A magánossághoz

Áldott Magánosság, jövel! ragadj el
     Álmodba most is engemet;
     Ha mások elhagyának is, ne hagyj
el,
     Ringasd öledbe lelkemet!
     Öröm nekem, hogy lakhelyedbe
szálltam;
     Hogy itt Kisasszondon reád
találtam.
     E helybe andalogni jó,
     E hely poétának való.

Itt a magános võlgybe és cserében
     Megfrisselõ árnyék fedez,
     A csonka gyertyányok mohos
tövében
     A tiszta forrás csergedez.
     Két hegy között a tónak és
pataknak
     Nimfái kákasátorokba laknak;
     S csak akkor úsznak õk elõ,
     Ha erre bõlcs s poéta jõ.

A lenge hold halkal világosítja
     A szõke bikkfák oldalát,
     Estvéli hûs álommal elborítja
     A csendes éjnek angyalát.
     Szelíd Magánosság! az íly
helyekbe
     Gyönyörködöl s múlatsz te; ah,
ezekbe
     Gyakran vezess be engemet,
     Nyugtatni lankadt lelkemet.

Te a királyok udvarát kerûlöd,
     Kerûlöd a kastélyokat;
     S ha bévétõdsz is, zsibbadozva
szûlöd
     Ott a fogyasztó gondokat.
     A félelem s bú a vad únalommal
–
     Csatáznak ott a tiszta
nyúgalommal.
     A nagy világ jótétedet
     Nem tudja s útál tégedet.

Ohajtoz a fösvény, de gyötrelemmel
     Goromba lelkét bünteted;
     A nagyravágyót kérkedõ
hiszemmel
     A lárma közzé kergeted.
     Futsz a csatázó trombiták
szavától,
     Futsz a zsibongó városok
falától:
     Honnyod csupán az érezõ
     Szív és szelíd falu s mezõ.

Mentsvára a magán szomorkodónak
     Csak a te szent erõdbe van,
     Hol bíztatásit titkos égi
szónak
     Hallhatja a boldogtalan.
     Te azt, ki megvetette a világot,
     Vagy akinek már ez nyakára
hágott,
     Kiséred és apolgatod;
     Magát magával bíztatod.

Te szûlöd a virtust, csupán te tetted
     Naggyá az olyan bõlcseket,
     Kiknek határtalanra terjegetted
     Testekbe kisded lelkeket.
     Tebenned úgy csap a poéta
széjjel,
     Mint a sebes villám setétes
éjjel;
     Midõn teremt új dolgokat
     S a semmibõl világokat.

Óh, kedves istenasszony! én is érted
     Gyakorta mint sohajtozom,
     Mert szívemet baráti módra
érted,
     Midõn veled gondolkozom.
     Ártatlanúl kecsegtetel magadba,
     Hív vagy, nem úgy, mint a mai
     Színes világ barátai.

Lám, mely zavart lármák között forognak
     A büszke lelkek napjai,
     Kõrõl kövekre görgenek,
zajognak,
     Mint Rajna bukkanásai. –
     De ránk mikor szent fátyolid
vonúlnak,
     Mint éji harmat, napjaink
lehúllnak,
     Tisztán, magába, csendesen:
     Élünk, kimúlunk édesen.

Sõt akkor is, mikor szemem világán
     Vak kárpitot szõ a halál:
     Ott a magánosság setét világán
     Béhúllt szemem reád talál.
     Síromba csak te fogsz alá
követni,
     A nemtudás kietlenén vezetni:
     Te lészel, ah! a sírhalom
     Võlgyén is õrzõangyalom.

Áldott Magánosság! öledbe ejtem
     Ottan utólsó könnyemet,
     Végetlen álmaidba elfelejtem
     Világi szenvedésemet.
     Áldott Magánosság! te légy
barátom,
     Mikor csak a sír lesz örök
sajátom.
     De ez napom mikor jön el?
     Áldott Magánosság, jövel!