Az utólsó szerencsétlenség

     Zokoghat még egy betûcskét
Belõlem a fájdalom?
Ejthetek még egy könyûcskét
Utánad, szép angyalom?
Bús elmém rajtad tûnõdik;
Csak kíván, sóhajt, gyötrõdik
Édes, fojtó képzetek!
Mind ez, amit tehetek,

     A természet a törvénnyel
Szívemben ellenkezik,
Most is szoptat a reménnyel
S nem hiszi, hogy vétkezik.
Lámpási a bõlcsességnek
Elõttem hiába égnek;
Nékik szunnyadozni kell,
Mihelyt az egyet lehell.

     Óh, mennyit vívok kínommal!
Küszködésim mely nagyok!
De, jaj, nem bírok magammal:
Érzem, hogy beteg vagyok.
Képzõdésim tüzeskednek,
Roskadt inaim csüggednek.
Hát oly bûn a gyengeség.
Hogy megverné azt az ég?

     Velõt szívó lángjaimtól
Fejem nehéz, zúg, szorúl;
Bennrekedt indúlatimtól
Szívem dobog, mellem fúl.
Már nem tudok mást mit tenni,
Csak érezni és szenvedni.
Lelkem, testem hólt-beteg,
Menny, fõld, kincsem, bocsáss meg!

     Kínálkoztak orcájáról
A fejlõ rózsabimbók,
Cúkorral folyt ajakáról
Minden szó és minden csók
Annak a fõldi Kellemnek,
Ki asszonya volt szívemnek,
Míg én, boldog martalék,
Lánca s karja közt valék.

     Szeme bíztatott, öldöklött;
Ölt, s gyógyított másfelõl;
Tiszta hószínnel tûndöklött
Mellye mind kívûl, belõl;
Lelke vídám, mint a hajnal,
Szíve jó volt, mint az angyal:
S ah, ez a paradicsom,
Mely engem a sírba nyom.

     Boldog órák! amelyekben
Szíve kúlcsát bírhatám
S a meghitt enyelgésekben
Lelke lángját szíhatám.
Midõn ezer tördelt szókkal,
Ezer pecsételõ csókkal
A hit egymáshoz csatolt;
S gyanúnk mégis édes volt.

     Gondolván, hogy boldogságunk
Még csak kezdõ-félbe ment,
S már is kinyílt mennyországunk
Egymás karján idelent:
Mint a szõllõ támaszával,
Mint a repkény a bikkfával,
Egymásba csimpalykozánk,
S ég, fõld, mind mosolyga ránk.

     Már azt hittem, hogy ha készen
Állnak is száz szélveszek,
Az én Lillám enyím lészen,
S én a Lilláé leszek.
Megvakúlva, siketûlve,
Szándékom kormányján ûlve
Kergettem a drága jót,
S a révnél törtem hajót!

     Hah! e szépség ritka mívét
Prédára kell tartanom
És szívemhez forradt szívét
Vérrel kiszakasztanom.
Óh, ne hagyjátok, szerelmek!
Vagy öljetek meg, gyötrelmek!
Kinek szíve másnak jut,
Csak szeretni s halni tud.

     Most a tenger sík pusztáját
Érzem, de nem láthatom,
A haboknak lágy szikláját
Õröngve tapogatom.
Óhajtalak, messzi partok!
De tõletek mégis tartok.
Amit bús lelkem talál,
Zaj, homály, kétség, halál.

     Hah! mint dördûlnek, ropognak
A világ két sarkai,
Mint lobbannak, mint villognak
A mennydörgés szárnyai:
Ah, gyászos fény, látom, látom
A puszták közt szép sajátom,
Jajgat az elhervadt hív,
Kúcsolt kézzel engem hív.

     Látom únszoló sírását:
Rajta nem segíthetek.
Hallom kétes sikóltását:
De az egek siketek.
Állj meg! állj, te irgalmatlan!
Íly nemes rabra méltatlan
A te ólomkebeled:
Ámort miért terheled?

     Hasztalan! csúfol futtában
És gázolja szívemet;
S a törvény bújnyik-várában
Lebékózza kincsemet.
Engem pedig, ah, egyszerre
A zaj bécsap a tengerre.
Jaj, nekem víz, néki tûz!
Szegény ifjú! szegény szûz!

     Óh, mért nem hagyod véremmel
Láncát felolvasztani
S minden könnyét száz gyöngyszemmel,
Óh rabló, megváltani?
Mért állsz õrt, mint ama sárkán,
A szép aranyalmák árkán?
Nem ízled te azokat;
Mért marsz el hát másokat?

