melyet a hív magyar kezek így metszének:
     A HAZA DUGONICS ANDRÁS NAGY
NEVÉNEK!
Szemét sok hazafi könnyekkel áztatta,
     Sok hév indúlatok buzogtak
alatta.
Azok közt bennem is az öszveolvadott
     Szív sok háládatos könnyekre
fakadott.
Tiszteltem, nagy tudós! ennyi érdemedet,
     S hazafi csókokkal értetvén
tégedet,
A magyarok kegyes istenét imádtam,
     Hogy íly magyar szívû
polgártársam láttam.

Áldjon is meg az ég, édes hazámfia!
     Zengjen Duna, Tisza, s minden
magyar fia.
Ezt kívántam néked; meg ne szólj ezekkel
     A te érdemidhez illetlen
versekkel.
Én, mint Themistokles, oszlopodnál sírtam,
     És alá ez egy pár sorocskákat
írtam:
SZEMLÉLJÉTEK KÉSÕ UNOKÁNK FIAI!
     A NAGY DUGONICSNAK A HÍV
          CSOKONAI!