Konstancinápoly

Amint a Bosporus Európát mossa,
     Másfelõl Ázsia partjait
csapdossa,
Itt büszke habjai dicsekedve folynak
     Kevély fala alatt
Konstancinápolynak,
E másik Rómának pompás düledéki
     Borzasztó árnyékot bocsátanak
néki.
De jöszte be, Múzsám, a városba velem,
     Téged nem rettenthet itt semmi
félelem.
Mennyi kincs, óh Múzsám! mely sok gyöngy s patyolat,
     Mennyi nép, melyet visz csak egy
parancsolat!
A tágas utcákon sok veres selyembe
     Õltözött törökök találkoznak
szembe.
Kevélyen ugratják az arabs paripát,
     Szíván ázsiai dohánnyal tõlt
pipát.
Csillámló kardjoknak gazdag brilliántja
     Az olcsó aranyat megvetéssel
szántja.
Itt néz ki egy dáma, de irígy fátyola
     Minden szépségeket tõlünk
béburkola.
Jer, Múzsám, láthatsz még sok száz szebbet szembe,
     Hogyha bémégy ama firhangos
hárembe.
Ez olyan magazin, vagy inkább kalitka,
     Amelyben csirippol a császárnak
titka.
Oly templomsekrestye, melyben a zultánnak
     Erõt, egészséget sok hívek
kívánnak.
És ha érkezése hallatik Szelimnek,
     Sok száz elõkontyú turbékol egy
hímnek.
Mikor excerpálni akar únalmába,
     Bémegyen e dáma-bibliothékába,
Hol sok ázsiai pergamen membrána
     Író pennájának megnyílni
kívánna.
De kisiess, Múzsám, mert majd a császárnak
     Dactilust éneklõ múzsáihoz
zárnak.
A szemfûl heréltek utánad zúdulnak,
     Jer más oldalára a fénylõ
Stambulnak.
A roppant templomok, nézd, miként kérkednek
     Nevével a bennek lakó Muhamednek!
Amelyekbe sok szent bõgéseket halla
     Az ezekben igen gyönyörködõ
Alla,
Ki örûl, hogy nevét a felhõkre hányja
     Zõld selyem turbánban fénylõ
muzulmánja,
S könyörûlvén hozzá esdeklõ táborán,
     Szentebb lesz az ilyet ígérõ
Alkorán.
Ti is itt állotok, kõszálnyi mecsetek,
     Melyek a fellegek közé
rejteztetek!
Hegyes tetõtöknek aranyozott holdja
     Fényével az égi holdak számát
toldja.
Óh, e népre, óh mely sûrû felhõt vona
     A szentség színével bémázolt
babona!
Denevér babona! bagoly vakbuzgóság!
     Meddig lesz körmöd közt a
Mindenhatóság?
Míg ûlsz a királyok koronáján, kincsén?
     A vitézek kardján s a népek
bilincsén?
Míg az emberi nem hajdan a természet
     Együgyû keblében nyugva
heverészett,
Nem emelted még fel kiáltásod szavát,
     Hogy keresd a vak éj fiainak
javát.
Boldog volt a világ s e hiú szó: Szentség,
     Nem volt a legszörnyûbb
gonoszokra mentség.
Állott a Természet örök építménye,
     Élt az emberiség legszentebb
törvénye.
De miólta ennek sok romlást szenvedett
     Oldalába raktad, bal madár!
fészkedet:
Azólta számodra rakja a lenyomott
     Értelem azt a sok felséges
templomot.
Azólta adja ki a kenyért házából,
     Kikapván éhhel holt kicsinyje
szájából
A szent névre vágyó, balgatag anya is,
     Hogy tudjon mit rágni dervised
foga is.
Sok bolond kiadja utolsó fillérét,
     Leteszi a mennynek árendáját s
bérét,
Hogy mikor az óltárt építik számodra,
     Kecskeszõrt vihessen õ is
óltárodra.
Nappali altodban látsz ezer álmokat
     S éjjel a népek közt húholod
azokat.
Jõjj ki a nappali fényre, hadd láthassunk,
     S mennyei képedet látván,
imádhassunk.
Te a vak homályban rakod a templomot
     És onnan ígéred a paradicsomot,
S csak bétolongjanak hozzád a moséba,
     Az észt és a virtust hagyod csak
kardéba.
Hát már hogy valaki bõjtölget pénteken,
     Hogy étlen s mezítláb jár a
szent helyeken,
Olyan nagy érdem-é egy-két liturgia,
     Hogy az ember azzal lehet Isten
fia?
S hogy paradicsomba és mennybe részt vegyen,
     Szükség, hogy skeleton és
zarándok legyen?
Külömben nem lehet idvezûlt törökké,
     Ámbár emberséges ember volt
örökké.
Egy paradicsomot magának így tetet
     Minden nemzet s abból kizár más
nemzetet.
Természet! emeld fel örök törvényedet,
     S mindenek hallgatni fogják
beszédedet.
E kézzel fogható setétség eltûnik,
     Az éjnek madara húholni
megszûnik.
Egy jóltévõ világ a mennybõl kiderûl,
     S a sok kigondolt menny mind
homályba merûl.
Ah, ti máris abból fakadt indúlatok!
     Nyelvemre harsogóbb hangokat
ontsatok.
Emelkedj fel, lelkem! – elõre képzelem,
     Mint kiált fel szóval egyet az
értelem,
S azonnal a setét kárpitok ropognak:
     A szívrõl az avúlt kérgek
lepattognak;
Tárházát az áldott emberiség nyitja,
     Édes fiainak sebeit gyógyítja;
A szeretet lelke a fõldet bételi,
     S az ember az embert ismét
megöleli.
Eloszlanak a szent s a panaszos hangok,
     Boldogító érccé válnak a
harangok.
Azzal sok száz embertárson segítenek,
     Amin most egy cifra tornyot
építenek.
Siess, késõ század! jövel, óh boldog kor!
     Én ugyan lelketlen por leszek már
akkor,
De jöttödre vígan zengem énekemet:
     Vajha te csak egyszer említnél
engemet
Úgy e bagoly világ ám rémítne tõle,
     Nemes útálással halnék ki
belõle.