     Vagy mért nem ölsz meg
méreggel,
Hogy ne látnám kínjait
Annak, ki örök meleggel
Tartja szívem lángjait?
Úgyis rá kell végezetre
Únnom ez átkos életre.
Bírd õtet, míg meghalunk,
Akkor rajtad truccolunk.

     Óh, túl fog ez, sírhalmunkon
Túl is fog lángolni ez,
Ami most indúlatunkon
Oly édesen gerjedez.
Nem! ezt meg nem fagylalhatja
A sír nyálkás bóltozatja.
Ámor égi istenség,
Néki mindegy: fõld, vagy ég.

     Ez ösztönrõl nem tehetni;
Megveti ez gátjait.
A természet szokta vetni
Szívünkbe szent magvait.
Ilyen a gyöngy, mely magába
Vervén gyökeret a fába,
Véle él és véle hal
S emészti sarjaival.

     Érzem, hogy a vas törvénynek
Szükség meghódolni már,
Sõt, hogy még a jobb reménynek
Szikrája is bûnnel jár:
De óh, ha nem az én mívem,
Hogy Lilláért vér a szívem,
S hogy lelkem benne lehell,
Éreznem és tûrnöm kell.

     Sírok én; de csak keblembe
Hullnak néma könnyeim,
S a magános gyötrelembe
Legelnek képzéseim,
Senkihez sincs bizodalmam,
Hogy tûrje s mentse siralmam:
Ah, minden boldogtalan
A fõldön megvetve van!

     Mit tesz sûrû sóhajtásom,
Melyet felszítt már az ég,
Ha kebledben nyúgovásom
Az óltár is tiltja még?
Mit tesz, ha egy érzéketlen
Téged és engem szünetlen,
Mint egy mély tenger, megoszt,
És a rózsáktól megfoszt?

     Oh, halál! ki a szerelmet
Nyájas színnel követed
És szívérõl a gyötrelmet
Egyszerre leûlteted,
Ládd, mindhárman búval élünk,
Végy el egyet, tégy jól vélünk,
Akár én, akár más lész;
Jobb, hogy egy, mint három vész.

     Jobb, hogy engemet választol,
Ki legroncsoltabb vagyok;
Egy szellõddel elárasztol,
Egy újjadtól megfagyok.
Nem tartom azt fájdalomnak,
Ami véget vét kínomnak:
Ha élve nem alhatok,
Aluva meghalhatok.

     S akkor e gyönyörûséggel
Húnyom bé bús szememet,
Hogy tisztán s örök hûséggel
Zárom sírba szívemet.
Majd ha dombom megtekinti
S hervadt rózsáit ráhinti
Két sóhajtó szeretõ,
Ezt mondja: Itt fekszik õ!

     És te, szívemnek pompája!
Légy jobb hozzám, mint az ég.
Édes kincsem! Más rózsája!
Isten hozzád! Itt a vég!
Teljesítsd kötelességed
Ahoz, ki fogva tart téged:
Szíved javát nemde nem
Megtarthat’d mégis nekem?

     Isten hozzád! Áldlak, hidd el,
Köszönöm jó szívedet,
Csókjaiddal, beszédiddel,
Orcád, karod, szemedet.
S bár halálos kínnal vérzem:
Mégis, ah, boldognak érzem
Ezt az árnyék-életet
Óh, Lilla! óh, szeretet!

     Élj soká! s legyen világod
Jobb, mint az én életem,
S ha zavarná boldogságod
Az én emlékezetem:
Ah, felejts, felejts el engem!
Én már a sírban fetrengem,
Léthe vizét iszom már;
Mégis elmém Lilin jár.

     De mit láttatsz a jövendõ
Tûkörében, kék remény?
Óh, felrózsázott esztendõ
Óh, mennybõl szállt tûnemény
Óh, szívet olvasztó hangok
Óh, óltári fáklyalangok
Óh, élet óh, szerelem
Óh, ne játsszatok velem!

     Óceánja bánatimnak
Többé nem duzzadozik,
S elhullott könnye Lilimnak
Mind gyöngyökké változik.
A kõvár gyomra szétdüllyed,
A rabló zúg, hereg, süllyed;
Én úszok, az ég segél:
Lilla int és nékem él.

     A haboknak ormózatján
Látszik egy dombos sziget,
És a dombok bóltozatján
Egy meghitt rózsaliget.
Itt száz szerelmek danolnak,
Itt száz gráciák táncolnak;
A tánc Lillát gyújtja fel,
A dal engem érdekel.

     Már kétségem tört hajója
A zõld parton nyugszik már,
S istenségem Kalipszója
Örök ifjúságra vár.
Félre, kincsek és nektárok!
Én a mennyek felé járok.
Óh, remény! óh, szerelem!
Tégyetek jól énvelem!